Emberi Délkörön

 

 

 

 

Megpróbálni a lehetetlent

Megpróbálni a lehetetlent,
szanaszétszaggatva élni –
hátha kinő a szívem fejemből,
kezem láb lesz, a csukló térd is,
s élhetek úgy, mint aki él is.
Próbálták ezt már kis országok,
kis népek, kis hazák, kis bolygók,
próbálta a Szaturnusz is:
szült magára sisera-gyűrűt,
dereka körül forgódó sorsot.
Ha próbálhatom is, csak így:
szanaszétként, fény- és földszájjal.
Ahogy a rengetegben a gyík-
zöld forrás el-eltűnik,
s ha jég roppan rá, ha eltömik,
a jég alatt csörömpöl tovább
– nem törődik a szivárvánnyal –
vájja a medret, hol majd a pára
– s halála – föld fölé szökik.

 

 

 

Szájában késsel

Vers egy vándorló, tassista képre,
avagy egy bicegő kocsmapult alá
„Már szívéhez szorította a kést,
már csak meg kell taszítani…”
Mit? A kezét? A könyökét?
Kinek? Nekem? Neked? Neki?
Az ítélet napját az önként
bakólkodó nem mondta ki.
S azt se, mitől önként az önkény,
a kínt ki kalapálja ki.
De figyeljünk a dikcióra…
Ahogy fájongnak, sziszegnek
a kígyózó, kígyószisz esszek:
„Szívéhez szorította…” Oh, a
jajj-a-k, kín-í-k… Beh stíl! Be szép!
Íly előre csak itt temetnek
íly gyönyörűn… s lesz üledék
a szépből, hüllő: igaza-vedlett.
Mert így kezdik deszkánk gyalulni,
szemöldökünk megkenik mésszel…
Sátánodni vagy angyalulni?
Mindegy: én is, te is így mész el,
még élve elkezdik bevakolni
szemünket, s bár szájában késsel
ott az angyal – jobb halottolni
gyöngyházbicsakkal, szóbeszéddel.
Ajánlás
Herceg! Ha hozzád ér a hír,
hogy hallgatunk, akár a sír,
s hírünk, akár az utcahír,
elújságlott,
ne örülj még! Mert a papír-
fajzata mindent kibír,
s legyen bár bére dögbabér,
nem fogja sem áldás, sem átok.

 

 

 

Napvilágrekord

Az izgága súlyemelők,
a jegenyék,
a vasból vert eget
mellükig emelik,
s egyetlen szusszanással
kilökik.
Zöld verejték hull.
Vastaps.
Dörög a fény.

 

 

 

Két ige a lengyel–magyar szótárból

 

I. Felemel

1.
 
 
 
 
 
2.
 
 
 
 
 
 
 
3.
 
 
 
 
 
 
 
 
4.
 
 
 
5.
 
6.
felemel, felszed, felhajt,
gallért felhajt,
felemel, felvesz vmit a földről,
megment vkit a hanyatlástól v. a nyomortól,
felszedi a leszaladt (harisnya) szemet,
lélekben emel vkit, lelket önt vkibe.
felemel, felvon,
felemeli a láda tetejét,
fellebbenti v. felemeli a függönyt,
meg- v. felemeli a szoknyáját,
vitorlát bont,
szemeit emeli,
kezet emel vkire,
felemeli a fejét, lerázza az igát.
felemel,
felemeli a fizetést,
felemeli a lakbért,
felemeli az árat,
emeli a munka termelékenységét,
kiáltozni kezd,
felemeli a hangját v. szavát, hangját hallatja,
lármát csap, kiáltozásba v. kiáltozni, kiabálni kezd,
zajt okoz vkinek, vminek a méltóságára emel vki, vmit.
felvet, javasol,
felvet, felhoz vmit a beszélgetésben,
javaslatot tesz, javaslattal jön elő,
felteszi v. felveti a kérdést.
szít,
felkelést szít, v. támaszt, fellázít,
hatványoz, hatványra emel,
 

II. Felemelkedik

1.
 
 
 
 
2.
 
 
 
 
 
3.
 
 
felkel,
felkel v. feláll a székről,
felkel a földről,
felgyógyul, felépül betegségéből, felkel,
felemelkedik a bukásból,
emelkedik, felszáll, megkel,
égnek állt v. meredt a haja,
emelkedtek az árak,
emelkedett, felment, felszökött az ár(a),
a tészta megkel,
felszállt a köd.
(átvitt értelemben)
örül a szíve, lelke.
 

