Megpróbálni a lehetetlent
Megpróbálni a lehetetlent, |
szanaszétszaggatva élni – |
hátha kinő a szívem fejemből, |
kezem láb lesz, a csukló térd is, |
s élhetek úgy, mint aki él is. |
|
Próbálták ezt már kis országok, |
kis népek, kis hazák, kis bolygók, |
próbálta a Szaturnusz is: |
szült magára sisera-gyűrűt, |
dereka körül forgódó sorsot. |
|
Ha próbálhatom is, csak így: |
szanaszétként, fény- és földszájjal. |
Ahogy a rengetegben a gyík- |
s ha jég roppan rá, ha eltömik, |
a jég alatt csörömpöl tovább |
– nem törődik a szivárvánnyal – |
vájja a medret, hol majd a pára |
– s halála – föld fölé szökik. |
|
|
Szájában késsel
Vers egy vándorló, tassista képre, avagy egy bicegő kocsmapult alá
„Már szívéhez szorította a kést, |
már csak meg kell taszítani…” |
Mit? A kezét? A könyökét? |
Kinek? Nekem? Neked? Neki? |
Az ítélet napját az önként |
S azt se, mitől önként az önkény, |
|
De figyeljünk a dikcióra… |
Ahogy fájongnak, sziszegnek |
a kígyózó, kígyószisz esszek: |
„Szívéhez szorította…” Oh, a |
jajj-a-k, kín-í-k… Beh stíl! Be szép! |
Íly előre csak itt temetnek |
íly gyönyörűn… s lesz üledék |
a szépből, hüllő: igaza-vedlett. |
|
Mert így kezdik deszkánk gyalulni, |
szemöldökünk megkenik mésszel… |
Sátánodni vagy angyalulni? |
Mindegy: én is, te is így mész el, |
még élve elkezdik bevakolni |
szemünket, s bár szájában késsel |
ott az angyal – jobb halottolni |
gyöngyházbicsakkal, szóbeszéddel. |
|
Ajánlás
Herceg! Ha hozzád ér a hír, |
hogy hallgatunk, akár a sír, |
s hírünk, akár az utcahír, |
ne örülj még! Mert a papír- |
s legyen bár bére dögbabér, |
nem fogja sem áldás, sem átok. |
|
|
Két ige a lengyel–magyar szótárból
|
felemel, felszed, felhajt, |
felemel, felvesz vmit a földről, |
megment vkit a hanyatlástól v. a nyomortól, |
felszedi a leszaladt (harisnya) szemet, |
lélekben emel vkit, lelket önt vkibe. |
|
fellebbenti v. felemeli a függönyt, |
meg- v. felemeli a szoknyáját, |
felemeli a fejét, lerázza az igát. |
|
emeli a munka termelékenységét, |
felemeli a hangját v. szavát, hangját hallatja, |
lármát csap, kiáltozásba v. kiáltozni, kiabálni kezd, |
zajt okoz vkinek, vminek a méltóságára emel vki, vmit. |
|
felvet, felhoz vmit a beszélgetésben, |
javaslatot tesz, javaslattal jön elő, |
felteszi v. felveti a kérdést. |
|
felkelést szít, v. támaszt, fellázít, |
|
hatványoz, hatványra emel, |
|
|
|
|
|
felkel v. feláll a székről, |
felgyógyul, felépül betegségéből, felkel, |
|
emelkedik, felszáll, megkel, |
égnek állt v. meredt a haja, |
emelkedett, felment, felszökött az ár(a), |
|
|
|
|
|
Cicelle-köszöntő
Szántó Piroskának névnapjára
Ha nagy franc lennék, s francia, |
|
Dokument is jeszty! Voilá! |
„Nous parlons Saint-François!” |
|
Ami magyarul ígyen perdül: |
„Beszélünk (Assisi) Szent Ferencül!” |
|
– S mellékesen ó-felkredencül. |
|
Meg fűül, fául, és virágul, |
egy kicsit Szántó Piroskául, |
tájszólásban Vasul s Istvánul. |
|
S ha egy madárcseresznyefán |
|
nem csodálkoznék – pourquoi?! – |
|
hisz alig vannak legfelül, |
|
lényre, ki tud csacsintani, |
csín- és kacsintalantani) |
|
Szigliget, 1977. január 18. |
|
Tévétorna Radnóti Miklós emlékére
Kezünket emeljük magastartásba! |
Helybenjárás: egy-kettő, egy-kettő! |
Ujjainkat kulcsoljuk össze a tarkón! |
Kezünkkel végezzünk ásó mozdulatokat! |
