Áni Máni vekker lesz

Áni Mánit megkértem egyszer, hogy ébresszen fel pontban, mivel én el-elkések, ő meg vekker, de most nem késhetek el, nem késhetem le a vonatot, mert maga a víz vár, Szigliget: a ház, fák, baglyokkal kirakott kert, ösztörűs rózsalonc-színek. Aludni is mentem ahajt, hogy ezzel is segítsek neki, és friss legyek, gyors, fürge, ha majd nekikezd ébreszteni, de tán az álom, vagy talán a nagy izgalom, mi nőve nőtt – felébredtem magamtól, jócskán az ébresztgetése előtt. Mosdottam már, s mit hallok: „Rusnya béka ki az ágyból, mi lesz? Te lusta béka-szégyen, ugorsza!” – majd sápadt csönd és semmi nesz, az ajtófélfa mögül egy félig sírós száj azt szepegi: „Jaj, mit tegyek most, el fogsz késni, nem tudlak fölébreszteni, ha már fölkeltél. Hiába keltegetlek, ha fönn vagy, magad, vész az igaz igyekvés kárba, hacsak – mosolyodott el – hacsak, csak ha vissza nem fekszel újra!” S én mit tehettem, fél-vizesen, hogy fölébresszen, ágyba bújtam. De, igaz, nem is késtem el.