Sugárúti strófák

 

 

 

 

Falevélen talált sanzon

Igen, és egyszer meghalok
és nem leszek, csak puszta név,
vagy az se, falevélvacok
résekből egy szín visszanéz,
nem lát meg ember, se madár,
te sem, pedig: súgom „vagyok”,
– bár torkom sincs, s hangom, akár
az augusztusi csillagok,
elég a lombbal, mielőtt
szólhatnék… Fű, hamu dadog.
Simítsd meg majd a levegőt
testeddel, s tudd, hogy az vagyok.

 

 

 

Egy fordítás álma

Ősz szöszmötöl,
ködöt szöszöl,
kócozza.
A tujafa
a guzsalya,
s a bodza.
Égkék egek
lélegzenek.
Lenvászon
szellő fut a
szellőfútta
kaszálón.
Egy sereg éj-
nagy seregély
emel föl.
Szellőzködik,
szőlőt eszik
kezemből.

 

 

 

Mintha

Csak olyan lesz, apám, ha meghalok,
mintha bezárnál, s én, kamra-sötétben
pókhálós-fények, teknőc-limlomok
hallgatásában egy fénycsíkhoz lapulok,
s tudom, nem jössz többé soha értem.
És olyan lesz, fiam, ha meghalok,
mintha elbújnék, s te, folyamsötétben
iszamos fények, homályidomok
zúgásában kiáltgatsz, hol vagyok,
s nem érted, hogy én miért, miért nem.
És olyan lesz, anyám, ha meghalok,
mintha visszafogadnál, s én, élő sötétben,
lélegző fények, homály-liliomok
világűrmélyén szívedhez lapulok,
s hallgatom visszhangját a földnek: éltem.

 

 

 

Sugárúti strófák

Ahogy zörög a levél lábam alatt,
s a reves ágon elnyállik a nyirok,
hangtalan, kölyökkutyaszavakat
hömbölygök alád, nagy csizmatalp-titok.
Lehetnék levél is, nyivogó-falka-lomb,
csönd is. Hogy lélekké rendeződten
más lény vagyok, véletlen. Csak alkalom,
hogy tudjam magam, s eldelejeződjem.
Füstöl, mintha tűzben, a fasor. A köd
kabátomhoz, hajamhoz dörgölődzik,
szerveződöm egy mágnes vasmag-szíve körött:
– Elélhetek-e vajon ősztől őszig?!
Zörögsz, sárga tükör, lábam alatt,
irtózatra és gyönyörre igézöl,
nézem magam, s lassan lehúzom a nyarat,
mint egy szemfödelet, a kihűlő télről.

 

 

 

Holnapom, te

Hatalmasabb már udvara a szememnek,
mint a télteli holdnak.
Holnapom, te, holnap hűvös idő jön,
engem, téged is megcsikorogtat,
megtelesedtet halandó őszöm.
Holdtajték hajamon havak habognak,
meghidegedem, meghidegesznek
szerveim, számból ki-kihajolnak,
kikiabálnak, kikiáltoznak,
hívnak, hazahívnak a holtak:
duzzadt málnaágra két vércsepp,
két húgom szám szélére mászik,
nagyanyám, esőcseppbe bútt jácint,
bebábozódik ősz hajába,
síró kisujjával bubázik.
Szívem csücskére ül egy vércse,
úgy néz a hebegő fogolyra,
mintha pityegő foglya volna,
nem is bordazsombékban élne,
apám ő, s már viszi is élve
valami hugomos, nagyanyámos rétre,
hol minden végsőt virágzik végsőn.

 

 

 

Két fiú

Rozsnevetésű az egyik,
a másik búzagomolygás,
sírásuk árnyát, ha vedlik,
gyémántol zöldgyíkmosolygás,
a mese akkor se hagyja
el őket, ha kihal az ének:
ha fejük mélyre lehajtva
kaszára, kenyérre megérnek.

