Áni Máni mesét mond

 

 

 

 

Áni Máni álmot lát

Azt álmodtam álmomban,
hogy álmomban álmodtam.
Álombéli foltkutyám
elfutott a hold után.
De előbb a tappancsom
megkérte: majd vakkantson.
A két vitéz strázsára áll:
és – dib-dob, dob-düb – strázsikál.
„Bal, jobb! Bal, jobb! Jelszót! Mehetsz!
Vii-gyázz! Cipőfűzőt szegezz!”
Hát ott, uramfia, mi jő?
Egy sündisznó s egy sündisznő!
Két villámgubanc förgeteg,
tüskés gombostűgörgeteg.
Fölöttük – „nyussz és tilió” –
dalmog egy angórarigó.
A konyhából meg ráadásul
a szalmiákszesz szalmiákol.
De hol az őrség? Eldobál
mindent, uzsgyi, az ágy alá.
Jönnek is, egyre közelebb.
Legjobb lesz, ha fölébredek.

 

 

 

Áni Máni és a méhek

Áni Máni, ámbár megért
több hónapot és öt kerek évet,
nem ismerte a döngicsés,
fullánkos, virágporos népet,
sem a méhkast,
és épp ezért
nagy dérrel-durral
megdöngette épp azt,
egy durunggal.
Lőn kasrengés, méhzúgás odabent:
száz nyalka vitéz zúdul fenekedve
a vár kapuján ki, a szúrásra fent
szablyákon szikrázik a nap deli kedve,
megdöfni a merészt,
jaj, épp azt,
ki dérrel-durral
döngetgeti a méhkast
egy durunggal.
S lőn rettenetes visítás, aminőt
nem hallott sem az ég, sem a kertek,
a nap belesápadt, s egy felhő mögött
reszketve esenge kegyelmet,
elinalt a merész,
jaj, épp az,
ki dérrel-durral
megdöngette a méhkast
– az orrán –
egy nagy durunggal.
És megjött a tél és fehér pihék
rajzottak sűrűn, mint a méhek,
szánkázni menve megálltunk egy hét-
rét fánál, a fényképészkedés végett,
négyen, mi mind,
meg a merész,
épp az,
ki dérrel-durral
döngetgette a méhkast
egy durunggal.
Szóltunk eképp: „Gyere közelébb!”
– s ő macskaként settengve, loppal
betömte elébb az odú üregét
hóval és tavalyi lombbal.
„Nem jönnek ki?” – döngicsél a merész,
épp az,
ki dérrel-durral
megdöngette a méhkast
egy durunggal.
Most itt látható a vásári kép,
a négy vigyori, meg egy, ki gyanakszik,
mert csalafinta az a nyári nép,
nem mindig alszik, aki alszik,
de itt a négy,
s aki félrenéz,
épp az,
ki dérrel-durral
döngette meg a méhkast
egy durunggal.

 

 

 

Áni Máni mesét mond

Volt egyszer egy tökmag,
egy tökhéj-palota,
s a tökmagban
három
sárkánygyíkok laktak.
Hogy fértek el benne, hogy nem,
az ő dolguk;
ott éltek, tökmagot ropogtattak.
Sárk csipegette a tökmagot,
Ángyi tüzet fújtatott,
Kok meg kuktáskodott.
És mind a három,
tökmagot ropogtatott.
Addig, eladdig
éltek ott,
ropogtatták a tökmagot,
míg elfogyott
mindkét fele,
megnőtt a héj,
de hogy-hogyan nem,
már nem fértek bele.
Sárk megfútta a tökdudát,
Ángyi tökszáron harsonált,
Kok tökvirágon trombitált,
s lett akkora
zenebona,
hogy egyszerre
három
lángoló
csoda csutaló
vágtatott oda.
Egy lángheges,
egy vasderes
meg egy sárga
csutacsikó.
Mind Táltos,
ahogy való.
A három sárkány lóra kapott,
s háromfele rúgtatott.
Sárk az égen terpeszkedik,
napnyugattól napkeletig.
Ángyi a roppant tengerek
rengő ágyában hempereg.
Kok meg az égre kaptatott,
Ő fújja, hogy égjen, a napot.
S a tökmag?
Mi történt vele?
Úgy elfogyott,
mint a mese.

 

 

 

Áni Máni ábrándozik

Ó,
be kár,
hogy ez a perec,
csupa-csupa lik,
és csak alig-alig
perec.
Ha én lennék
a pereces,
sose árulnék
ilyen
lukra-lik,
likra-luk
perecet.
Ha én lennék
a pék,
nem igyekeznék,
hogy körbefonjam
a semmit
a végtelen jelével:
elhasalt nyolcasokkal,
vagy
megbilincseljem
perec-paragrafusokkal,
de sütnék olyan perecet,
amely se luk,
se lik,
csak
csupa-csupa
perec.
Bár
az is lehet,
hogy az
nem is lenne
perec.
Ezért
nem tehetek egyebet,
megtöltöm a begyemet,
megeszem a perecet,
és közben arra gondolok,
ó, be kár,
hogy ez a perec,
csupa-csupa lik,
és csak
alig-alig perec.

