Áni Máni mesét mond

1975–1991

 

 

 

 

Áni Máni szomorú

Élt egy angórarigó, s egy
delfinmacska is vele.
Csak hát az egyiknek az ég,
a másiknak az igazi kék
tenger volt tengere.
És szólt a delfinmacska így:
„Ó, rigóm, hercegem!
Ne szálldoss ott, ne légy irígy!
Szállj le hozzám, játszani vígy,
és játsszál csak velem!”
És szólt az angórarigó:
„Csak árnyam láthatod,
az a tiéd, s a trillió,
fény, hang és árnyéktilió,
s amit képzelni tudsz!”
És így szállnak azóta is.
Fönt szárny és árny alant.
Tükreivel verdes a víz,
s minden vízcsepp szájában visz
egy árnyékmadarat.
De néha sírást hallani,
mindkettő megremeg,
mert odafutnak játszani
a sírás kék hullámai,
ahol az ég ered.

 

 

 

Bukfenc-kalendárium

 

 

 

 

Bukfenc-kalendárium

 

Beköszöntő

Az Áni Máni naptár
nem afféle napkaptár,
ahol úgy zöngicsélnek
a napok, mint a méhek.
Nem is kalendárium,
se évszak-almárium,
hol egymás hegyén-hátán
porlad hó, szél, szivárvány.
De: ingyom-bingyom dáridó,
És: dini-dana rádió,
minden hóban három nap van,
s három hónap minden napban.
Napja, holdja este kél,
éjfélkor kondul a dél,
és bár sose esteledik,
minden estje reggeledik.
 

Január

Január, január,
te hómolnár jaguár,
(ahogy Karinthy Frigyes
s Micimackó híreli ezt.)
Jársz az utcán, somolyogsz,
lisztes mancson sompolyogsz,
jégkarmodat behúzod,
csak azt halljuk, hogy szuszogsz.
Néha a hónak hahózol,
visszhangjában ringatózol,
egyik talpad a Bakonyban,
másik a Tiszában csobban,
mancsod ama napkeleti
ég kerekét megtekeri,
nyekeg, sugárzik a nap:
ledarálod a havat.
 

Február

Február, február,
mért nem vagy te febuár,
hogyha febuár volnál,
fene fenevad volnál.
De csak játszanál velem,
nagy szádba dugnám fejem,
föl is lépnénk Irkutszkban
a Szökőév Cirkuszban.
Minden házon minden ablak
plakát, mit a falra raktak,
láthatatlan ez áll rajta:
„Szenzáció! Csak ma! Csak ma!
Február huszonkilence-
dikén, négy évben csak egyszer,
Áni Máni Idomár,
s a Félelmes Febuár.”
 

Március

Március, március,
meztéllábas Dárius,
te álruhás királyfi,
ki hozzánk jössz megszállni,
ruhád ugyan ringyes, rongyos,
jéggel fércelt, hóval foltos,
de én tudom, lábnyomodban
arany gyullad, virág csobban.
Rossz gúnyád, ha leveted,
fölruháznak az egek,
válladra a kivirágzó
aranyeső sző palástot.
Jobbodban ág: jogarbarka.
Balodban nap: aranyalma.
És mert fénylik és ragyog:
koronád a homlokod.
 

Április

Április, április,
te eső- és nappisis,
te szivárvány-csoboló
égi-földi csoda tó.
Hogyha benned gázolok,
mindenfélét álmodok.
Mosolygok meg sírok is.
Bölcső lesz a sírom is.
De az még oly messze van,
ég, föld meg bevetve van
ég-makkal, meg föld-maggal,
szöcske- és fényflikflakkal.
Én is tótágast állok:
új világot csinálok.
Alul ég, fölül a föld.
Fönt a lent és lent a fönt.
 