1981

 

 

 

Cicelle-köszöntő

Szántó Piroskának névnapjára

 
Iáz is, meg oáz is
a Cicelle-oázis.
Ha nagy franc lennék, s francia,
nem rivallna szia-ia,
de kis parisienne oá,
s ráadásul quatre fois.
Dokument is jeszty! Voilá!
„Nous parlons Saint-François!”
Ami magyarul ígyen perdül:
„Beszélünk (Assisi) Szent Ferencül!”
– S mellékesen ó-felkredencül.
Meg fűül, fául, és virágul,
egy kicsit Szántó Piroskául,
tájszólásban Vasul s Istvánul.
S ha egy madárcseresznyefán
bagolyul tanulna netán,
vagy délutánul, odúul,
vadludas alkonyatul,
nem csodálkoznék – pourquoi?! –
hogy a csodát kuporgatá,
hisz alig vannak legfelül,
kik megtanultak emberül,
csodául és Cicelleül.
Ezért aki hiszi-piszi,
annak írásban adom, ici:
(esküdve a fő verstani
lényre, ki tud csacsintani,
csín- és kacsintalantani)
az igazat fogom vallani:
„A Cicelle-oázis
iáz is, meg oáz is.”
 

Szigliget, 1977. január 18.

 

 

 

Tévétorna Radnóti Miklós emlékére

Kezünket emeljük magastartásba!
Helybenjárás: egy-kettő, egy-kettő!
Állj!
Ujjainkat kulcsoljuk össze a tarkón!
Hátra arc!
Kezünkkel végezzünk ásó mozdulatokat!
Lépjünk a kiásott levegő szélére!
Dőljünk előre!
(Ha a gyakorlatot
kellő történelmi tapasztalat által
megedzett elmével képzeljük el,
a szőnyeg visszaváltozik fűvé,
a fal kő lesz és kopár szikla,
a levegő, mint a gödör,
s az ablakon át, mint az oltott mész,
zuhog ránk a hold.)
Egészségükre!

 

 

 

Csak viduljanak

Ha meg is rohaszt mindenkit a világ,
s meg kell rohadni elevenen,
a kreppvirág-mezők, konzerv-dáliák
idején, bár tudom az anyaföld igazát,
az eleve rothadást mégse hiszem.
A handabandázó száj, a kocsmai
szkander-agyak fölött elnéz szemem.
Bár szemhéjam látszatra félig lehunyva,
mintha rám bronz-ráncos harang borulna,
minden génemmel látok, s valami sehonnai
májusos jövőre emlékezem.
Mert jött, jön, mezítláb, ifjúi-módra,
megszállják az aszfaltot a fák:
jön az akác, a nyír, rigó és galamb a lombja,
szikráznak a levegőzománcos koronák,
farmernadrágban jön a nap: pokolba!
szenteltvizes hadovák.
Csak viduljanak az új millenium-lovagok,
a borban rozsdálló agyak, pókháló-mentés elmék!
– Én nem úgy akarok születni, mintha temetnék,
meghalni se így tartja a kedvem, s ha meghalok,
nem teszek úgy sose, mintha születnék.

 

 

 

Ha egyszer

Ha egyszer meglelem azt az embert,
ki életemet éli helyettem,
nem szorítok szívéhez fegyvert,
megfojtom puszta két kezemmel;
csak egyszer leljem meg azt a másik
másikat, aki úgy él föl engem,
hogy engemet él, engemet játszik,
ítél s ítélkezik nevemben;
nem vagyok én, ki volnék, szabadon jár
a fényes napon; jussolt jövőmben dúskál,
s napjaim, éveim roncsát úgy veti
elém, mint nyálzó kutyának a koncot;
ne lássam örvem, lábamon a koloncot,
s tudjam magam mindennap újra elleni.

