Kettős köszöntő

A Boldog vérem költőjének

 
Kinek a szíve negyven éve
maszatos a vértől, a portól,
kaszához kötve, mint a kéve,
kalászra és kenyérre gondol,
testvérem, István, nem a vérben,
ikerbátyám, nem vér szerint,
de testvér a téltükrű létben,
a sors, a vers, az érv szerint,
ebben a hullongó tavaszban,
ahol úgy halálol a fény,
mintha villámlana magasban
sárgaráncú gyerektenyér
– rézpénz a szemre? Szeptemberlevél? –,
ebben a szájig érő gazban
éltessen, éltessen
minket az élet!
Vagy hagyjuk a jókívánságot a fákra?
A virágmagvas madarakra?
Aranypántlikás csöngettyű: naplátszat,
illik csak kiscsikónyakakra!
Fölszerszámolva, a halálra
fölhámolva, míg a szánkon
ostor pattog, s csíkos az ég is,
virágtajtékmező a hátunk,
– a rúd mellett, mégis, mégis
a boldog béklyót, s igaz igát
kívánom istvános-napunkra.
Mert egyre nehezebb a szekér.
Derékig rakva már halottal.
Oldalán véres vonatkerék
kel föl, a Hold, az Alföld kiloccsan;
a búza és kukoricatáblák
meglódulnak, akár a tenger,
és szállnak – másznak! – az akácfák
– mennyi magyar Ikaruszember! –,
mondjam, kik? Szájuk széle árny már,
varangytól és virágtól hemzses,
mégis e föl! föl! – zuhanást
kérem életed- s életemhez.
…Hattyú és karvaly viaskodott a párnán.
Keselyű-éj és jövőfehér nappal.
Derékig a földben László Szent Vitéz
gyilkolódik a napvilágrabló kunnal.
Övé a fény! Nem homálylunk hát árván,
ha fölsír a sötét, Őtőle elenyész.
Csak bírd, bírjuk szerelmetes kínnal!
Ím itt a toll, a tinta s a tiszta kéz,
és ott a most, az ami-nincs-egész!
Ránk vár, hogy mondjuk! Szánkon fekete sármány
az újraszó, ki lélek is, meg sár is.
Kettős köszöntőm mi mással zárnám:
Éltessen, éltessen minket az élet!
S éltessen minket a halál is!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]