Szomorú szavak N. N.-nek

Kormos István emlékére   Amikor még élt Az a két táska a szemed alatt… Mit kuporgathatsz? Van-fényt? Nincs-könnyet? Szahara-szökőkutakat? Virágmagvat szűkös időknek? Hiszem inkább: a violák havak idején ideszöknek arca gyopárosai alá – veszésül láncnak, bikacsöknek. Sírnál? Hát sírj! S ha nem tudsz sírni, majd sírok én, azt kell kinyírni, ki árva, árva, árva, árva, s géppisztoly tőgye, tankok csánkja, műholdak hasa alatt játszva ül a Föld fölkavart porában – s nincs anyja sírni, hazavinni.   A sírnál Hát elkezdtél élni, Pista. De a rigók elhallgattak körötted, de a nyárfa elvillámlott nyárdörögve, már nem egyenesedik soha vissza. De mit tekereg szíved körül a kötél, s miért tűröd, hogy deszkádhoz dörgölőddzön? Hát minden ember annyit ér, amennyit kiszorít a földből? „Aludj, repülj és nyughass” – üzente néhai rokonod egykor Hispániából az iszkázi táltos tüzes nyelvén: lángolj! „Ó, a tenger is meghal.” Tente, tente.   Elmenőben Nem idevalósi voltál, valami Ágboris rétre. Ha nem eföldön nyugodnál, dörmölhetnéd, megérte. Susogna csillagi nyárfa, ringatna nyárból vájt teknő. Akác, fűz körülállna, lehölne böccefelhő. Dücög egy ütött talicska kereke hozzád örökre. Betlehemi pléhcsillag egy elhajintott bögre. De te csak fekszel árván. Magadban dideregve. A Göncöl saroglyáján. Hideg szalmafény fed be.   Utószóféle levél Írsz-e most verset, Pistánk, vagy mint máskor is, hallgatsz. Most is magadban bízván, mint aki meg nem halhat. Se ég, se palatábla. Csak föld. Élő gyökérrel betlehemi deszkádra – belülről – új eget vésel: Izensz. Az ibolya, nárcisz szavakká szaporodottan nől ki, s te mindre ráírsz egy színt, új olvasatban. Csorog kormos esővíz. Ködök is korhadoznak. S te lefordítod a kőris- rívást a madaraknak.