 

 

 

Egy nap: két Nap

Lázár Ervinnek

 
Tegnap meglestem a Napot
estefele; napozgatott
munka után, nyújtózkodott,
minden sugara ropogott.
A Nap napozik? De mivel,
ha nem a maga fényivel?
Irigyeltem is, jó neki:
ha kell, hasát süttetheti.
Itt lenn, persze, már este volt.
Esett és fújt, se nap, se hold,
csak álnok árnyak a kövek
között és fekete füvek.
Rá is szóltam hát: „Hé, komám,
mért hagysz itt minket ily korán?
Szél fúj, s ráadásul esik.
Bennem is beesteledik.”
„Hát jó! Ma kedvemnél vagyok –
morrantott – csak még fölkapok
valamit.” – aztán csobogás,
surrogás, felhősuhogás,
fényzirrenés: mosakodik,
törülközik, simakodik.
Így lett, hogy tegnap hét után,
„tizenkilenc óra után”
– ahogy azt a mai lapok
írták „rémhírtől harsogott
minden tévé és rádió.”
S: „Riadó! Riadó! Riadó!”
Mert öt perccel este után
fölkelt a Nap, itt, Pest-Budán
újra, a Gellért-hegy mögött
jött visszafelé, dünnyögött,
dudorászott is valamit
bajsza alatt, ő tudja mit.
Mondják: új overálban volt,
s hogy új bakancsban bandukolt,
fején munkavédősisak,
új ég vakított, (mint a Nap,)
úgy villogott és vakuzott,
ahogy azt délben szokta volt,
hogy az emberek szeme
beléfájdult, s lett oly fene
zenebona, ria-, soka-,
forradalom mint még soha.
És: „Szemfényvesztés! Mágia!”
És: „Belé kell vakulnia…”
És: „Menjek melózni?” „Hülye!”
„Nem látja maga se, ugye?”
És „Mentőt! URH-kocsit!”
S a részegek: „Haver! Proszit!”
Ő meg sugara mentiben
megállt és nagy sebtiben
megállt mindennek mindene:
a fák és a havak szíve,
az órák és a vonatok,
egy eb hangtalan ugatott…
Én meg egy falevél mögött
sírtam, mert úgy dübögött,
döngött, zörömbölt szívem,
menten kiszakad, azt hiszem.
Világít azóta, tudom.
De néha szemem behunyom.
Elrácsozom pilláimat,
hogy keljen fel újra a nap
bennem. Hogy ne legyünk magam.
Tudom, sokan vagyok, sokan.

 

 

 

Mormolgató

Reggeltársam és estetársam
délelőtt- és délutántársam
este- és újra-reggeltársam
ki nélkül reggel is este lennék
fényes délben is est lehetnék
este is csak estvéledhetnék
reggeltársam és estetársam
délelőtt- és délutántársam
este- és újra-reggeltársam
ki nélkül reggel is este lennék
fényes délben is este lehetnék
este is csak estvéledhetnék
reggeltársam és estetársam
délelőtt és délutántársam
este- és újra-reggeltársam

 

 

 

Iniciálék

 

Néha

Néha meg kéne halni
néha meg örökké élni
Jó volna élnihalni
Jó lenne halniélni
 

Hasonlat

Fűszálon csiga mászik.
Ezüstnyálat húz a csillag az égen.
Folytatja egymást a másik.
A lehetnét a régen.
 

Végtelen kert

Alszik, rügyekbezárt öklét
szájába dugva alszik a fa.
Hihetnéd, csecsemő öröklét.
Pedig a hant hasonlata.
 

Azt, ami nincs

Íme az írás! meguntam fölszedegetni
azt, ami nincs. A szalmaszál-esélyt.
Jövőbe ment harang, mohamúlt lep be, semmi-
szívem csak akkor zendül, ha megzendít a szél.