Május

Május, májust májusolsz,
dolgozik a nyárfasor,
üzemelget a hárs is,
illatgyár az akác is.
Minden fa zöld baldachin,
benne az ég fia ring,
azért az a nagy sátor,
hogy fölnőjön magától.
Egekből most földrefut,
s itt virágzik a Tejut.
Ó, ha az az almafa
vállaimra hajlana,
fehér ködei között,
mintha éj s nappal között
mennék, zúgna a csoda-
zenés orgonabuga.
 

Június

Június, június,
a világból ki ne fuss,
ábécé és egyszeregy,
virágbécé s meggyszeregy.
Ha akarsz látni szépet,
rekesszük el a rétet,
mint a tenger, nől, dagad
fűtó és gizgazpatak.
Előbb még bokádig ért,
most térdedig ér a rét,
pitypangbuborékokat
fúj szélszálakon a nap.
Te meg, ha jót is akarsz,
meríts ki egy sugarat.
Fújj rá, mondjad: „Ersze már!
Szállj el, katicasugár!”
 

Július

Július, július,
te görögdinnye-piros
holdárus és napkofa,
ráspolyhangú naspolya.
Míg a világ hajcsizik,
hold-görgetsz és nap-gurítsz,
a sötétbe, sűrű zsákok-
ba kötöd a napvilágot.
Reggel aztán mindent kiraksz,
kinyit a napvilágpiac.
„Ilyen még sohase volt,
ingyen van a nap, a hold!
Jöjjenek jó emberek,
fényességet vegyenek,
a ráadás egy csupafüst,
szegény, holdbéli hegedűs!”
 

Augusztus

Augusztus, augusztus,
búsaknak vígságpasszus,
bár bukszánk csak bukszus-
levél, nem élni luxus.
Nappal tóbárka ringat,
éjjel csillag vidítgat,
én űrtornázom, úgy ám,
a göncölszekér rúdján.
S az a sok hulló csillag,
mi szemedbe villantgat,
mind enyém és az álom
partján én kacsázom
minddel a sima éjben.
Oldalt hajolva nézem,
ahogy kavicsként pattogva
szállnak a tükrös habokba.
 

Szeptember

Szeptember, szeptember,
elindul a kisember,
csudálgat: mennyi ákom-
bákom betű a fákon.
Jó a fának – ezt sírja –
se tolla, se papírja,
levelét teleírja,
szél a szagos radírja.
Olvasni is tud: lombja
az eget szótagolja.
S hogy számol: hatszor három
veréb csücsül az ágon.
Ha én egyszer fa lennék,
iskolába nem mennék,
az ég lenne az irkám,
mindennel teleírnám.
 

Október

Október, október,
te vidám, sose sóher
fiú, dúsak közt gazdag,
boldog, ki ad, mert adhat.
Szakítsz fényízű fürtöt,
pincéink teletöltöd.
Bár fogytán fényed a földön,
meleget, napot adsz kölcsön.
S ha már nem marad semmid,
nekiállsz föstögetni.
bokrot és fát pingálgatsz,
minden kert őszi tárlat.
Picasso ámul: „Ó, mester,
mennyi szép pacni, hó-este,
lilanyár, kislibasárga
tavasz van palettájába!”
 

November

November, november,
megérik a ködkender,
a dér is learatva,
pereg a zúzmara magva.
Csupasz karok a gallyak,
rászáradnak a varjak.
Vacogó fekete rongyok
lobognak, mint a gondok.
Minden fa lélekvesztő,
munkátlan madárijesztő.
A nap is, fejükbe húzva,
eldobott, ócska kucsma.
Hallgat, elhallgat minden.
Hallgat a csönd is a szívben.
Elijed, inal fiastul,
lélek és fény és vadnyúl.
 

