Nem verset írok
| Neked is fű. És neked is levél. |
|
| Neked is föld. És neked is színek. |
|
| Törlesztgethetném máshogy is. |
| De félek, egyenkint elfogy, és |
|
| Ezért nem verset írok itt, |
|
| egy árnyék, kiről csak azt tudom, |
|
|
Falevélen talált sanzon
| Igen, és egyszer meghalok |
| és nem leszek, csak puszta név, |
| résekből egy szín visszanéz, |
|
| nem lát meg ember, se madár, |
| te sem, pedig: súgom „vagyok”, |
| – bár torkom sincs, s hangom, akár |
|
| szólhatnék… Fű, hamu dadog. |
| Simítsd meg majd a levegőt |
| testeddel, s tudd, hogy az vagyok. |
|
|
Mintha
| Csak olyan lesz, apám, ha meghalok, |
| mintha bezárnál, s én, kamra-sötétben |
| pókhálós-fények, teknőc-limlomok |
| hallgatásában egy fénycsíkhoz lapulok, |
| s tudom, nem jössz többé soha értem. |
|
| És olyan lesz, fiam, ha meghalok, |
| mintha elbújnék, s te, folyamsötétben |
| iszamos fények, homályidomok |
| zúgásában kiáltgatsz, hol vagyok, |
| s nem érted, hogy én miért, miért nem. |
|
| És olyan lesz, anyám, ha meghalok, |
| mintha visszafogadnál, s én, élő sötétben, |
| lélegző fények, homály-liliomok |
| világűrmélyén szívedhez lapulok, |
| s hallgatom visszhangját a földnek: éltem. |
|
|
Sugárúti strófák
| Ahogy zörög a levél lábam alatt, |
| s a reves ágon elnyállik a nyirok, |
| hangtalan, kölyökkutyaszavakat |
| hömbölygök alád, nagy csizmatalp-titok. |
|
| Lehetnék levél is, nyivogó-falka-lomb, |
| csönd is. Hogy lélekké rendeződten |
| más lény vagyok, véletlen. Csak alkalom, |
| hogy tudjam magam, s eldelejeződjem. |
|
| Füstöl, mintha tűzben, a fasor. A köd |
| kabátomhoz, hajamhoz dörgölődzik, |
| szerveződöm egy mágnes vasmag-szíve körött: |
| – Elélhetek-e vajon ősztől őszig?! |
|
| Zörögsz, sárga tükör, lábam alatt, |
| irtózatra és gyönyörre igézöl, |
| nézem magam, s lassan lehúzom a nyarat, |
| mint egy szemfödelet, a kihűlő télről. |
|
|
Holnapom, te
| Hatalmasabb már udvara a szememnek, |
| Holnapom, te, holnap hűvös idő jön, |
| engem, téged is megcsikorogtat, |
| megtelesedtet halandó őszöm. |
|
| Holdtajték hajamon havak habognak, |
| meghidegedem, meghidegesznek |
| szerveim, számból ki-kihajolnak, |
| kikiabálnak, kikiáltoznak, |
| hívnak, hazahívnak a holtak: |
|
| duzzadt málnaágra két vércsepp, |
| két húgom szám szélére mászik, |
| nagyanyám, esőcseppbe bútt jácint, |
|
| Szívem csücskére ül egy vércse, |
| úgy néz a hebegő fogolyra, |
| mintha pityegő foglya volna, |
| nem is bordazsombékban élne, |
| apám ő, s már viszi is élve |
| valami hugomos, nagyanyámos rétre, |
|
| hol minden végsőt virágzik végsőn. |
|
|
Két fiú
| sírásuk árnyát, ha vedlik, |
| gyémántol zöldgyíkmosolygás, |
|
| el őket, ha kihal az ének: |
|
| kaszára, kenyérre megérnek. |
|
|
Egy nap: két Nap
|
Lázár Ervinnek
| munka után, nyújtózkodott, |
|
| ha kell, hasát süttetheti. |
|
| Itt lenn, persze, már este volt. |
| Esett és fújt, se nap, se hold, |
| csak álnok árnyak a kövek |
|
| Rá is szóltam hát: „Hé, komám, |
| mért hagysz itt minket ily korán? |
| Szél fúj, s ráadásul esik. |
|
| „Hát jó! Ma kedvemnél vagyok – |
| morrantott – csak még fölkapok |
| valamit.” – aztán csobogás, |
|
| Így lett, hogy tegnap hét után, |
| írták „rémhírtől harsogott |
|
| S: „Riadó! Riadó! Riadó!” |
| Mert öt perccel este után |
| fölkelt a Nap, itt, Pest-Budán |
|
| újra, a Gellért-hegy mögött |
| jött visszafelé, dünnyögött, |
| bajsza alatt, ő tudja mit. |
|
| Mondják: új overálban volt, |
| s hogy új bakancsban bandukolt, |
| új ég vakított, (mint a Nap,) |
| úgy villogott és vakuzott, |
| ahogy azt délben szokta volt, |
| beléfájdult, s lett oly fene |
| forradalom mint még soha. |
|
| És: „Szemfényvesztés! Mágia!” |
| És: „Belé kell vakulnia…” |
| És: „Menjek melózni?” „Hülye!” |
| „Nem látja maga se, ugye?” |
| S a részegek: „Haver! Proszit!” |
|
| megállt mindennek mindene: |