 

 

 

Változatok

Minden napom kivégzés! Mint a nyaktiló
zuhan az álom a lemeztelenült agyra,
s elkezdődik a fehér, hol a karvaly és a pirók,
a visszhang és fény fejét egymás nyakára hajtja.
S ez még irgalmasabb, mert hányszor, már-már a hányás
görcsével számban, mint akasztott a kötelen,
feszülök félig ébren, míg végre, egy boldog rángás
és elnehezülök és megmerevedem.
Hogy ez a halálgyakorlat mire, egyik napom se kérdi,
csak megy egymás után, önként, őr se kíséri
a sort, de nincs szökevény, s ki a sorból kilép,
magát pisszegi vissza, hiába uszítom.
Ó, magán-Hirosimám, magány-Auschwitzom!
Mikor lázadsz föl értem, én-te-emberiség?

 

 

 

Világtalan monológok

„Csönd, csönd, te, csönd! Kinek az árnya vagy te?
Zöld zizegésből és hulló lilákból szőtt tükör,
tükre az ősznek,
hullását nézi benned, s visszaszökik a sarjadó levél,
visszanövekszi magát a fű, visszatavadzik a rét,
a zöld tó, a fekete, földalatti nyárba.”
„Reggel van.
A csíra elindul megcsalni a létet.
Elindul becsapni a csóva a lángot.
Dagad a mag.
Dagadozik a kalász.
Hízik a kéve.
Ragyogás pöffen.
Vigyorgás böfög.
Kisüt az est.”
„Csönd, csönd, te, csönd! Az üvöltés mankója vagy te!
Hab a halottak száján, a megcsonkítottak
végtagjainak bizsegése az egykori agyban.
Csönd, te, csönd, te! Tankok, katonák nyomában
fölmagzó fekete felhő. A bicegő világ botja.
Lábatlan csoszogás.
A kezein csúszó-mászó világ nyála.”
„Reggel.
Vasrudak zuhognak.
Sugarak orgonasípjai. Vaskarók.
Kihegyezett végű fények.
A föld körül világmély ragyogás.
Átgázolhatatlan semmi.
Kisüt az éj.”
„De jó, hogy megvakultunk!
A fény lakatjai szájon és szíven.
Iszonyú mágnes vonzza üres
szemgolyómat s a Vazulföldet.
Csitt, csittel a világ.
Lezuhognak a rácsok.”
„Világrészek hamva, csönd!”
„Megtanítod-e a jajt járni,
beszélni a szót?”
„Mondd utánam!”
„Hangosabban, hangosabban!”

 

 

 

Metszet

Elfúható havú ősz!
Nem őrzöd te meg
a jávorbika csapását,
sem az őzét:
köd büffen, sár fortyan,
és a földről
ezer levelével
– kivert szemeivel –
néz magára
vissza
a fa.

 

 

 

Szélcsend

Lassan gurul a hold a földön,
mint vaskerék az elítélten.
Íjak: halálba kikötött fák,
lábujjhegyen. Szájrepedt szélcsend.
Néma kínzó és kínzatott, de
megreccsen minden égtájcsontom.
És zene szól: fölnégyelt szavak
játszanak bárdon, szögesdróton.
Éjalatti kazamatákban
most tüzesítik fehérre
az izzó napot, most égetik
a meztelen nappal mellébe.
Fönt hadak és lánchangú dögvész.
Csillag poroz. Kiscsikós, rémhedt
szemében ropogó jobbágyfalvak,
világítnak a világrészek.

 

 

 

Egy szál hegedű

Egy szál hegedű állt mögém,
egy szál hegedű, hulló hajjal,
mintha csak az idő tövén
csimasz, csupaszra beretvált hajnal,
naptetovált, reggel-ragyás
csillag, aki mintha még élne,
ráigézi magamagás
fényét az emberi sötétre.
Hátrafordulok és sehol.
Mögém és mögém, újra és újra.
És valami suhogás súrol.
Minden ízem bebujdokolja.
Megvilágít minden homályt,
rávetít apámra, anyámra.
Születéseimből kivált,
rákopíroz minden halálra.
Előre s így keveredek
mindennel, mi lettemben voltam.
Sarjadó holnaplevelek
hullanak minden pillanatomban.
Mikorra egy leszek velük,
senki se mondja meg, melyik
volt fény, föld és hegedű.
Csak a zene feketedik.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]