December

December, december,
földreszáll a hóember,
az utcán az első hópár,
Ádám és Éva lófrál.
Ádám fehéren izzik.
Éva hűvös és pisszig.
„Mit legyünk az Édenbe?
Menjünk inkább Ádenba!”
Ádám bosszús, de hallgat.
Vesz vállára siralmat.
Örökös körforgásra
vettetik, szegény pára,
most hó, aztán eső lesz,
meg dér, fűszálon könnycsepp,
így köröz föl-le, föl-le,
földről égbe, égről a földre.

 

 

 

Áni Máni mesét mond

 

 

 

 

Áni Máni álmot lát

Azt álmodtam álmomban,
hogy álmomban álmodtam.
Álombéli foltkutyám
elfutott a hold után.
De előbb a tappancsom
megkérte: majd vakkantson.
A két vitéz strázsára áll:
és – dib-dob, dob-düb – strázsikál.
„Bal, jobb! Bal, jobb! Jelszót! Mehetsz!
Vii-gyázz! Cipőfűzőt szegezz!”
Hát ott, uramfia, mi jő?
Egy sündisznó s egy sündisznő!
Két villámgubanc förgeteg,
tüskés gombostűgörgeteg.
Fölöttük – „nyussz és tilió” –
dalmog egy angórarigó.
A konyhából meg ráadásul
a szalmiákszesz szalmiákol.
De hol az őrség? Eldobál
mindent, uzsgyi, az ágy alá.
Jönnek is, egyre közelebb.
Legjobb lesz, ha fölébredek.

 

 

 

Áni Máni és a méhek

Áni Máni, ámbár megért
több hónapot és öt kerek évet,
nem ismerte a döngicsés,
fullánkos, virágporos népet,
sem a méhkast,
és épp ezért
nagy dérrel-durral
megdöngette épp azt,
egy durunggal.
Lőn kasrengés, méhzúgás odabent:
száz nyalka vitéz zúdul fenekedve
a vár kapuján ki, a szúrásra fent
szablyákon szikrázik a nap deli kedve,
megdöfni a merészt,
jaj, épp azt,
ki dérrel-durral
döngetgeti a méhkast
egy durunggal.
S lőn rettenetes visítás, aminőt
nem hallott sem az ég, sem a kertek,
a nap belesápadt, s egy felhő mögött
reszketve esenge kegyelmet,
elinalt a merész,
jaj, épp az,
ki dérrel-durral
megdöngette a méhkast
– az orrán –
egy nagy durunggal.
És megjött a tél és fehér pihék
rajzottak sűrűn, mint a méhek,
szánkázni menve megálltunk egy hét-
rét fánál, a fényképészkedés végett,
négyen, mi mind,
meg a merész,
épp az,
ki dérrel-durral
döngetgette a méhkast
egy durunggal.
Szóltunk eképp: „Gyere közelébb!”
– s ő macskaként settengve, loppal
betömte elébb az odú üregét
hóval és tavalyi lombbal.
„Nem jönnek ki?” – döngicsél a merész,
épp az,
ki dérrel-durral
megdöngette a méhkast
egy durunggal.
Most itt látható a vásári kép,
a négy vigyori, meg egy, ki gyanakszik,
mert csalafinta az a nyári nép,
nem mindig alszik, aki alszik,
de itt a négy,
s aki félrenéz,
épp az,
ki dérrel-durral
döngette meg a méhkast
egy durunggal.

 

 

 