| egy eb hangtalan ugatott… |
|
| Én meg egy falevél mögött |
| sírtam, mert úgy dübögött, |
| döngött, zörömbölt szívem, |
| menten kiszakad, azt hiszem. |
|
| hogy keljen fel újra a nap |
| bennem. Hogy ne legyünk magam. |
| Tudom, sokan vagyok, sokan. |
|
|
Mormolgató
| Reggeltársam és estetársam |
| délelőtt- és délutántársam |
| este- és újra-reggeltársam |
|
| ki nélkül reggel is este lennék |
| fényes délben is est lehetnék |
| este is csak estvéledhetnék |
|
| reggeltársam és estetársam |
| délelőtt- és délutántársam |
| este- és újra-reggeltársam |
|
| ki nélkül reggel is este lennék |
| fényes délben is este lehetnék |
| este is csak estvéledhetnék |
|
| reggeltársam és estetársam |
| délelőtt és délutántársam |
| este- és újra-reggeltársam |
|
|
Iniciálék
| Ezüstnyálat húz a csillag az égen. |
| Folytatja egymást a másik. |
|
| Alszik, rügyekbezárt öklét |
| szájába dugva alszik a fa. |
| Hihetnéd, csecsemő öröklét. |
|
| Íme az írás! meguntam fölszedegetni |
| azt, ami nincs. A szalmaszál-esélyt. |
| Jövőbe ment harang, mohamúlt lep be, semmi- |
| szívem csak akkor zendül, ha megzendít a szél. |
|
|
Változatok
| Minden napom kivégzés! Mint a nyaktiló |
| zuhan az álom a lemeztelenült agyra, |
| s elkezdődik a fehér, hol a karvaly és a pirók, |
| a visszhang és fény fejét egymás nyakára hajtja. |
|
| S ez még irgalmasabb, mert hányszor, már-már a hányás |
| görcsével számban, mint akasztott a kötelen, |
| feszülök félig ébren, míg végre, egy boldog rángás |
| és elnehezülök és megmerevedem. |
|
| Hogy ez a halálgyakorlat mire, egyik napom se kérdi, |
| csak megy egymás után, önként, őr se kíséri |
| a sort, de nincs szökevény, s ki a sorból kilép, |
|
| magát pisszegi vissza, hiába uszítom. |
| Ó, magán-Hirosimám, magány-Auschwitzom! |
| Mikor lázadsz föl értem, én-te-emberiség? |
|
|
Világtalan monológok
| „Csönd, csönd, te, csönd! Kinek az árnya vagy te? |
| Zöld zizegésből és hulló lilákból szőtt tükör, |
| hullását nézi benned, s visszaszökik a sarjadó levél, |
| visszanövekszi magát a fű, visszatavadzik a rét, |
| a zöld tó, a fekete, földalatti nyárba.” |
|
| A csíra elindul megcsalni a létet. |
| Elindul becsapni a csóva a lángot. |
|
| „Csönd, csönd, te, csönd! Az üvöltés mankója vagy te! |
| Hab a halottak száján, a megcsonkítottak |
| végtagjainak bizsegése az egykori agyban. |
| Csönd, te, csönd, te! Tankok, katonák nyomában |
| fölmagzó fekete felhő. A bicegő világ botja. |
| A kezein csúszó-mászó világ nyála.” |
|
| Sugarak orgonasípjai. Vaskarók. |
| A föld körül világmély ragyogás. |
|
| „De jó, hogy megvakultunk! |
| A fény lakatjai szájon és szíven. |
| Iszonyú mágnes vonzza üres |
| szemgolyómat s a Vazulföldet. |
|
| „Világrészek hamva, csönd!” |
|
| „Megtanítod-e a jajt járni, |
|
| „Hangosabban, hangosabban!” |
|
|
Szélcsend
| Lassan gurul a hold a földön, |
| mint vaskerék az elítélten. |
| Íjak: halálba kikötött fák, |
| lábujjhegyen. Szájrepedt szélcsend. |
|
| Néma kínzó és kínzatott, de |
| megreccsen minden égtájcsontom. |
| És zene szól: fölnégyelt szavak |
| játszanak bárdon, szögesdróton. |
|
| az izzó napot, most égetik |
| a meztelen nappal mellébe. |
|
| Fönt hadak és lánchangú dögvész. |
| Csillag poroz. Kiscsikós, rémhedt |
| szemében ropogó jobbágyfalvak, |
| világítnak a világrészek. |
|
|
Egy szál hegedű
| Egy szál hegedű állt mögém, |
| egy szál hegedű, hulló hajjal, |
| csimasz, csupaszra beretvált hajnal, |
|
| naptetovált, reggel-ragyás |
| csillag, aki mintha még élne, |
| fényét az emberi sötétre. |
|
| Mögém és mögém, újra és újra. |
| Minden ízem bebujdokolja. |
|
| Megvilágít minden homályt, |
| rákopíroz minden halálra. |
|
| mindennel, mi lettemben voltam. |
| hullanak minden pillanatomban. |
|
| Mikorra egy leszek velük, |
| senki se mondja meg, melyik |
| volt fény, föld és hegedű. |
|
|
Tudsz-e még világul?