 

 

 

Áni Máni boltba megy

Áni Máni venni ment,
minden neve vele ment,
egy egész regiment.
Legelöl ment, mint a vicc,
három bohóc: Ic, Mic, Fic.
Utánuk két primadonna,
sétafikált: Ani, Anna.
Majd egy mágus: Ánesz Mánesz,
aki mindenkit lóvá tesz,
s nemcsak lóvá, vasalóvá,
olló, holló és Zuglóvá.
Majd egy mosoly és grimaszka-
idomár ment: Ancsa Pancsa,
s két macskája: Ancsur, Pancsur,
ebdolmányban Pindur Pandur,
végül, de láthatatlanul,
egy igazi Ünnepi Nyúl.
S ja, de nem szabad kifigurázni,
elöl és hátul a Fáni.
Áni Máni csak nevetett,
vezette a seregletet,
mindenki odalett,
aki nézte a menetet.
A rendőr majd hasra esett,
összevissza integetett,
a füttyös sípja megrepedt,
megrepedt és berekedt.
A virágárus belepiroslott
az izgalomba, mint a csokrok.
Az újságos szava elakadt,
tátogott, mint a halak,
minden hírlapja megmaradt,
s a filmsztárok, miniszterek,
focisták, híres kipszerek,
az újságokból majd kiestek,
ahogy a betűkből kilestek.
Az ószeres úgy meglepődött,
elejtette a sok göncöt,
a sok kabát mind kézen állt,
a likjain kikandikált,
a nadrág meg lábujjhegyre állt,
és összevissza kiabált,
s mind azt mondta: „Nahát, nahát!”
A képárus úgy elképedett,
hogy megvették a képe helyett.
Mindenki egyet kérdezett:
a rendőr, a virágárus,
az ószeres, meg az újságos,
a bekeretezett képárus:
Hát ez hogy lehet?
Hogyan fér el,
kérem szépen,
egy kabátban,
egy nadrágban,
egy sapkában,
két zokniban,
nadrágszárban,
két cipőben,
épp egy párban,
hogyan fér el,
kérem szépen,
egy gyerekben
ennyi egy gyerek?!
Áni Máni csak nevetett,
vezette a menetet,
s még kényesebben lépkedett.
Mert lehet-e gyereknek
fontosabb dolga,
mint hogy elmenjen
a boltba,
a boltba, a boltba,
a boltba,a boltba, a boltba!

 

 

 

Panka levelet ír Áni Máninak

Most rajzolok egy rajzlapvilágot,
rajzlaprétre rajzlapvirágot,
rajzlapvirágra rajzó méhet,
színeket, bozsgó fényességet.
Rajzlaprétek nagyon esősek,
rajzlapréten nagy esők nőnek,
földtől égig növők fakadnak,
földtől égig kalászosodnak.
Kell egy nap is, suhog, aranylik,
fénye lombja földre lehajlik,
hűsén egy jószívű, ártatlan
farkas alszik virágkalapban.

 

 

 

Áni Máni augusztust álmodik

Csupa ég-, csupa máglya-
rét, a katáng virága
kigyúl, s a világszéli
est-tájakat bevérzi.
Mintha a hold gallya volna,
fűzfa hintál, a tócsa
vizében zengő aranynak
a bokrok utána kapnak,
állnak teli tenyérrel,
fénycsurgató levéllel,
ágbogaik: kisujjuk
köze is csillag, holdlyuk.
Ki siklik azon az ágon,
talán fény, talán álom,
tán égi-földi égkő,
talán én, talán te, talán épp ő.

 

 

 

Áni Máni muzsikál

László Évának

 
Egyszer a szél volt a fésűm,
de inkább szájmuzsikám volt,
nap-zizegésbe takartam,
emeltem selymesen számhoz,
szája szélébe zönögtem:
zön-zene-zön-zene-zön,
álma szálába zonogtam:
zon-zana-zon-zana-zon.
Muzsikáltunk
muzsikámmal
muzsikásan.
Hát mit látok a világban?
Táncol a porszem a fényben,
s véle
táncol a csillag magától.
Táncolnak párosával:
a rügy a virággal,
a gyökér fejfalombjával,
a sejt sugár-sudarával,
milliárd temető járja
milliárd égő világgal.
Mi meg
muzsikánkkal
muzsikásan:
zön-zene-zön-zene-zön,
zon-zana-zon-zana-zon.