Lépjünk a kiásott levegő szélére! |
|
kellő történelmi tapasztalat által |
megedzett elmével képzeljük el, |
a szőnyeg visszaváltozik fűvé, |
a fal kő lesz és kopár szikla, |
s az ablakon át, mint az oltott mész, |
|
|
Csak viduljanak
Ha meg is rohaszt mindenkit a világ, |
s meg kell rohadni elevenen, |
a kreppvirág-mezők, konzerv-dáliák |
idején, bár tudom az anyaföld igazát, |
az eleve rothadást mégse hiszem. |
|
A handabandázó száj, a kocsmai |
szkander-agyak fölött elnéz szemem. |
Bár szemhéjam látszatra félig lehunyva, |
mintha rám bronz-ráncos harang borulna, |
minden génemmel látok, s valami sehonnai |
májusos jövőre emlékezem. |
|
Mert jött, jön, mezítláb, ifjúi-módra, |
megszállják az aszfaltot a fák: |
jön az akác, a nyír, rigó és galamb a lombja, |
szikráznak a levegőzománcos koronák, |
farmernadrágban jön a nap: pokolba! |
|
Csak viduljanak az új millenium-lovagok, |
a borban rozsdálló agyak, pókháló-mentés elmék! |
– Én nem úgy akarok születni, mintha temetnék, |
meghalni se így tartja a kedvem, s ha meghalok, |
nem teszek úgy sose, mintha születnék. |
|
|
Ha egyszer
Ha egyszer meglelem azt az embert, |
ki életemet éli helyettem, |
nem szorítok szívéhez fegyvert, |
megfojtom puszta két kezemmel; |
|
csak egyszer leljem meg azt a másik |
másikat, aki úgy él föl engem, |
hogy engemet él, engemet játszik, |
ítél s ítélkezik nevemben; |
|
nem vagyok én, ki volnék, szabadon jár |
a fényes napon; jussolt jövőmben dúskál, |
s napjaim, éveim roncsát úgy veti |
|
elém, mint nyálzó kutyának a koncot; |
ne lássam örvem, lábamon a koloncot, |
s tudjam magam mindennap újra elleni. |
|
|
Innen és túl
föl a fejem, hogy nem látsz engem, |
Uram, s nem látod a szemem, |
s nem látlak én sem a szememben. |
|
Hány ezer éves perc e mozdulat- |
kudarc – és saruid se látom. |
elcsobognak a pusztaságon. |
|
Gaz és dudva fölitta fény |
csöng csapásodban, tengereknek |
aszály-medre, lánc-televény. |
|
Ha vagy is, tudom, nem te, csupán |
el bennem, és én tűröm, tunyán, |
hogy születés, halál meg-megelőznek. |
|
magát a nincs, s kiáltok: Ott van! |
Ott vagy! – otthagysz egyedüli, |
|
Mássá leszel. S én életemen, |
jón, rosszon, bűnhödt igazságon |
innen és túl, ahogy élemedem, |
csak a saját árnyamat látom. |
|
De rám hagytad hiányod, fényed, |
hogy szemmel tartsam, mit csinálok. |
Szempillám közt nincs-gyűrűzések, |
|
|
Gondolatjel
Hány nap és hány éj múlott el jeltelen, |
míg magamat, mintha a kőbe, |
s bár lett volna szólnom, és kinek, |
– tilalmat parancsoltam a számnak. |
nemlétező kezemmel figyeltem a kezem, |
nemlétező szememmel néztem a szemem, |
tüdőm se volt még, de már lélegeztem, |
szívem se volt még, de már dobogtam, |
lélegzéseim a fényes égé, |
lüktetéseim a fekete földé. |
mintha csak lennék, csak úgy lehetnék, |
|
|
Aki Ady Endrét idézi
az irgalmatlan szívekbe földelt |
dob-némaságot, lármálló csöndet. |
|
szabad igék szent partizánját, |
vágtató vétók non coronat-ját. |
|
a béklyós-mént, ki csak úgy szállhat, |
ha kard a sörénye, kard a szárnya. |
|
ködkígyók, ködorcák, ködország |
ködsárkányölő ködlovagját. |
|
az új és új haragot idézi, |
üzekvő fagyok, far-riszáló |
tüzek ellen március-zászlót. |
|
bevérzi a halált virággal |
halál-hitű föltámadással. |
|
|
Eléred-e még?
