Falevélen talált sanzon
| Igen, és egyszer meghalok |
| és nem leszek, csak puszta név, |
| résekből egy szín visszanéz, |
|
| nem lát meg ember, se madár, |
| te sem, pedig: súgom „vagyok”, |
| – bár torkom sincs, s hangom, akár |
|
| szólhatnék… Fű, hamu dadog. |
| Simítsd meg majd a levegőt |
| testeddel, s tudd, hogy az vagyok. |
|
|
Mintha
| Csak olyan lesz, apám, ha meghalok, |
| mintha bezárnál, s én, kamra-sötétben |
| pókhálós-fények, teknőc-limlomok |
| hallgatásában egy fénycsíkhoz lapulok, |
| s tudom, nem jössz többé soha értem. |
|
| És olyan lesz, fiam, ha meghalok, |
| mintha elbújnék, s te, folyamsötétben |
| iszamos fények, homályidomok |
| zúgásában kiáltgatsz, hol vagyok, |
| s nem érted, hogy én miért, miért nem. |
|
| És olyan lesz, anyám, ha meghalok, |
| mintha visszafogadnál, s én, élő sötétben, |
| lélegző fények, homály-liliomok |
| világűrmélyén szívedhez lapulok, |
| s hallgatom visszhangját a földnek: éltem. |
|
|
Sugárúti strófák
| Ahogy zörög a levél lábam alatt, |
| s a reves ágon elnyállik a nyirok, |
| hangtalan, kölyökkutyaszavakat |
| hömbölygök alád, nagy csizmatalp-titok. |
|
| Lehetnék levél is, nyivogó-falka-lomb, |
| csönd is. Hogy lélekké rendeződten |
| más lény vagyok, véletlen. Csak alkalom, |
| hogy tudjam magam, s eldelejeződjem. |
|
| Füstöl, mintha tűzben, a fasor. A köd |
| kabátomhoz, hajamhoz dörgölődzik, |
| szerveződöm egy mágnes vasmag-szíve körött: |
| – Elélhetek-e vajon ősztől őszig?! |
|
| Zörögsz, sárga tükör, lábam alatt, |
| irtózatra és gyönyörre igézöl, |
| nézem magam, s lassan lehúzom a nyarat, |
| mint egy szemfödelet, a kihűlő télről. |
|
|
Holnapom, te
| Hatalmasabb már udvara a szememnek, |
| Holnapom, te, holnap hűvös idő jön, |
| engem, téged is megcsikorogtat, |
| megtelesedtet halandó őszöm. |
|
| Holdtajték hajamon havak habognak, |
| meghidegedem, meghidegesznek |
| szerveim, számból ki-kihajolnak, |
| kikiabálnak, kikiáltoznak, |
| hívnak, hazahívnak a holtak: |
|
| duzzadt málnaágra két vércsepp, |
| két húgom szám szélére mászik, |
| nagyanyám, esőcseppbe bútt jácint, |
|
| Szívem csücskére ül egy vércse, |
| úgy néz a hebegő fogolyra, |
| mintha pityegő foglya volna, |
| nem is bordazsombékban élne, |
| apám ő, s már viszi is élve |
| valami hugomos, nagyanyámos rétre, |
|
| hol minden végsőt virágzik végsőn. |
|
|
Két fiú
| sírásuk árnyát, ha vedlik, |
| gyémántol zöldgyíkmosolygás, |
|
| el őket, ha kihal az ének: |
|
| kaszára, kenyérre megérnek. |
|
|
Egy nap: két Nap
|
Lázár Ervinnek
| munka után, nyújtózkodott, |
|
| ha kell, hasát süttetheti. |
|
| Itt lenn, persze, már este volt. |
| Esett és fújt, se nap, se hold, |
| csak álnok árnyak a kövek |
|
| Rá is szóltam hát: „Hé, komám, |
| mért hagysz itt minket ily korán? |
| Szél fúj, s ráadásul esik. |
|
| „Hát jó! Ma kedvemnél vagyok – |
| morrantott – csak még fölkapok |
| valamit.” – aztán csobogás, |
|
| Így lett, hogy tegnap hét után, |
| írták „rémhírtől harsogott |
|
| S: „Riadó! Riadó! Riadó!” |
| Mert öt perccel este után |
| fölkelt a Nap, itt, Pest-Budán |
|
| újra, a Gellért-hegy mögött |
| jött visszafelé, dünnyögött, |
| bajsza alatt, ő tudja mit. |
|
| Mondják: új overálban volt, |
| s hogy új bakancsban bandukolt, |
| új ég vakított, (mint a Nap,) |
| úgy villogott és vakuzott, |
| ahogy azt délben szokta volt, |
| beléfájdult, s lett oly fene |
| forradalom mint még soha. |
|
| És: „Szemfényvesztés! Mágia!” |
| És: „Belé kell vakulnia…” |
| És: „Menjek melózni?” „Hülye!” |
| „Nem látja maga se, ugye?” |
| S a részegek: „Haver! Proszit!” |
|
| megállt mindennek mindene: |
| egy eb hangtalan ugatott… |
|
| Én meg egy falevél mögött |
| sírtam, mert úgy dübögött, |
| döngött, zörömbölt szívem, |