 

 

 

Áni Máni vekker lesz

Áni Mánit megkértem egyszer,
hogy ébresszen fel pontban, mivel
én el-elkések, ő meg vekker,
de most nem késhetek el,
nem késhetem le a vonatot, mert
maga a víz vár, Szigliget:
a ház, fák, baglyokkal kirakott kert,
ösztörűs rózsalonc-színek.
Aludni is mentem ahajt,
hogy ezzel is segítsek neki,
és friss legyek, gyors, fürge, ha majd
nekikezd ébreszteni,
de tán az álom, vagy talán a
nagy izgalom, mi nőve nőtt –
felébredtem magamtól, jócskán az
ébresztgetése előtt.
Mosdottam már, s mit hallok: „Rusnya
béka ki az ágyból, mi lesz?
Te lusta béka-szégyen, ugorsza!”
– majd sápadt csönd és semmi nesz,
az ajtófélfa mögül egy félig
sírós száj azt szepegi:
„Jaj, mit tegyek most, el fogsz késni,
nem tudlak fölébreszteni,
ha már fölkeltél. Hiába
keltegetlek, ha fönn vagy, magad,
vész az igaz igyekvés kárba,
hacsak – mosolyodott el – hacsak,
csak ha vissza nem fekszel újra!”
S én mit tehettem, fél-vizesen,
hogy fölébresszen, ágyba bújtam.
De, igaz, nem is késtem el.

 

 

 

Áni Máni messze néz

Láttad-e már, hogyan vonulnak
hegynek a fák, hogy bandukolnak
elébb odalenn,
egyen-ketten,
majd hárman-négyen,
többen és többen,
rengetegnél is rengetegebben,
mennek egyetlen nagy tömegben,
egyetlen erdőrengetegben,
horhosban, szurdékban, völgyben,
földsánc mentén, följebb és följebb,
majd újra csak egyek és kettek!
Vannak, kik előresietnek,
és nekivágnak egyedül, újra,
s lesz, ki egymaga ér a csúcsra!
Kívánom: érj föl te, és örülj!
De ha fölértél, nézz körül,
s gondolj reám, ki elrejtettem
lábam nyomát a rengetegben,
Bár visszafelé meg nem találod,
tudd: itt járt sok jóbarátod,
ki mind te vagy, mert benned élnek.
Ints hát nekik! Lehet, fölérnek.

 

 

 

Áni Máni eltűnődik

Házunk homlokán hetyke hósityak,
ki se lát az eresz-simléder alól,
de szembogarai föl-fölizzanak,
falaira a friss fény vígságot vakol,
csupa sár az utca, kormos hó, latyak,
hideg jár idekint, jó meleg odabent,
meg-megállsz tűnődve a topogó fák alatt,
– mert már a hinta leng.
Körüle senki se, de leng, leng… mintha csak
ősz óta lengene, a tavalyi ég
lökte volna meg és – jaj, berozsdált ajak! –
nyikorog, nyekeg, nyí… Még ilyen zenét!
Ki lehet ez a láthatatlan alak?
– kérdezik idekint, mormolják odabent.
Meg-megállsz tűnődve a dohogó fák alatt,
– mert már a hinta leng.
A nap hintázik ott, a februári nap
játszódik, rugódzik. Ég és föld közül
ő rúgja el magát, s véle mi, hű fiak,
sugarait fogva szállunk, egyre föl,
míg alattunk a tavak, s a hegyek látszanak,
s hallani szívünket idefent, odalent.
Meg-megállasz tűnődve a lobogó fák alatt,
– mert hát a hinta leng.

 

 

 

Áni Máni, a zoknihalász

Majd minden reggel kitör a frász,
mert a konyhában ugrál, hadonász
a söprűnyéllel a zoknihalász.
Fönt igazándi igaziból
lebeg és locsog egy igazi tó,
zöld zsinór-tarajú fregoli-tó.
Hullámai közt – pihe hattyúcsapat –
hat hófehér gácsér-gatya halad,
blúz-bólyák, vitorlás-ingek inganak.
A zoknihalász meg meresztgeti
a szemét, a tavat méregeti,
söprűnyelét hova vetheti ki.
Tátog a tó, megiramlanak
sűrű rajokban a zoknihalak,
szájukkal nagyokat cuppantanak.
Megcsobban a víz, kiröpült a csali,
de nem követi diadal-hallali,
sőt! – néha néma vihogást hallani.
Mert ügyesen, fürgén elsiklanak
egy villanással a zoknihalak,
a zoknihalászra vigyorganak.
Az a szegény lent mit is tehet,
fintorog, mint aki meszet evett,
s kiveti újra a söprűnyelet.
A zoknihalak meg – Nahát! Nohát! –
meg-megpöckölik a csalit magát,
csúfolják, bökdösik odébb, s odább.
De most az egyikük megkönyörül:
megszánja a zoknihalászt cefetül,
kiugrik a tóból önként, egyedül.
A zoknihalász – ujjé! – szárnyra kap,
és fönt a magasban – mint a huzat –
röptében elkapja a zoknihalat.
És zirr-zörr az ajtó, csitt-csett a kilincs,
lám, az jön be épp, aki idebe nincs,
egy igaz tanú, egy igazi kincs.
A zoknihalász megnyújtja magát,
két karja – hosszabb, mint egy nagykabát
két ujja – mutatja a nagy-nagy csodát.
Most pissz, ti mind! Fény és tó moraja,
zoknihalak figyelő csapata.
Csitt, nagyvilág! Hallga, mit mond maga!
Elhalkul a tó, a fény csendre int,
ő ott áll középen, kizengi a hírt:
„Hű, mekkora zoknit fogtam megint!”