 

 

 

Innen és túl

Milyen mélységből emelem
föl a fejem, hogy nem látsz engem,
Uram, s nem látod a szemem,
s nem látlak én sem a szememben.
Hány ezer éves perc e mozdulat-
kudarc – és saruid se látom.
Lábnyomaid, forró kutak,
elcsobognak a pusztaságon.
Gaz és dudva fölitta fény
csöng csapásodban, tengereknek
aszály-medre, lánc-televény.
Koponyádból előperegnek.
Ha vagy is, tudom, nem te, csupán
a múlás formái időznek
el bennem, és én tűröm, tunyán,
hogy születés, halál meg-megelőznek.
Mégis, ha néha megszüli
magát a nincs, s kiáltok: Ott van!
Ott vagy! – otthagysz egyedüli,
egyetlenedő árnyékomban.
Mássá leszel. S én életemen,
jón, rosszon, bűnhödt igazságon
innen és túl, ahogy élemedem,
csak a saját árnyamat látom.
De rám hagytad hiányod, fényed,
hogy szemmel tartsam, mit csinálok.
Szempillám közt nincs-gyűrűzések,
fekete forgószél tátog.

 

 

 

Gondolatjel

Hány nap és hány éj múlott el jeltelen,
míg magamat, mintha a kőbe,
a csönd mélyébe beástam,
s bár lett volna szólnom, és kinek,
– tilalmat parancsoltam a számnak.
Csak voltam,
valódtam,
tilalmas magzat,
maszatos csillag,
nemlétező kezemmel figyeltem a kezem,
nemlétező szememmel néztem a szemem,
tüdőm se volt még, de már lélegeztem,
szívem se volt még, de már dobogtam,
lélegzéseim a fényes égé,
lüktetéseim a fekete földé.
Így voltam, valódtam,
magam magamban
mintha csak lennék, csak úgy lehetnék,
ellevegetnék,
csak úgy magamban.
De most már
kezem a kardom,
szemem a szablyám,
szívem a szárnyam.
Kezdődjön el a fény!

 

 

 

Aki Ady Endrét idézi

Aki Ady Endrét idézi,
az irdatlan időt igézi,
az irgalmatlan szívekbe földelt
dob-némaságot, lármálló csöndet.
Aki Ady Endrét idézi,
a végvári vitézt idézi,
szabad igék szent partizánját,
vágtató vétók non coronat-ját.
Aki Ady Endrét idézi,
a magyar pegazust idézi,
a béklyós-mént, ki csak úgy szállhat,
ha kard a sörénye, kard a szárnya.
Aki Ady Endrét idézi,
láncok lidérceit idézi,
ködkígyók, ködorcák, ködország
ködsárkányölő ködlovagját.
Aki Ady Endrét idézi,
az új és új haragot idézi,
üzekvő fagyok, far-riszáló
tüzek ellen március-zászlót.
Aki Ady Endrét idézi,
a halált virággal vérzi,
bevérzi a halált virággal
halál-hitű föltámadással.

 

 

 

Eléred-e még?

Ó, Ér, ha letartóztat december,
ha kényszerzubbonyba kötöz a jég,
hiszed-e, hogy van tenger,
s eléred-e még?!

 

 

 

Levél az alvilágba

Dylan Thomasnak

 
Előbb megölték a rózsák,
 
aztán az alkohol?
Vagy fordítva? A szirom-tőrű valóság
minden világszívben otthonol?
De elébb volt-e a lovaknál a lóság,
ki csillagot, s szerelmet abrakol?
A halálnál az, aki haldokol?!
Ó, vers, testem, ha elaltattatol,
ringass, ringattass, ringassatok ti, rózsák,
világ világa, legjobb, ha térdeden ringatol.
Kannibál sírú bölcső ez a föld.
Megrág mindenkit és kivet
magából mindent, aki élnijelölt:
kiköpi, kihányja a vulkáni emberkövet;
esik, egyformán esik az eső arra, ki anyaölt
keres, s arra, ki anyaföldet ölet.
Ó, vers, testem, ha elaltattatol,
ringass, ringattass, ringassatok ti, rózsák,
világ világa, legjobb, ha térdeden ringatol.
Mégis, gyönyörűn kell, te fiú-Orpheus,
te világra visszarévült szív-zene,
farmernadrágos ihlet, szűzpatás száj, ki a hiúz
alkoholsárga szájában is szelídítene,
bár fölhurkolt estéiddel, ha a setétbe simulsz,
nem lesz bárány a farkas, a tanktalp se eke.
Ó vers, testem, ha elaltattatol,
ringass, ringattass, ringassatok, ti rózsák,
világ világa, legjobb, ha térdeden ringatol.

 

 

 

Partizán pillanat

Telefonpóznán doktor kopogtat.
 
Férgeket faldos a harkály.
És muzsikál a fa, zenét bozsogtat,
 
hírekkel teli kaptár.
Irgalmas idő, te történelemdoktor!
 