| menten kiszakad, azt hiszem. |
|
| hogy keljen fel újra a nap |
| bennem. Hogy ne legyünk magam. |
| Tudom, sokan vagyok, sokan. |
|
|
Mormolgató
| Reggeltársam és estetársam |
| délelőtt- és délutántársam |
| este- és újra-reggeltársam |
|
| ki nélkül reggel is este lennék |
| fényes délben is est lehetnék |
| este is csak estvéledhetnék |
|
| reggeltársam és estetársam |
| délelőtt- és délutántársam |
| este- és újra-reggeltársam |
|
| ki nélkül reggel is este lennék |
| fényes délben is este lehetnék |
| este is csak estvéledhetnék |
|
| reggeltársam és estetársam |
| délelőtt és délutántársam |
| este- és újra-reggeltársam |
|
|
Iniciálék
| Ezüstnyálat húz a csillag az égen. |
| Folytatja egymást a másik. |
|
| Alszik, rügyekbezárt öklét |
| szájába dugva alszik a fa. |
| Hihetnéd, csecsemő öröklét. |
|
| Íme az írás! meguntam fölszedegetni |
| azt, ami nincs. A szalmaszál-esélyt. |
| Jövőbe ment harang, mohamúlt lep be, semmi- |
| szívem csak akkor zendül, ha megzendít a szél. |
|
|
Változatok
| Minden napom kivégzés! Mint a nyaktiló |
| zuhan az álom a lemeztelenült agyra, |
| s elkezdődik a fehér, hol a karvaly és a pirók, |
| a visszhang és fény fejét egymás nyakára hajtja. |
|
| S ez még irgalmasabb, mert hányszor, már-már a hányás |
| görcsével számban, mint akasztott a kötelen, |
| feszülök félig ébren, míg végre, egy boldog rángás |
| és elnehezülök és megmerevedem. |
|
| Hogy ez a halálgyakorlat mire, egyik napom se kérdi, |
| csak megy egymás után, önként, őr se kíséri |
| a sort, de nincs szökevény, s ki a sorból kilép, |
|
| magát pisszegi vissza, hiába uszítom. |
| Ó, magán-Hirosimám, magány-Auschwitzom! |
| Mikor lázadsz föl értem, én-te-emberiség? |
|
|
Világtalan monológok
| „Csönd, csönd, te, csönd! Kinek az árnya vagy te? |
| Zöld zizegésből és hulló lilákból szőtt tükör, |
| hullását nézi benned, s visszaszökik a sarjadó levél, |
| visszanövekszi magát a fű, visszatavadzik a rét, |
| a zöld tó, a fekete, földalatti nyárba.” |
|
| A csíra elindul megcsalni a létet. |
| Elindul becsapni a csóva a lángot. |
|
| „Csönd, csönd, te, csönd! Az üvöltés mankója vagy te! |
| Hab a halottak száján, a megcsonkítottak |
| végtagjainak bizsegése az egykori agyban. |
| Csönd, te, csönd, te! Tankok, katonák nyomában |
| fölmagzó fekete felhő. A bicegő világ botja. |
| A kezein csúszó-mászó világ nyála.” |
|
| Sugarak orgonasípjai. Vaskarók. |
| A föld körül világmély ragyogás. |
|
| „De jó, hogy megvakultunk! |
| A fény lakatjai szájon és szíven. |
| Iszonyú mágnes vonzza üres |
| szemgolyómat s a Vazulföldet. |
|
| „Világrészek hamva, csönd!” |
|
| „Megtanítod-e a jajt járni, |
|
| „Hangosabban, hangosabban!” |
|
|
Szélcsend
| Lassan gurul a hold a földön, |
| mint vaskerék az elítélten. |
| Íjak: halálba kikötött fák, |
| lábujjhegyen. Szájrepedt szélcsend. |
|
| Néma kínzó és kínzatott, de |
| megreccsen minden égtájcsontom. |
| És zene szól: fölnégyelt szavak |
| játszanak bárdon, szögesdróton. |
|
| az izzó napot, most égetik |
| a meztelen nappal mellébe. |
|
| Fönt hadak és lánchangú dögvész. |
| Csillag poroz. Kiscsikós, rémhedt |
| szemében ropogó jobbágyfalvak, |
| világítnak a világrészek. |
|
|
Egy szál hegedű
| Egy szál hegedű állt mögém, |
| egy szál hegedű, hulló hajjal, |
| csimasz, csupaszra beretvált hajnal, |
|
| naptetovált, reggel-ragyás |
| csillag, aki mintha még élne, |
| fényét az emberi sötétre. |
|
| Mögém és mögém, újra és újra. |
| Minden ízem bebujdokolja. |
|
| Megvilágít minden homályt, |
| rákopíroz minden halálra. |
|
| mindennel, mi lettemben voltam. |
| hullanak minden pillanatomban. |
|
| Mikorra egy leszek velük, |
| senki se mondja meg, melyik |
| volt fény, föld és hegedű. |
|
|
|