Tudsz-e még világul?

Anyám, édesanyám,

fölnevelő dajkám,

földnevelő dajkám,

az éj közepéből

véled hogy is szóljak?

Ha virágul szólok,

csak virágod érti,

ha levélül szólok,

lengő lombod érti;

szólhatnék mezőül,

csak a fű figyelmez,

égi legelőül,

csak eső, földpára,

s a füvező tenger,

meg a napnyüves hó,

s az a fönnen járó

űrlegelő csillag.

De te nem is hallasz,

talán meg se hallgatsz,

mintha nem is szólnék

hallgatvást is hallgatsz.

Apám, édesapám,

én-holt édesapám,

én-hold édesapám,

a föld közepéről

véled hogy is szóljak?

Virágul ha szólok,

fagyszádszéle elfagy,

ha ég-föld-rengésül,

tested odébb úszik.

Hajadul ha szólok,

oszló füved hallja,

ha égi mezőül,

csak váladék-párád.

Színedként ha szólnék,

a kérődző bomlás

büffenő bugyrából

szállasz föl, szivárvány.

De te, hófüst, hallgatsz,

puskatus-test, hallgatsz,

virágtajga, hallgatsz,

megfagyott tél, hallgatsz.

Anyám, édesapám,

földbölcsőm, éjfélfám,

és te édes fényfám,

főmtül való fejfám,

szerelmetes fiam,

én kitek is volnék?

Ha a földnek szólok,

csak ringat, csak renget;

éjfélnek, ha szólok,

holdlombja inog csak;

ha fénynek: géntükröt

tart elém, én-tengert.

Mostanul ha szólok,

múlt-nyelvem makog csak,

a Rima-óceán,

jövőtőgyű tenger,

a világ-világa-

ringyó-idő néma.

Három-édenhazák,

ti is, ti se szóltok,

csak hallvást hallgattok,

mint az űrbéli jajjt,

földpulyácska majmot,

meglett lelkű lények.

Apám, édesapám,

én-zúgó éjfélfám,

magamvágta napok

év-ágas grádicsán

fölmegyek most hozzád

a holtak hajába,

naplomb koronádba,

sejtem sudaráig.

Ha innenül szólok,

halálod is meghal.

Halálul ha szólok,

írmagod se hallja,

szólok hát életül,

hetedízig óta,

hetedíziglenig.

De te csak magadban,

magad-rengetegben,

csak a halálmohás

derekad mutatja

merre is van az én

hiányom hiánya,

hiányaim híja,

az a hajnalcsillag.

Anyám, édesanyám,

földbölcsőm, én-hazám,

aki csak most születsz,

most születtetsz bennem,

mit tettek tevéled,

tested, hogy kihordtam

humuszszerveimben,

s szültenek halállá.

Váltál vérből vérré,

vérből félő dérré,

dérből élő érré,

elvetélt kenyérré,

kit faggyal szántottak,

tél-télbe vetettek,

jéggel boronáltak

tél-gyökereztettek;

kín- s bűncsíra-konvoj

kalásza is konkoly,

akit úgy aratnak,

mintha aratnának

télben deli búzát,

élni érdemtelent,

mert szála is üszkös.

Duhog a hó, duhhan,

lánctalpa csikordul,

és iszonyú szája

fal embert és fajtát,

engem is emésztget,

s nől hasas télasztag,

hóemberségpelyva,

töreklélek füstöl,

fuldokol, ki éli,

s ha nem: hóság fujtja.

És te, édes fényfám,

főmtül való fejfám,

szerelmetes fiam,

kit, napvilágföldid,

magyarul szólítok,

hogy beszéljek véled?

Siketnémák-jellel?

Ég-föld mammogással?