Áni Máni álmot lát
| megkérte: majd vakkantson. |
|
| A két vitéz strázsára áll: |
| és – dib-dob, dob-düb – strázsikál. |
|
| „Bal, jobb! Bal, jobb! Jelszót! Mehetsz! |
| Vii-gyázz! Cipőfűzőt szegezz!” |
|
| Egy sündisznó s egy sündisznő! |
|
| Két villámgubanc förgeteg, |
|
| Fölöttük – „nyussz és tilió” – |
|
| a szalmiákszesz szalmiákol. |
|
| mindent, uzsgyi, az ágy alá. |
|
| Jönnek is, egyre közelebb. |
| Legjobb lesz, ha fölébredek. |
|
|
Áni Máni és a méhek
| több hónapot és öt kerek évet, |
| fullánkos, virágporos népet, |
|
| Lőn kasrengés, méhzúgás odabent: |
| száz nyalka vitéz zúdul fenekedve |
| a vár kapuján ki, a szúrásra fent |
| szablyákon szikrázik a nap deli kedve, |
|
| S lőn rettenetes visítás, aminőt |
| nem hallott sem az ég, sem a kertek, |
| a nap belesápadt, s egy felhő mögött |
| reszketve esenge kegyelmet, |
|
| És megjött a tél és fehér pihék |
| rajzottak sűrűn, mint a méhek, |
| szánkázni menve megálltunk egy hét- |
| rét fánál, a fényképészkedés végett, |
|
| Szóltunk eképp: „Gyere közelébb!” |
| – s ő macskaként settengve, loppal |
| betömte elébb az odú üregét |
| hóval és tavalyi lombbal. |
| „Nem jönnek ki?” – döngicsél a merész, |
|
| Most itt látható a vásári kép, |
| a négy vigyori, meg egy, ki gyanakszik, |
| mert csalafinta az a nyári nép, |
| nem mindig alszik, aki alszik, |
|
|
Áni Máni mesét mond
Hogy fértek el benne, hogy nem, |
ott éltek, tökmagot ropogtattak. |
Sárk csipegette a tökmagot, |
|
Sárk megfútta a tökdudát, |
Ángyi tökszáron harsonált, |
Kok tökvirágon trombitált, |
|
A három sárkány lóra kapott, |
|
Sárk az égen terpeszkedik, |
|
Kok meg az égre kaptatott, |
Ő fújja, hogy égjen, a napot. |
|
|
Áni Máni boltba megy
| Legelöl ment, mint a vicc, |
| három bohóc: Ic, Mic, Fic. |
| Majd egy mágus: Ánesz Mánesz, |
| s nemcsak lóvá, vasalóvá, |
| Majd egy mosoly és grimaszka- |
| idomár ment: Ancsa Pancsa, |
| s két macskája: Ancsur, Pancsur, |
| ebdolmányban Pindur Pandur, |
|
| S ja, de nem szabad kifigurázni, |
|
| A rendőr majd hasra esett, |
| a füttyös sípja megrepedt, |
|
| A virágárus belepiroslott |
| az izgalomba, mint a csokrok. |
|
| Az újságos szava elakadt, |
| minden hírlapja megmaradt, |
| s a filmsztárok, miniszterek, |
| focisták, híres kipszerek, |
| az újságokból majd kiestek, |
| ahogy a betűkből kilestek. |
|
| Az ószeres úgy meglepődött, |
| a sok kabát mind kézen állt, |
| a nadrág meg lábujjhegyre állt, |
| s mind azt mondta: „Nahát, nahát!” |
|
| A képárus úgy elképedett, |
| hogy megvették a képe helyett. |
|
| Mindenki egyet kérdezett: |
|
| az ószeres, meg az újságos, |
|
| s még kényesebben lépkedett. |
|
| a boltba,a boltba, |
a boltba! |
|
|
Panka levelet ír Áni Máninak
| Most rajzolok egy rajzlapvilágot, |
| rajzlaprétre rajzlapvirágot, |
| rajzlapvirágra rajzó méhet, |
| színeket, bozsgó fényességet. |
|
| Rajzlaprétek nagyon esősek, |
| rajzlapréten nagy esők nőnek, |
| földtől égig növők fakadnak, |
| földtől égig kalászosodnak. |
|
| Kell egy nap is, suhog, aranylik, |
| fénye lombja földre lehajlik, |
| hűsén egy jószívű, ártatlan |
| farkas alszik virágkalapban. |
|
|
Áni Máni augusztust álmodik
| Mintha a hold gallya volna, |
|
| köze is csillag, holdlyuk. |
|
| talán én, talán te, talán épp ő. |
|
|
Áni Máni muzsikál
|
László Évának
| Egyszer a szél volt a fésűm, |
| de inkább szájmuzsikám volt, |
| emeltem selymesen számhoz, |
|
| Hát mit látok a világban? |
|
| Táncol a porszem a fényben, |
| táncol a csillag magától. |
|
|
Áni Máni vekker lesz
| Áni Mánit megkértem egyszer, |
| hogy ébresszen fel pontban, mivel |
| én el-elkések, ő meg vekker, |
| nem késhetem le a vonatot, mert |
| maga a víz vár, Szigliget: |
| a ház, fák, baglyokkal kirakott kert, |
| ösztörűs rózsalonc-színek. |
|
| hogy ezzel is segítsek neki, |
| és friss legyek, gyors, fürge, ha majd |
| de tán az álom, vagy talán a |
| nagy izgalom, mi nőve nőtt – |
| felébredtem magamtól, jócskán az |
|
| Mosdottam már, s mit hallok: „Rusnya |
| béka ki az ágyból, mi lesz? |
| Te lusta béka-szégyen, ugorsza!” |
| – majd sápadt csönd és semmi nesz, |