Az lenne valami,
ha az igaz szót a fényes hazugoktól
 
el tudnád választani.
Ha kiirtatna minden hamis és tolvaj
 
diktátum, törvény, talán
kicsillagozna a pózna, s virággal, deli lombbal
 
állna, mint hajdanán.

 

 

 

Kettős köszöntő

A Boldog vérem költőjének

 
Kinek a szíve negyven éve
maszatos a vértől, a portól,
kaszához kötve, mint a kéve,
kalászra és kenyérre gondol,
testvérem, István, nem a vérben,
ikerbátyám, nem vér szerint,
de testvér a téltükrű létben,
a sors, a vers, az érv szerint,
ebben a hullongó tavaszban,
ahol úgy halálol a fény,
mintha villámlana magasban
sárgaráncú gyerektenyér
– rézpénz a szemre? Szeptemberlevél? –,
ebben a szájig érő gazban
éltessen, éltessen
minket az élet!
Vagy hagyjuk a jókívánságot a fákra?
A virágmagvas madarakra?
Aranypántlikás csöngettyű: naplátszat,
illik csak kiscsikónyakakra!
Fölszerszámolva, a halálra
fölhámolva, míg a szánkon
ostor pattog, s csíkos az ég is,
virágtajtékmező a hátunk,
– a rúd mellett, mégis, mégis
a boldog béklyót, s igaz igát
kívánom istvános-napunkra.
Mert egyre nehezebb a szekér.
Derékig rakva már halottal.
Oldalán véres vonatkerék
kel föl, a Hold, az Alföld kiloccsan;
a búza és kukoricatáblák
meglódulnak, akár a tenger,
és szállnak – másznak! – az akácfák
– mennyi magyar Ikaruszember! –,
mondjam, kik? Szájuk széle árny már,
varangytól és virágtól hemzses,
mégis e föl! föl! – zuhanást
kérem életed- s életemhez.
…Hattyú és karvaly viaskodott a párnán.
Keselyű-éj és jövőfehér nappal.
Derékig a földben László Szent Vitéz
gyilkolódik a napvilágrabló kunnal.
Övé a fény! Nem homálylunk hát árván,
ha fölsír a sötét, Őtőle elenyész.
Csak bírd, bírjuk szerelmetes kínnal!
Ím itt a toll, a tinta s a tiszta kéz,
és ott a most, az ami-nincs-egész!
Ránk vár, hogy mondjuk! Szánkon fekete sármány
az újraszó, ki lélek is, meg sár is.
Kettős köszöntőm mi mással zárnám:
Éltessen, éltessen minket az élet!
S éltessen minket a halál is!

 

 

 

Sztyeppék, szavannák

Meghalni készül az isten,
lenni se akar lenni,
tátog kiásva a nincsen,
padmallik fekete semmi.
Nézi az emberi Földet,
Yorick poronty-koponyáját,
lefújja lehével a zöldet,
az óceán kék moháját.
Homloka sivatag-sárga
álmai elé-dübögnek,
s kivillan puszta szája,
a sárkányfog-szárazföldek.
Sztyeppék, szavannák, tundrák
omlanak fölizzó porrá,
a Sarkok, a jeges turhák,
megremegő takonnyá.
Meghalni készül az isten,
de tétova, maga se tudja:
összeroppantson-e mindent
vagy mindent teremtsen újra.

 

 

 

Pilinszky

Fény és árny fehérré foszlik
meghal a fegyenc de meghal-e valóban
csíkjai letekerednek róla
mint a kígyó
az édeni fáról
elgörbülnek a rácsok fénylő pontok az űrben
Ő meg
az elítélt
kezébe veszi diszkoszglóriáját
elhajítja
és többé nem engedi el

 

 

 

Szomorú szavak N. N.-nek

Kormos István emlékére

 

Amikor még élt

Az a két táska a szemed alatt…
Mit kuporgathatsz? Van-fényt? Nincs-könnyet?
Szahara-szökőkutakat?
Virágmagvat szűkös időknek?
Hiszem inkább: a violák
havak idején ideszöknek
arca gyopárosai alá
– veszésül láncnak, bikacsöknek.
Sírnál? Hát sírj! S ha nem tudsz sírni,
majd sírok én, azt kell kinyírni,
ki árva, árva, árva, árva,
s géppisztoly tőgye, tankok csánkja,
műholdak hasa alatt játszva
ül a Föld fölkavart porában
– s nincs anyja sírni, hazavinni.
 