Áni Máni mesét mond

Volt egyszer egy tökmag,
egy tökhéj-palota,
s a tökmagban
három
sárkánygyíkok laktak.
Hogy fértek el benne, hogy nem,
az ő dolguk;
ott éltek, tökmagot ropogtattak.
Sárk csipegette a tökmagot,
Ángyi tüzet fújtatott,
Kok meg kuktáskodott.
És mind a három,
tökmagot ropogtatott.
Addig, eladdig
éltek ott,
ropogtatták a tökmagot,
míg elfogyott
mindkét fele,
megnőtt a héj,
de hogy-hogyan nem,
már nem fértek bele.
Sárk megfútta a tökdudát,
Ángyi tökszáron harsonált,
Kok tökvirágon trombitált,
s lett akkora
zenebona,
hogy egyszerre
három
lángoló
csoda csutaló
vágtatott oda.
Egy lángheges,
egy vasderes
meg egy sárga
csutacsikó.
Mind Táltos,
ahogy való.
A három sárkány lóra kapott,
s háromfele rúgtatott.
Sárk az égen terpeszkedik,
napnyugattól napkeletig.
Ángyi a roppant tengerek
rengő ágyában hempereg.
Kok meg az égre kaptatott,
Ő fújja, hogy égjen, a napot.
S a tökmag?
Mi történt vele?
Úgy elfogyott,
mint a mese.

 

 

 

Áni Máni ábrándozik

Ó,
be kár,
hogy ez a perec,
csupa-csupa lik,
és csak alig-alig
perec.
Ha én lennék
a pereces,
sose árulnék
ilyen
lukra-lik,
likra-luk
perecet.
Ha én lennék
a pék,
nem igyekeznék,
hogy körbefonjam
a semmit
a végtelen jelével:
elhasalt nyolcasokkal,
vagy
megbilincseljem
perec-paragrafusokkal,
de sütnék olyan perecet,
amely se luk,
se lik,
csak
csupa-csupa
perec.
Bár
az is lehet,
hogy az
nem is lenne
perec.
Ezért
nem tehetek egyebet,
megtöltöm a begyemet,
megeszem a perecet,
és közben arra gondolok,
ó, be kár,
hogy ez a perec,
csupa-csupa lik,
és csak
alig-alig perec.

 

 

 

Áni Máni boltba megy

Áni Máni venni ment,
minden neve vele ment,
egy egész regiment.
Legelöl ment, mint a vicc,
három bohóc: Ic, Mic, Fic.
Utánuk két primadonna,
sétafikált: Ani, Anna.
Majd egy mágus: Ánesz Mánesz,
aki mindenkit lóvá tesz,
s nemcsak lóvá, vasalóvá,
olló, holló és Zuglóvá.
Majd egy mosoly és grimaszka-
idomár ment: Ancsa Pancsa,
s két macskája: Ancsur, Pancsur,
ebdolmányban Pindur Pandur,
végül, de láthatatlanul,
egy igazi Ünnepi Nyúl.
S ja, de nem szabad kifigurázni,
elöl és hátul a Fáni.
Áni Máni csak nevetett,
vezette a seregletet,
mindenki odalett,
aki nézte a menetet.
A rendőr majd hasra esett,
összevissza integetett,
a füttyös sípja megrepedt,
megrepedt és berekedt.
A virágárus belepiroslott
az izgalomba, mint a csokrok.
Az újságos szava elakadt,
tátogott, mint a halak,
minden hírlapja megmaradt,
s a filmsztárok, miniszterek,
focisták, híres kipszerek,
az újságokból majd kiestek,
ahogy a betűkből kilestek.
Az ószeres úgy meglepődött,
elejtette a sok göncöt,
a sok kabát mind kézen állt,
a likjain kikandikált,
a nadrág meg lábujjhegyre állt,
és összevissza kiabált,
s mind azt mondta: „Nahát, nahát!”
A képárus úgy elképedett,
hogy megvették a képe helyett.
Mindenki egyet kérdezett:
a rendőr, a virágárus,
az ószeres, meg az újságos,
a bekeretezett képárus:
Hát ez hogy lehet?
Hogyan fér el,
kérem szépen,
egy kabátban,
egy nadrágban,
egy sapkában,
két zokniban,
nadrágszárban,
két cipőben,
épp egy párban,
hogyan fér el,
kérem szépen,
egy gyerekben
ennyi egy gyerek?!
Áni Máni csak nevetett,
vezette a menetet,
s még kényesebben lépkedett.
Mert lehet-e gyereknek
fontosabb dolga,
mint hogy elmenjen
a boltba,
a boltba, a boltba,
a boltba,a boltba, a boltba!