| az ajtófélfa mögül egy félig |
| „Jaj, mit tegyek most, el fogsz késni, |
| nem tudlak fölébreszteni, |
|
| keltegetlek, ha fönn vagy, magad, |
| vész az igaz igyekvés kárba, |
| hacsak – mosolyodott el – hacsak, |
| csak ha vissza nem fekszel újra!” |
|
| S én mit tehettem, fél-vizesen, |
| hogy fölébresszen, ágyba bújtam. |
|
| De, igaz, nem is késtem el. |
|
|
Áni Máni messze néz
| Láttad-e már, hogyan vonulnak |
| hegynek a fák, hogy bandukolnak |
| rengetegnél is rengetegebben, |
| mennek egyetlen nagy tömegben, |
| egyetlen erdőrengetegben, |
| horhosban, szurdékban, völgyben, |
| földsánc mentén, följebb és följebb, |
| majd újra csak egyek és kettek! |
| Vannak, kik előresietnek, |
| és nekivágnak egyedül, újra, |
| s lesz, ki egymaga ér a csúcsra! |
|
| Kívánom: érj föl te, és örülj! |
| De ha fölértél, nézz körül, |
| s gondolj reám, ki elrejtettem |
| lábam nyomát a rengetegben, |
| Bár visszafelé meg nem találod, |
| tudd: itt járt sok jóbarátod, |
| ki mind te vagy, mert benned élnek. |
|
| Ints hát nekik! Lehet, fölérnek. |
|
|
Áni Máni eltűnődik
| Házunk homlokán hetyke hósityak, |
| ki se lát az eresz-simléder alól, |
| de szembogarai föl-fölizzanak, |
| falaira a friss fény vígságot vakol, |
| csupa sár az utca, kormos hó, latyak, |
| hideg jár idekint, jó meleg odabent, |
| meg-megállsz tűnődve a topogó fák alatt, |
|
| Körüle senki se, de leng, leng… mintha csak |
| ősz óta lengene, a tavalyi ég |
| lökte volna meg és – jaj, berozsdált ajak! – |
| nyikorog, nyekeg, nyí… Még ilyen zenét! |
| Ki lehet ez a láthatatlan alak? |
| – kérdezik idekint, mormolják odabent. |
| Meg-megállsz tűnődve a dohogó fák alatt, |
|
| A nap hintázik ott, a februári nap |
| játszódik, rugódzik. Ég és föld közül |
| ő rúgja el magát, s véle mi, hű fiak, |
| sugarait fogva szállunk, egyre föl, |
| míg alattunk a tavak, s a hegyek látszanak, |
| s hallani szívünket idefent, odalent. |
| Meg-megállasz tűnődve a lobogó fák alatt, |
|
|
Áni Máni, a zoknihalász
| Majd minden reggel kitör a frász, |
| mert a konyhában ugrál, hadonász |
| a söprűnyéllel a zoknihalász. |
|
| lebeg és locsog egy igazi tó, |
| zöld zsinór-tarajú fregoli-tó. |
|
| Hullámai közt – pihe hattyúcsapat – |
| hat hófehér gácsér-gatya halad, |
| blúz-bólyák, vitorlás-ingek inganak. |
|
| A zoknihalász meg meresztgeti |
| a szemét, a tavat méregeti, |
| söprűnyelét hova vetheti ki. |
|
| sűrű rajokban a zoknihalak, |
| szájukkal nagyokat cuppantanak. |
|
| Megcsobban a víz, kiröpült a csali, |
| de nem követi diadal-hallali, |
| sőt! – néha néma vihogást hallani. |
|
| Mert ügyesen, fürgén elsiklanak |
| egy villanással a zoknihalak, |
| a zoknihalászra vigyorganak. |
|
| Az a szegény lent mit is tehet, |
| fintorog, mint aki meszet evett, |
| s kiveti újra a söprűnyelet. |
|
| A zoknihalak meg – Nahát! Nohát! – |
| meg-megpöckölik a csalit magát, |
| csúfolják, bökdösik odébb, s odább. |
|
| De most az egyikük megkönyörül: |
| megszánja a zoknihalászt cefetül, |
| kiugrik a tóból önként, egyedül. |
|
| A zoknihalász – ujjé! – szárnyra kap, |
| és fönt a magasban – mint a huzat – |
| röptében elkapja a zoknihalat. |
|
| És zirr-zörr az ajtó, csitt-csett a kilincs, |
| lám, az jön be épp, aki idebe nincs, |
| egy igaz tanú, egy igazi kincs. |
|
| A zoknihalász megnyújtja magát, |
| két karja – hosszabb, mint egy nagykabát |
| két ujja – mutatja a nagy-nagy csodát. |
|
| Most pissz, ti mind! Fény és tó moraja, |
| zoknihalak figyelő csapata. |
| Csitt, nagyvilág! Hallga, mit mond maga! |
|
| Elhalkul a tó, a fény csendre int, |
| ő ott áll középen, kizengi a hírt: |
| „Hű, mekkora zoknit fogtam megint!” |
|
|
Áni Máni balladát sír
| Egy pormacska, egy poregér, |
| – Három Igazi Nyüszögér – |
| lakja a lakászugokat, zugolyokat, |
|
| Él hát ágy alatt, asztal alatt, |
| szekrény sarkában és szekrény alatt. |
|
| s akik hallgatnak a zenére, |
|
| Jön is a nap! Fülel, meg-megáll, |
|
| (Jól érzik saját porukat!) |
|
| Csak egy nagy hirtelen vész |
| ha egyszerre nyitva marad |
|
| egyszerre a kulcslyukakat: |
|
| s a Három Igazi Nyüszögér |
| – uccu neki, vesd el magad! – |
|
|
|