A sírnál

Hát elkezdtél élni, Pista.
De a rigók elhallgattak körötted,
de a nyárfa elvillámlott nyárdörögve,
már nem egyenesedik soha vissza.
De mit tekereg szíved körül a kötél,
s miért tűröd, hogy deszkádhoz dörgölőddzön?
Hát minden ember annyit ér,
amennyit kiszorít a földből?
„Aludj, repülj és nyughass” – üzente
néhai rokonod egykor Hispániából
az iszkázi táltos tüzes nyelvén: lángolj!
„Ó, a tenger is meghal.” Tente, tente.
 

Elmenőben

Nem idevalósi voltál,
valami Ágboris rétre.
Ha nem eföldön nyugodnál,
dörmölhetnéd, megérte.
Susogna csillagi nyárfa,
ringatna nyárból vájt teknő.
Akác, fűz körülállna,
lehölne böccefelhő.
Dücög egy ütött talicska
kereke hozzád örökre.
Betlehemi pléhcsillag
egy elhajintott bögre.
De te csak fekszel árván.
Magadban dideregve.
A Göncöl saroglyáján.
Hideg szalmafény fed be.
 

Utószóféle levél

Írsz-e most verset, Pistánk,
vagy mint máskor is, hallgatsz.
Most is magadban bízván,
mint aki meg nem halhat.
Se ég, se palatábla.
Csak föld. Élő gyökérrel
betlehemi deszkádra
– belülről – új eget vésel:
Izensz. Az ibolya, nárcisz
szavakká szaporodottan
nől ki, s te mindre ráírsz
egy színt, új olvasatban.
Csorog kormos esővíz.
Ködök is korhadoznak.
S te lefordítod a kőris-
rívást a madaraknak.

 

 

 

Emberi Délkörön

Egy gyerek gyufásdobozában
kaparásznak völgyek, hegyek,
csillagok, idők összezárva
virágzanak és vérzenek,
világoznak, bevégzenek.
Most füléhez tartja, összerázza
– fél arca vén, fél meg gyerek –
s hallgatja, hogy hemzseg, pezseg,
nyilall az idő muzsikája,
hogy rágja egymást, hogy danássza
kínját a katicaképzelet.
Mert minden szabad akar lenni.
Az is, ami az emberi
nyelven nem tud szólni, szeretni,
csak nyögni, nyűgni, nyüszíteni,
csak kő-ni, vas-ni, fém-zeni,
mert minden maga akar lenni
szabaddá: szín, fény és süket
csönd, maga akar lehetni,
nem rácsokként rácsokat szeretni,
szabadság helyett képzetet.
Én a más vagyok. A vétlen véletlen,
aki te is lehetnél: élni-egy.
De másként megismételetlen,
és másképp, másként egyetlenegy.
Mert a más vagyok. Hiába látszom
magadnak, magaddá nem tehetsz,
másikam lehetsz csak, másamnak se másom,
mert mint mind, magaddá egyetlenedsz.
Fönt és lent, belül és kívül
egyszeri s változó, özön,
része mindnek, mi megkövül,
s lehel újra örökösön
ugyanegy új és volt körön,
– számomra nincs rajtam kívül
hely az emberi délkörön.
Szabadságom és börtönöm
én vagyok egyesegyedül.
De adni akarok. Mindent odaadni
annak, kié. Csupa másból vagyok.
Vissza a földnek a földet, ragyogni
a fényt a fénynek, haragnak a dacot.
Vissza az énnek az ént, s mert halni
születtem, halálból vagyok,
a halált is vissza kell adni
a halandóságnak, ha meghalok.
De amíg élek, visszalehelem
a levegőt, tágítom az eget,
a föld terhes hasát; számból etetem
a növényt, itatok esőt, tengereket,
fiammá fogadom, s fölnevelem
a munkát, a nevemet
neki adom, szépnek keresztelem,
ami még nincs, ami még szerelem.
*
Reggeledik. Babafény kaparássza
a rácsokat, az éjszakafedelet.
Moccanászik a rét rovarzó lába.
Füvek emelik – föl! föl! – az eget.
Meglátszik körülem a lehelet.
Zászlózik, int, jelez a pára,
hogy itt vagyok, élek és lehetek
egyetlenegyszer és utoljára.
A többi föld. Katicaképzelet.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]