 

 

 

Panka levelet ír Áni Máninak

Most rajzolok egy rajzlapvilágot,
rajzlaprétre rajzlapvirágot,
rajzlapvirágra rajzó méhet,
színeket, bozsgó fényességet.
Rajzlaprétek nagyon esősek,
rajzlapréten nagy esők nőnek,
földtől égig növők fakadnak,
földtől égig kalászosodnak.
Kell egy nap is, suhog, aranylik,
fénye lombja földre lehajlik,
hűsén egy jószívű, ártatlan
farkas alszik virágkalapban.

 

 

 

Áni Máni augusztust álmodik

Csupa ég-, csupa máglya-
rét, a katáng virága
kigyúl, s a világszéli
est-tájakat bevérzi.
Mintha a hold gallya volna,
fűzfa hintál, a tócsa
vizében zengő aranynak
a bokrok utána kapnak,
állnak teli tenyérrel,
fénycsurgató levéllel,
ágbogaik: kisujjuk
köze is csillag, holdlyuk.
Ki siklik azon az ágon,
talán fény, talán álom,
tán égi-földi égkő,
talán én, talán te, talán épp ő.

 

 

 

Áni Máni muzsikál

László Évának

 
Egyszer a szél volt a fésűm,
de inkább szájmuzsikám volt,
nap-zizegésbe takartam,
emeltem selymesen számhoz,
szája szélébe zönögtem:
zön-zene-zön-zene-zön,
álma szálába zonogtam:
zon-zana-zon-zana-zon.
Muzsikáltunk
muzsikámmal
muzsikásan.
Hát mit látok a világban?
Táncol a porszem a fényben,
s véle
táncol a csillag magától.
Táncolnak párosával:
a rügy a virággal,
a gyökér fejfalombjával,
a sejt sugár-sudarával,
milliárd temető járja
milliárd égő világgal.
Mi meg
muzsikánkkal
muzsikásan:
zön-zene-zön-zene-zön,
zon-zana-zon-zana-zon.

 

 

 

Áni Máni vekker lesz

Áni Mánit megkértem egyszer,
hogy ébresszen fel pontban, mivel
én el-elkések, ő meg vekker,
de most nem késhetek el,
nem késhetem le a vonatot, mert
maga a víz vár, Szigliget:
a ház, fák, baglyokkal kirakott kert,
ösztörűs rózsalonc-színek.
Aludni is mentem ahajt,
hogy ezzel is segítsek neki,
és friss legyek, gyors, fürge, ha majd
nekikezd ébreszteni,
de tán az álom, vagy talán a
nagy izgalom, mi nőve nőtt –
felébredtem magamtól, jócskán az
ébresztgetése előtt.
Mosdottam már, s mit hallok: „Rusnya
béka ki az ágyból, mi lesz?
Te lusta béka-szégyen, ugorsza!”
– majd sápadt csönd és semmi nesz,
az ajtófélfa mögül egy félig
sírós száj azt szepegi:
„Jaj, mit tegyek most, el fogsz késni,
nem tudlak fölébreszteni,
ha már fölkeltél. Hiába
keltegetlek, ha fönn vagy, magad,
vész az igaz igyekvés kárba,
hacsak – mosolyodott el – hacsak,
csak ha vissza nem fekszel újra!”
S én mit tehettem, fél-vizesen,
hogy fölébresszen, ágyba bújtam.
De, igaz, nem is késtem el.

