Világtalan monológok

„Csönd, csönd, te, csönd! Kinek az árnya vagy te? Zöld zizegésből és hulló lilákból szőtt tükör, tükre az ősznek, hullását nézi benned, s visszaszökik a sarjadó levél, visszanövekszi magát a fű, visszatavadzik a rét, a zöld tó, a fekete, földalatti nyárba.” „Reggel van. A csíra elindul megcsalni a létet. Elindul becsapni a csóva a lángot. Dagad a mag. Dagadozik a kalász. Hízik a kéve. Ragyogás pöffen. Vigyorgás böfög. Kisüt az est.” „Csönd, csönd, te, csönd! Az üvöltés mankója vagy te! Hab a halottak száján, a megcsonkítottak végtagjainak bizsegése az egykori agyban. Csönd, te, csönd, te! Tankok, katonák nyomában fölmagzó fekete felhő. A bicegő világ botja. Lábatlan csoszogás. A kezein csúszó-mászó világ nyála.” „Reggel. Vasrudak zuhognak. Sugarak orgonasípjai. Vaskarók. Kihegyezett végű fények. A föld körül világmély ragyogás. Átgázolhatatlan semmi. Kisüt az éj.” „De jó, hogy megvakultunk! A fény lakatjai szájon és szíven. Iszonyú mágnes vonzza üres szemgolyómat s a Vazulföldet. Csitt, csittel a világ. Lezuhognak a rácsok.” „Világrészek hamva, csönd!” „Megtanítod-e a jajt járni, beszélni a szót?” „Mondd utánam!” „Hangosabban, hangosabban!”