Ó, Ér, ha letartóztat december, |
ha kényszerzubbonyba kötöz a jég, |
hiszed-e, hogy van tenger, |
|
Levél az alvilágba
Dylan Thomasnak
Vagy fordítva? A szirom-tőrű valóság |
minden világszívben otthonol? |
De elébb volt-e a lovaknál a lóság, |
ki csillagot, s szerelmet abrakol? |
A halálnál az, aki haldokol?! |
Ó, vers, testem, ha elaltattatol, |
ringass, ringattass, ringassatok ti, rózsák, |
világ világa, legjobb, ha térdeden ringatol. |
|
Kannibál sírú bölcső ez a föld. |
Megrág mindenkit és kivet |
magából mindent, aki élnijelölt: |
kiköpi, kihányja a vulkáni emberkövet; |
esik, egyformán esik az eső arra, ki anyaölt |
keres, s arra, ki anyaföldet ölet. |
Ó, vers, testem, ha elaltattatol, |
ringass, ringattass, ringassatok ti, rózsák, |
világ világa, legjobb, ha térdeden ringatol. |
|
Mégis, gyönyörűn kell, te fiú-Orpheus, |
te világra visszarévült szív-zene, |
farmernadrágos ihlet, szűzpatás száj, ki a hiúz |
alkoholsárga szájában is szelídítene, |
bár fölhurkolt estéiddel, ha a setétbe simulsz, |
nem lesz bárány a farkas, a tanktalp se eke. |
Ó vers, testem, ha elaltattatol, |
ringass, ringattass, ringassatok, ti rózsák, |
világ világa, legjobb, ha térdeden ringatol. |
|
|
Partizán pillanat
Telefonpóznán doktor kopogtat. |
|
Férgeket faldos a harkály. |
És muzsikál a fa, zenét bozsogtat, |
|
Irgalmas idő, te történelemdoktor! |
ha az igaz szót a fényes hazugoktól |
|
Ha kiirtatna minden hamis és tolvaj |
kicsillagozna a pózna, s virággal, deli lombbal |
|
|
Kettős köszöntő
A Boldog vérem költőjének
Kinek a szíve negyven éve |
maszatos a vértől, a portól, |
kaszához kötve, mint a kéve, |
kalászra és kenyérre gondol, |
testvérem, István, nem a vérben, |
ikerbátyám, nem vér szerint, |
de testvér a téltükrű létben, |
a sors, a vers, az érv szerint, |
ebben a hullongó tavaszban, |
mintha villámlana magasban |
– rézpénz a szemre? Szeptemberlevél? –, |
ebben a szájig érő gazban |
|
Vagy hagyjuk a jókívánságot a fákra? |
Aranypántlikás csöngettyű: naplátszat, |
illik csak kiscsikónyakakra! |
Fölszerszámolva, a halálra |
fölhámolva, míg a szánkon |
ostor pattog, s csíkos az ég is, |
virágtajtékmező a hátunk, |
– a rúd mellett, mégis, mégis |
a boldog béklyót, s igaz igát |
kívánom istvános-napunkra. |
|
Mert egyre nehezebb a szekér. |
Derékig rakva már halottal. |
kel föl, a Hold, az Alföld kiloccsan; |
meglódulnak, akár a tenger, |
és szállnak – másznak! – az akácfák |
– mennyi magyar Ikaruszember! –, |
mondjam, kik? Szájuk széle árny már, |
varangytól és virágtól hemzses, |
mégis e föl! föl! – zuhanást |
kérem életed- s életemhez. |
|
…Hattyú és karvaly viaskodott a párnán. |
Keselyű-éj és jövőfehér nappal. |
Derékig a földben László Szent Vitéz |
gyilkolódik a napvilágrabló kunnal. |
Övé a fény! Nem homálylunk hát árván, |
ha fölsír a sötét, Őtőle elenyész. |
Csak bírd, bírjuk szerelmetes kínnal! |
Ím itt a toll, a tinta s a tiszta kéz, |
és ott a most, az ami-nincs-egész! |
Ránk vár, hogy mondjuk! Szánkon fekete sármány |
az újraszó, ki lélek is, meg sár is. |
Kettős köszöntőm mi mással zárnám: |
Éltessen, éltessen minket az élet! |
S éltessen minket a halál is! |
|
|
Sztyeppék, szavannák
Meghalni készül az isten, |
|
Yorick poronty-koponyáját, |
lefújja lehével a zöldet, |
|
a sárkányfog-szárazföldek. |
|
Sztyeppék, szavannák, tundrák |
a Sarkok, a jeges turhák, |
|