 

 

 

Áni Máni messze néz

Láttad-e már, hogyan vonulnak
hegynek a fák, hogy bandukolnak
elébb odalenn,
egyen-ketten,
majd hárman-négyen,
többen és többen,
rengetegnél is rengetegebben,
mennek egyetlen nagy tömegben,
egyetlen erdőrengetegben,
horhosban, szurdékban, völgyben,
földsánc mentén, följebb és följebb,
majd újra csak egyek és kettek!
Vannak, kik előresietnek,
és nekivágnak egyedül, újra,
s lesz, ki egymaga ér a csúcsra!
Kívánom: érj föl te, és örülj!
De ha fölértél, nézz körül,
s gondolj reám, ki elrejtettem
lábam nyomát a rengetegben,
Bár visszafelé meg nem találod,
tudd: itt járt sok jóbarátod,
ki mind te vagy, mert benned élnek.
Ints hát nekik! Lehet, fölérnek.

 

 

 

Áni Máni eltűnődik

Házunk homlokán hetyke hósityak,
ki se lát az eresz-simléder alól,
de szembogarai föl-fölizzanak,
falaira a friss fény vígságot vakol,
csupa sár az utca, kormos hó, latyak,
hideg jár idekint, jó meleg odabent,
meg-megállsz tűnődve a topogó fák alatt,
– mert már a hinta leng.
Körüle senki se, de leng, leng… mintha csak
ősz óta lengene, a tavalyi ég
lökte volna meg és – jaj, berozsdált ajak! –
nyikorog, nyekeg, nyí… Még ilyen zenét!
Ki lehet ez a láthatatlan alak?
– kérdezik idekint, mormolják odabent.
Meg-megállsz tűnődve a dohogó fák alatt,
– mert már a hinta leng.
A nap hintázik ott, a februári nap
játszódik, rugódzik. Ég és föld közül
ő rúgja el magát, s véle mi, hű fiak,
sugarait fogva szállunk, egyre föl,
míg alattunk a tavak, s a hegyek látszanak,
s hallani szívünket idefent, odalent.
Meg-megállasz tűnődve a lobogó fák alatt,
– mert hát a hinta leng.

 

 

 

Áni Máni, a zoknihalász

Majd minden reggel kitör a frász,
mert a konyhában ugrál, hadonász
a söprűnyéllel a zoknihalász.
Fönt igazándi igaziból
lebeg és locsog egy igazi tó,
zöld zsinór-tarajú fregoli-tó.
Hullámai közt – pihe hattyúcsapat –
hat hófehér gácsér-gatya halad,
blúz-bólyák, vitorlás-ingek inganak.
A zoknihalász meg meresztgeti
a szemét, a tavat méregeti,
söprűnyelét hova vetheti ki.
Tátog a tó, megiramlanak
sűrű rajokban a zoknihalak,
szájukkal nagyokat cuppantanak.
Megcsobban a víz, kiröpült a csali,
de nem követi diadal-hallali,
sőt! – néha néma vihogást hallani.
Mert ügyesen, fürgén elsiklanak
egy villanással a zoknihalak,
a zoknihalászra vigyorganak.
Az a szegény lent mit is tehet,
fintorog, mint aki meszet evett,
s kiveti újra a söprűnyelet.
A zoknihalak meg – Nahát! Nohát! –
meg-megpöckölik a csalit magát,
csúfolják, bökdösik odébb, s odább.
De most az egyikük megkönyörül:
megszánja a zoknihalászt cefetül,
kiugrik a tóból önként, egyedül.
A zoknihalász – ujjé! – szárnyra kap,
és fönt a magasban – mint a huzat –
röptében elkapja a zoknihalat.
És zirr-zörr az ajtó, csitt-csett a kilincs,
lám, az jön be épp, aki idebe nincs,
egy igaz tanú, egy igazi kincs.
A zoknihalász megnyújtja magát,
két karja – hosszabb, mint egy nagykabát
két ujja – mutatja a nagy-nagy csodát.
Most pissz, ti mind! Fény és tó moraja,
zoknihalak figyelő csapata.
Csitt, nagyvilág! Hallga, mit mond maga!
Elhalkul a tó, a fény csendre int,
ő ott áll középen, kizengi a hírt:
„Hű, mekkora zoknit fogtam megint!”

