Egy nap: két Nap

Lázár Ervinnek Tegnap meglestem a Napot estefele; napozgatott munka után, nyújtózkodott, minden sugara ropogott. A Nap napozik? De mivel, ha nem a maga fényivel? Irigyeltem is, jó neki: ha kell, hasát süttetheti. Itt lenn, persze, már este volt. Esett és fújt, se nap, se hold, csak álnok árnyak a kövek között és fekete füvek. Rá is szóltam hát: „Hé, komám, mért hagysz itt minket ily korán? Szél fúj, s ráadásul esik. Bennem is beesteledik.” „Hát jó! Ma kedvemnél vagyok – morrantott – csak még fölkapok valamit.” – aztán csobogás, surrogás, felhősuhogás, fényzirrenés: mosakodik, törülközik, simakodik. Így lett, hogy tegnap hét után, „tizenkilenc óra után” – ahogy azt a mai lapok írták „rémhírtől harsogott minden tévé és rádió.” S: „Riadó! Riadó! Riadó!” Mert öt perccel este után fölkelt a Nap, itt, Pest-Budán újra, a Gellért-hegy mögött jött visszafelé, dünnyögött, dudorászott is valamit bajsza alatt, ő tudja mit. Mondják: új overálban volt, s hogy új bakancsban bandukolt, fején munkavédősisak, új ég vakított, (mint a Nap,) úgy villogott és vakuzott, ahogy azt délben szokta volt, hogy az emberek szeme beléfájdult, s lett oly fene zenebona, ria-, soka-, forradalom mint még soha. És: „Szemfényvesztés! Mágia!” És: „Belé kell vakulnia…” És: „Menjek melózni?” „Hülye!” „Nem látja maga se, ugye?” És „Mentőt! URH-kocsit!” S a részegek: „Haver! Proszit!” Ő meg sugara mentiben megállt és nagy sebtiben megállt mindennek mindene: a fák és a havak szíve, az órák és a vonatok, egy eb hangtalan ugatott… Én meg egy falevél mögött sírtam, mert úgy dübögött, döngött, zörömbölt szívem, menten kiszakad, azt hiszem. Világít azóta, tudom. De néha szemem behunyom. Elrácsozom pilláimat, hogy keljen fel újra a nap bennem. Hogy ne legyünk magam. Tudom, sokan vagyok, sokan.