Gondolatjel

Hány nap és hány éj múlott el jeltelen, míg magamat, mintha a kőbe, a csönd mélyébe beástam, s bár lett volna szólnom, és kinek, – tilalmat parancsoltam a számnak. Csak voltam, valódtam, tilalmas magzat, maszatos csillag, nemlétező kezemmel figyeltem a kezem, nemlétező szememmel néztem a szemem, tüdőm se volt még, de már lélegeztem, szívem se volt még, de már dobogtam, lélegzéseim a fényes égé, lüktetéseim a fekete földé. Így voltam, valódtam, magam magamban mintha csak lennék, csak úgy lehetnék, ellevegetnék, csak úgy magamban. De most már kezem a kardom, szemem a szablyám, szívem a szárnyam. Kezdődjön el a fény!