Meghalni készül az isten, |
de tétova, maga se tudja: |
összeroppantson-e mindent |
vagy mindent teremtsen újra. |
|
|
Pilinszky
Fény és árny fehérré foszlik |
meghal a fegyenc de meghal-e valóban |
csíkjai letekerednek róla |
elgörbülnek a rácsok fénylő pontok az űrben |
kezébe veszi diszkoszglóriáját |
|
Szomorú szavak N. N.-nek
Kormos István emlékére
Az a két táska a szemed alatt… |
Mit kuporgathatsz? Van-fényt? Nincs-könnyet? |
Virágmagvat szűkös időknek? |
|
– veszésül láncnak, bikacsöknek. |
|
Sírnál? Hát sírj! S ha nem tudsz sírni, |
majd sírok én, azt kell kinyírni, |
ki árva, árva, árva, árva, |
|
s géppisztoly tőgye, tankok csánkja, |
műholdak hasa alatt játszva |
ül a Föld fölkavart porában |
|
– s nincs anyja sírni, hazavinni. |
|
|
Hát elkezdtél élni, Pista. |
De a rigók elhallgattak körötted, |
de a nyárfa elvillámlott nyárdörögve, |
már nem egyenesedik soha vissza. |
|
De mit tekereg szíved körül a kötél, |
s miért tűröd, hogy deszkádhoz dörgölőddzön? |
Hát minden ember annyit ér, |
amennyit kiszorít a földből? |
|
„Aludj, repülj és nyughass” – üzente |
néhai rokonod egykor Hispániából |
az iszkázi táltos tüzes nyelvén: lángolj! |
„Ó, a tenger is meghal.” Tente, tente. |
|
|
Ha nem eföldön nyugodnál, |
|
ringatna nyárból vájt teknő. |
|
De te csak fekszel árván. |
|
|
Írsz-e most verset, Pistánk, |
vagy mint máskor is, hallgatsz. |
|
– belülről – új eget vésel: |
|
Izensz. Az ibolya, nárcisz |
nől ki, s te mindre ráírsz |
egy színt, új olvasatban. |
|
|
|
Emberi Délkörön
Egy gyerek gyufásdobozában |
kaparásznak völgyek, hegyek, |
csillagok, idők összezárva |
Most füléhez tartja, összerázza |
– fél arca vén, fél meg gyerek – |
s hallgatja, hogy hemzseg, pezseg, |
nyilall az idő muzsikája, |
hogy rágja egymást, hogy danássza |
|
Mert minden szabad akar lenni. |
nyelven nem tud szólni, szeretni, |
csak nyögni, nyűgni, nyüszíteni, |
csak kő-ni, vas-ni, fém-zeni, |
mert minden maga akar lenni |
szabaddá: szín, fény és süket |
csönd, maga akar lehetni, |
nem rácsokként rácsokat szeretni, |
szabadság helyett képzetet. |
|
Én a más vagyok. A vétlen véletlen, |
aki te is lehetnél: élni-egy. |
De másként megismételetlen, |
és másképp, másként egyetlenegy. |
Mert a más vagyok. Hiába látszom |
magadnak, magaddá nem tehetsz, |
másikam lehetsz csak, másamnak se másom, |
mert mint mind, magaddá egyetlenedsz. |
|
Fönt és lent, belül és kívül |
egyszeri s változó, özön, |
része mindnek, mi megkövül, |
ugyanegy új és volt körön, |
– számomra nincs rajtam kívül |
|
De adni akarok. Mindent odaadni |
annak, kié. Csupa másból vagyok. |
Vissza a földnek a földet, ragyogni |
a fényt a fénynek, haragnak a dacot. |
Vissza az énnek az ént, s mert halni |
születtem, halálból vagyok, |
a halált is vissza kell adni |
a halandóságnak, ha meghalok. |
|
De amíg élek, visszalehelem |
a levegőt, tágítom az eget, |
a föld terhes hasát; számból etetem |
a növényt, itatok esőt, tengereket, |
fiammá fogadom, s fölnevelem |
neki adom, szépnek keresztelem, |
ami még nincs, ami még szerelem. |
|
Reggeledik. Babafény kaparássza |
a rácsokat, az éjszakafedelet. |
Moccanászik a rét rovarzó lába. |
Füvek emelik – föl! föl! – az eget. |
Meglátszik körülem a lehelet. |
Zászlózik, int, jelez a pára, |
hogy itt vagyok, élek és lehetek |
egyetlenegyszer és utoljára. |
|
A többi föld. Katicaképzelet. |
|
|
|