| hallgatvást is hallgatsz. |
|
| szállasz föl, szivárvány. |
|
| De te, hófüst, hallgatsz, |
| puskatus-test, hallgatsz, |
| megfagyott tél, hallgatsz. |
|
| csak ringat, csak renget; |
|
| csak hallvást hallgattok, |
|
| De te, fényfám, hallgatsz, |
|
|
Megpróbálni a lehetetlent
| Megpróbálni a lehetetlent, |
| szanaszétszaggatva élni – |
| hátha kinő a szívem fejemből, |
| kezem láb lesz, a csukló térd is, |
| s élhetek úgy, mint aki él is. |
|
| Próbálták ezt már kis országok, |
| kis népek, kis hazák, kis bolygók, |
| próbálta a Szaturnusz is: |
| szült magára sisera-gyűrűt, |
| dereka körül forgódó sorsot. |
|
| Ha próbálhatom is, csak így: |
| szanaszétként, fény- és földszájjal. |
| Ahogy a rengetegben a gyík- |
| s ha jég roppan rá, ha eltömik, |
| a jég alatt csörömpöl tovább |
| – nem törődik a szivárvánnyal – |
| vájja a medret, hol majd a pára |
| – s halála – föld fölé szökik. |
|
|
Szájában késsel
Vers egy vándorló, tassista képre,
avagy egy bicegő kocsmapult alá
| „Már szívéhez szorította a kést, |
| már csak meg kell taszítani…” |
| Mit? A kezét? A könyökét? |
| Kinek? Nekem? Neked? Neki? |
| Az ítélet napját az önként |
| S azt se, mitől önként az önkény, |
|
| De figyeljünk a dikcióra… |
| Ahogy fájongnak, sziszegnek |
| a kígyózó, kígyószisz esszek: |
| „Szívéhez szorította…” Oh, a |
| jajj-a-k, kín-í-k… Beh stíl! Be szép! |
| Íly előre csak itt temetnek |
| íly gyönyörűn… s lesz üledék |
| a szépből, hüllő: igaza-vedlett. |
|
| Mert így kezdik deszkánk gyalulni, |
| szemöldökünk megkenik mésszel… |
| Sátánodni vagy angyalulni? |
| Mindegy: én is, te is így mész el, |
| még élve elkezdik bevakolni |
| szemünket, s bár szájában késsel |
| ott az angyal – jobb halottolni |
| gyöngyházbicsakkal, szóbeszéddel. |
|
Ajánlás
| Herceg! Ha hozzád ér a hír, |
| hogy hallgatunk, akár a sír, |
| s hírünk, akár az utcahír, |
| ne örülj még! Mert a papír- |
| s legyen bár bére dögbabér, |
| nem fogja sem áldás, sem átok. |
|
|
Két ige a lengyel–magyar szótárból
|
| felemel, felszed, felhajt, |
| felemel, felvesz vmit a földről, |
| megment vkit a hanyatlástól v. a nyomortól, |
| felszedi a leszaladt (harisnya) szemet, |
| lélekben emel vkit, lelket önt vkibe. |
|
| fellebbenti v. felemeli a függönyt, |
| meg- v. felemeli a szoknyáját, |
| felemeli a fejét, lerázza az igát. |
|
| emeli a munka termelékenységét, |
| felemeli a hangját v. szavát, hangját hallatja, |
| lármát csap, kiáltozásba v. kiáltozni, kiabálni kezd, |
| zajt okoz vkinek, vminek a méltóságára emel vki, vmit. |
|
| felvet, felhoz vmit a beszélgetésben, |
| javaslatot tesz, javaslattal jön elő, |
| felteszi v. felveti a kérdést. |
|
| felkelést szít, v. támaszt, fellázít, |
|
| hatványoz, hatványra emel, |
|
|
|
|
|
| felkel v. feláll a székről, |
| felgyógyul, felépül betegségéből, felkel, |
|
| emelkedik, felszáll, megkel, |
