Bukfenc-kalendárium

Beköszöntő

Az Áni Máni naptár

nem afféle napkaptár,

ahol úgy zöngicsélnek

a napok, mint a méhek.

Nem is kalendárium,

se évszak-almárium,

hol egymás hegyén-hátán

porlad hó, szél, szivárvány.

De: ingyom-bingyom dáridó,

És: dini-dana rádió,

minden hóban három nap van,

s három hónap minden napban.

Napja, holdja este kél,

éjfélkor kondul a dél,

és bár sose esteledik,

minden estje reggeledik.

Január

Január, január,

te hómolnár jaguár,

(ahogy Karinthy Frigyes

s Micimackó híreli ezt.)

Jársz az utcán, somolyogsz,

lisztes mancson sompolyogsz,

jégkarmodat behúzod,

csak azt halljuk, hogy szuszogsz.

Néha a hónak hahózol,

visszhangjában ringatózol,

egyik talpad a Bakonyban,

másik a Tiszában csobban,

mancsod ama napkeleti

ég kerekét megtekeri,

nyekeg, sugárzik a nap:

ledarálod a havat.

Február

Február, február,

mért nem vagy te febuár,

hogyha febuár volnál,

fene fenevad volnál.

De csak játszanál velem,

nagy szádba dugnám fejem,

föl is lépnénk Irkutszkban

a Szökőév Cirkuszban.

Minden házon minden ablak

plakát, mit a falra raktak,

láthatatlan ez áll rajta:

„Szenzáció! Csak ma! Csak ma!

Február huszonkilence-

dikén, négy évben csak egyszer,

Áni Máni Idomár,

s a Félelmes Febuár.”

Március

Március, március,

meztéllábas Dárius,

te álruhás királyfi,

ki hozzánk jössz megszállni,

ruhád ugyan ringyes, rongyos,

jéggel fércelt, hóval foltos,

de én tudom, lábnyomodban

arany gyullad, virág csobban.

Rossz gúnyád, ha leveted,

fölruháznak az egek,

válladra a kivirágzó

aranyeső sző palástot.

Jobbodban ág: jogarbarka.

Balodban nap: aranyalma.

És mert fénylik és ragyog:

koronád a homlokod.

Április

Április, április,

te eső- és nappisis,

te szivárvány-csoboló

égi-földi csoda tó.

Hogyha benned gázolok,

mindenfélét álmodok.

Mosolygok meg sírok is.

Bölcső lesz a sírom is.

De az még oly messze van,

ég, föld meg bevetve van

ég-makkal, meg föld-maggal,

szöcske- és fényflikflakkal.

Én is tótágast állok:

új világot csinálok.

Alul ég, fölül a föld.

Fönt a lent és lent a fönt.

Május

Május, májust májusolsz,

dolgozik a nyárfasor,

üzemelget a hárs is,

illatgyár az akác is.

Minden fa zöld baldachin,

benne az ég fia ring,

azért az a nagy sátor,

hogy fölnőjön magától.

Egekből most földrefut,

s itt virágzik a Tejut.

Ó, ha az az almafa

vállaimra hajlana,

fehér ködei között,

mintha éj s nappal között

mennék, zúgna a csoda-

zenés orgonabuga.

Június

Június, június,

a világból ki ne fuss,

ábécé és egyszeregy,

virágbécé s meggyszeregy.

Ha akarsz látni szépet,

rekesszük el a rétet,

mint a tenger, nől, dagad

fűtó és gizgazpatak.

Előbb még bokádig ért,

most térdedig ér a rét,

pitypangbuborékokat

fúj szélszálakon a nap.

Te meg, ha jót is akarsz,

meríts ki egy sugarat.

Fújj rá, mondjad: „Ersze már!

Szállj el, katicasugár!”

Július

Július, július,

te görögdinnye-piros

holdárus és napkofa,

ráspolyhangú naspolya.

Míg a világ hajcsizik,

hold-görgetsz és nap-gurítsz,

a sötétbe, sűrű zsákok-

ba kötöd a napvilágot.

Reggel aztán mindent kiraksz,

kinyit a napvilágpiac.

„Ilyen még sohase volt,

ingyen van a nap, a hold!

Jöjjenek jó emberek,

fényességet vegyenek,

a ráadás egy csupafüst,

szegény, holdbéli hegedűs!”

Augusztus

Augusztus, augusztus,

búsaknak vígságpasszus,

bár bukszánk csak bukszus-

levél, nem élni luxus.

Nappal tóbárka ringat,

éjjel csillag vidítgat,

én űrtornázom, úgy ám,

a göncölszekér rúdján.

S az a sok hulló csillag,

mi szemedbe villantgat,

mind enyém és az álom

partján én kacsázom

minddel a sima éjben.

Oldalt hajolva nézem,

ahogy kavicsként pattogva

szállnak a tükrös habokba.

Szeptember

Szeptember, szeptember,

elindul a kisember,

csudálgat: mennyi ákom-

bákom betű a fákon.

Jó a fának – ezt sírja –

se tolla, se papírja,

levelét teleírja,

szél a szagos radírja.

Olvasni is tud: lombja

az eget szótagolja.

S hogy számol: hatszor három

veréb csücsül az ágon.

Ha én egyszer fa lennék,

iskolába nem mennék,

az ég lenne az irkám,

mindennel teleírnám.

Október

Október, október,

te vidám, sose sóher

fiú, dúsak közt gazdag,

boldog, ki ad, mert adhat.

Szakítsz fényízű fürtöt,

pincéink teletöltöd.

Bár fogytán fényed a földön,

meleget, napot adsz kölcsön.

S ha már nem marad semmid,

nekiállsz föstögetni.

bokrot és fát pingálgatsz,

minden kert őszi tárlat.

Picasso ámul: „Ó, mester,

mennyi szép pacni, hó-este,

lilanyár, kislibasárga

tavasz van palettájába!”

November

November, november,

megérik a ködkender,

a dér is learatva,

pereg a zúzmara magva.

Csupasz karok a gallyak,

rászáradnak a varjak.

Vacogó fekete rongyok

lobognak, mint a gondok.

Minden fa lélekvesztő,

munkátlan madárijesztő.

A nap is, fejükbe húzva,

eldobott, ócska kucsma.

Hallgat, elhallgat minden.

Hallgat a csönd is a szívben.

Elijed, inal fiastul,

lélek és fény és vadnyúl.

December

December, december,

földreszáll a hóember,

az utcán az első hópár,

Ádám és Éva lófrál.

Ádám fehéren izzik.

Éva hűvös és pisszig.

„Mit legyünk az Édenbe?

Menjünk inkább Ádenba!”

Ádám bosszús, de hallgat.

Vesz vállára siralmat.

Örökös körforgásra

vettetik, szegény pára,

most hó, aztán eső lesz,

meg dér, fűszálon könnycsepp,

így köröz föl-le, föl-le,

földről égbe, égről a földre.