Innen és túl

Milyen mélységből emelem föl a fejem, hogy nem látsz engem, Uram, s nem látod a szemem, s nem látlak én sem a szememben. Hány ezer éves perc e mozdulat- kudarc – és saruid se látom. Lábnyomaid, forró kutak, elcsobognak a pusztaságon. Gaz és dudva fölitta fény csöng csapásodban, tengereknek aszály-medre, lánc-televény. Koponyádból előperegnek. Ha vagy is, tudom, nem te, csupán a múlás formái időznek el bennem, és én tűröm, tunyán, hogy születés, halál meg-megelőznek. Mégis, ha néha megszüli magát a nincs, s kiáltok: Ott van! Ott vagy! – otthagysz egyedüli, egyetlenedő árnyékomban. Mássá leszel. S én életemen, jón, rosszon, bűnhödt igazságon innen és túl, ahogy élemedem, csak a saját árnyamat látom. De rám hagytad hiányod, fényed, hogy szemmel tartsam, mit csinálok. Szempillám közt nincs-gyűrűzések, fekete forgószél tátog.