 

 

 

Áni Máni válaszol

Ha elbujdokol a nyár,
hova lesz, hova lesz?
Ha az egész határ
láng-üres, nyár-üres?
Az a szegénylegény
hova rejtőzhetett,
ha puskacső a fény,
és a vasrács hideg?
Nem a nyár, nem a nyár
– mi megyünk, messzidünk
messzire, hogyha már
hullni kell, ne legyünk
csak mi, csak mi magunk,
mi lássuk szégyenünk:
pucér bordánk, agyunk,
meztelen életünk.
A fák, a pőre fák
is azért csupaszak,
világtalan világ
vaknál azért vakabb,
mert látnak minket, úgy!
És – űzött vadakat –
úgy rejtenek el, hogy
ránk hasonlítanak.

 

 

 

Áni Máni balladát sír

Egy pormacska, egy poregér,
s egy porabbnál porabb
poreb
– Három Igazi Nyüszögér –
él minálunk, és megél,
lakja a lakászugokat, zugolyokat,
belak
minden sarkot és sutot,
minden zeget és zugot,
mert befér
mindenüvé ahonnan
kifér.
Él hát ágy alatt, asztal alatt,
szekrény sarkában és szekrény alatt.
Él
És zenél
a javából!
A pormacska pormiákol,
a poregér porcincog,
és a poreb porugat:
pengetik porbajszuk,
zengetik porfogukat,
hogy csak úgy zing-zong,
illegetik magukat.
A pormacska porfarkát
görbítve porlantol.
A poreb poráriázva
porvonít parlandón,
a poregér
porcintányérozva
porcincogat.
Mint fényes promenádon,
úgy sétafikálnak
át a szobákon.
Középre
leteszik
porsipkáikat,
porcelán tányérjaikat,
s akik hallgatnak a zenére,
abba vetik
aranyaikat.
Jön is a nap! Fülel, meg-megáll,
odaérve
teledobálja fénnyel,
csöngő aranypénzzel.
Ebből majd
mind a három,
a porkupicákból,
porokat borogat.
(Jól érzik saját porukat!)
Kipróbálják torkukat.
De néha poruljárnak,
azaz: póruljárnak,
mert kiporolják őket,
hogy csak na!
Ám rá se rántanak,
nagyokat alszanak,
burkolva
pókhálópaplanba.
Csak egy nagy hirtelen vész
fenyegeti hármukat,
ha egyszerre nyitva marad
minden,
s rájuk tör mindenünnen
három tucat
porebrendész,
porgyepmester,
porpecér:
a Huhuhú-huzat!
S megzendíti, mint sok
rendőrsípot,
egyszerre a kulcslyukakat:
ZENG A HÁZ!
süvít és sivít
és fütyül és visít,
fütyül minden lakat;
s a Három Igazi Nyüszögér
– uccu neki, vesd el magad! –
úgy fut körbe-karikába,
hogy saját nyomába
ér.
Legelöl fut a poregér,
a pormacska utána,
annak a sarkába
meg
a poreb.
Nyomukban meg,
mind közelebb
húzat
a huzat!
A pormacska jajcincog,
a poregér jajnyávog,
s a poreb jajugat:
jajjogat.
De nem ez a nagy baj!
Ó!
De az a sötétben lapuló,
spájzokban megbúvó,
sarokban szunnyadó,
vámpírként vérszopó,
nagy és rettenetes,
szörnyű és rettegett,
hörgő és zörgő,
dörgő és pörgő,
forgó és korgó,
porgó és morgó
nagy óriáskígyó
a
por-
szí-
vó!
Ó! Ó! Ó! Ó! Ó!
Oly szörnyű,
hogy el sem mondható,
Nincs már
a porcincogó,
a pormiákoló,
a porugató.
KITAKARÍTOTTUNK!
Brühühű!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]