Emberi Délkörön

Egy gyerek gyufásdobozában kaparásznak völgyek, hegyek, csillagok, idők összezárva virágzanak és vérzenek, világoznak, bevégzenek. Most füléhez tartja, összerázza – fél arca vén, fél meg gyerek – s hallgatja, hogy hemzseg, pezseg, nyilall az idő muzsikája, hogy rágja egymást, hogy danássza kínját a katicaképzelet. Mert minden szabad akar lenni. Az is, ami az emberi nyelven nem tud szólni, szeretni, csak nyögni, nyűgni, nyüszíteni, csak kő-ni, vas-ni, fém-zeni, mert minden maga akar lenni szabaddá: szín, fény és süket csönd, maga akar lehetni, nem rácsokként rácsokat szeretni, szabadság helyett képzetet. Én a más vagyok. A vétlen véletlen, aki te is lehetnél: élni-egy. De másként megismételetlen, és másképp, másként egyetlenegy. Mert a más vagyok. Hiába látszom magadnak, magaddá nem tehetsz, másikam lehetsz csak, másamnak se másom, mert mint mind, magaddá egyetlenedsz. Fönt és lent, belül és kívül egyszeri s változó, özön, része mindnek, mi megkövül, s lehel újra örökösön ugyanegy új és volt körön, – számomra nincs rajtam kívül hely az emberi délkörön. Szabadságom és börtönöm én vagyok egyesegyedül. De adni akarok. Mindent odaadni annak, kié. Csupa másból vagyok. Vissza a földnek a földet, ragyogni a fényt a fénynek, haragnak a dacot. Vissza az énnek az ént, s mert halni születtem, halálból vagyok, a halált is vissza kell adni a halandóságnak, ha meghalok. De amíg élek, visszalehelem a levegőt, tágítom az eget, a föld terhes hasát; számból etetem a növényt, itatok esőt, tengereket, fiammá fogadom, s fölnevelem a munkát, a nevemet neki adom, szépnek keresztelem, ami még nincs, ami még szerelem. * Reggeledik. Babafény kaparássza a rácsokat, az éjszakafedelet. Moccanászik a rét rovarzó lába. Füvek emelik – föl! föl! – az eget. Meglátszik körülem a lehelet. Zászlózik, int, jelez a pára, hogy itt vagyok, élek és lehetek egyetlenegyszer és utoljára. A többi föld. Katicaképzelet.