Sztyeppék, szavannák

Meghalni készül az isten, lenni se akar lenni, tátog kiásva a nincsen, padmallik fekete semmi. Nézi az emberi Földet, Yorick poronty-koponyáját, lefújja lehével a zöldet, az óceán kék moháját. Homloka sivatag-sárga álmai elé-dübögnek, s kivillan puszta szája, a sárkányfog-szárazföldek. Sztyeppék, szavannák, tundrák omlanak fölizzó porrá, a Sarkok, a jeges turhák, megremegő takonnyá. Meghalni készül az isten, de tétova, maga se tudja: összeroppantson-e mindent vagy mindent teremtsen újra.