 

 

 

Áni Máni válaszol

Ha elbujdokol a nyár,
hova lesz, hova lesz?
Ha az egész határ
láng-üres, nyár-üres?
Az a szegénylegény
hova rejtőzhetett,
ha puskacső a fény,
és a vasrács hideg?
Nem a nyár, nem a nyár
– mi megyünk, messzidünk
messzire, hogyha már
hullni kell, ne legyünk
csak mi, csak mi magunk,
mi lássuk szégyenünk:
pucér bordánk, agyunk,
meztelen életünk.
A fák, a pőre fák
is azért csupaszak,
világtalan világ
vaknál azért vakabb,
mert látnak minket, úgy!
És – űzött vadakat –
úgy rejtenek el, hogy
ránk hasonlítanak.

 

 

 

Áni Máni balladát sír

Egy pormacska, egy poregér,
s egy porabbnál porabb
poreb
– Három Igazi Nyüszögér –
él minálunk, és megél,
lakja a lakászugokat, zugolyokat,
belak
minden sarkot és sutot,
minden zeget és zugot,
mert befér
mindenüvé ahonnan
kifér.
Él hát ágy alatt, asztal alatt,
szekrény sarkában és szekrény alatt.
Él
És zenél
a javából!
A pormacska pormiákol,
a poregér porcincog,
és a poreb porugat:
pengetik porbajszuk,
zengetik porfogukat,
hogy csak úgy zing-zong,
illegetik magukat.
A pormacska porfarkát
görbítve porlantol.
A poreb poráriázva
porvonít parlandón,
a poregér
porcintányérozva
porcincogat.
Mint fényes promenádon,
úgy sétafikálnak
át a szobákon.
Középre
leteszik
porsipkáikat,
porcelán tányérjaikat,
s akik hallgatnak a zenére,
abba vetik
aranyaikat.
Jön is a nap! Fülel, meg-megáll,
odaérve
teledobálja fénnyel,
csöngő aranypénzzel.
Ebből majd
mind a három,
a porkupicákból,
porokat borogat.
(Jól érzik saját porukat!)
Kipróbálják torkukat.
De néha poruljárnak,
azaz: póruljárnak,
mert kiporolják őket,
hogy csak na!
Ám rá se rántanak,
nagyokat alszanak,
burkolva
pókhálópaplanba.
Csak egy nagy hirtelen vész
fenyegeti hármukat,
ha egyszerre nyitva marad
minden,
s rájuk tör mindenünnen
három tucat
porebrendész,
porgyepmester,
porpecér:
a Huhuhú-huzat!
S megzendíti, mint sok
rendőrsípot,
egyszerre a kulcslyukakat:
ZENG A HÁZ!
süvít és sivít
és fütyül és visít,
fütyül minden lakat;
s a Három Igazi Nyüszögér
– uccu neki, vesd el magad! –
úgy fut körbe-karikába,
hogy saját nyomába
ér.
Legelöl fut a poregér,
a pormacska utána,
annak a sarkába
meg
a poreb.
Nyomukban meg,
mind közelebb
húzat
a huzat!
A pormacska jajcincog,
a poregér jajnyávog,
s a poreb jajugat:
jajjogat.
De nem ez a nagy baj!
Ó!
De az a sötétben lapuló,
spájzokban megbúvó,
sarokban szunnyadó,
vámpírként vérszopó,
nagy és rettenetes,
szörnyű és rettegett,
hörgő és zörgő,
dörgő és pörgő,
forgó és korgó,
porgó és morgó
nagy óriáskígyó
a
por-
szí-
vó!
Ó! Ó! Ó! Ó! Ó!
Oly szörnyű,
hogy el sem mondható,
Nincs már
a porcincogó,
a pormiákoló,
a porugató.
KITAKARÍTOTTUNK!
Brühühű!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]