| égnek állt v. meredt a haja, |
| emelkedett, felment, felszökött az ár(a), |
|
|
|
|
|
Cicelle-köszöntő
|
Szántó Piroskának névnapjára
| Ha nagy franc lennék, s francia, |
|
| Dokument is jeszty! Voilá! |
| „Nous parlons Saint-François!” |
|
| Ami magyarul ígyen perdül: |
| „Beszélünk (Assisi) Szent Ferencül!” |
|
| – S mellékesen ó-felkredencül. |
|
| Meg fűül, fául, és virágul, |
| egy kicsit Szántó Piroskául, |
| tájszólásban Vasul s Istvánul. |
|
| S ha egy madárcseresznyefán |
|
| nem csodálkoznék – pourquoi?! – |
|
| hisz alig vannak legfelül, |
|
| lényre, ki tud csacsintani, |
| csín- és kacsintalantani) |
|
Szigliget, 1977. január 18. |
|
Tévétorna Radnóti Miklós emlékére
| Kezünket emeljük magastartásba! |
| Helybenjárás: egy-kettő, egy-kettő! |
| Ujjainkat kulcsoljuk össze a tarkón! |
| Kezünkkel végezzünk ásó mozdulatokat! |
| Lépjünk a kiásott levegő szélére! |
|
| kellő történelmi tapasztalat által |
| megedzett elmével képzeljük el, |
| a szőnyeg visszaváltozik fűvé, |
| a fal kő lesz és kopár szikla, |
| s az ablakon át, mint az oltott mész, |
|
|
Csak viduljanak
| Ha meg is rohaszt mindenkit a világ, |
| s meg kell rohadni elevenen, |
| a kreppvirág-mezők, konzerv-dáliák |
| idején, bár tudom az anyaföld igazát, |
| az eleve rothadást mégse hiszem. |
|
| A handabandázó száj, a kocsmai |
| szkander-agyak fölött elnéz szemem. |
| Bár szemhéjam látszatra félig lehunyva, |
| mintha rám bronz-ráncos harang borulna, |
| minden génemmel látok, s valami sehonnai |
| májusos jövőre emlékezem. |
|
| Mert jött, jön, mezítláb, ifjúi-módra, |
| megszállják az aszfaltot a fák: |
| jön az akác, a nyír, rigó és galamb a lombja, |
| szikráznak a levegőzománcos koronák, |
| farmernadrágban jön a nap: pokolba! |
|
| Csak viduljanak az új millenium-lovagok, |
| a borban rozsdálló agyak, pókháló-mentés elmék! |
| – Én nem úgy akarok születni, mintha temetnék, |
| meghalni se így tartja a kedvem, s ha meghalok, |
| nem teszek úgy sose, mintha születnék. |
|
|
Ha egyszer
| Ha egyszer meglelem azt az embert, |
| ki életemet éli helyettem, |
| nem szorítok szívéhez fegyvert, |
| megfojtom puszta két kezemmel; |
|
| csak egyszer leljem meg azt a másik |
| másikat, aki úgy él föl engem, |
| hogy engemet él, engemet játszik, |
| ítél s ítélkezik nevemben; |
|
| nem vagyok én, ki volnék, szabadon jár |
| a fényes napon; jussolt jövőmben dúskál, |
| s napjaim, éveim roncsát úgy veti |
|
| elém, mint nyálzó kutyának a koncot; |
| ne lássam örvem, lábamon a koloncot, |
| s tudjam magam mindennap újra elleni. |
|
|
Innen és túl
| föl a fejem, hogy nem látsz engem, |
| Uram, s nem látod a szemem, |
| s nem látlak én sem a szememben. |
|
| Hány ezer éves perc e mozdulat- |
| kudarc – és saruid se látom. |
| elcsobognak a pusztaságon. |
|
| Gaz és dudva fölitta fény |
| csöng csapásodban, tengereknek |
| aszály-medre, lánc-televény. |
|
| Ha vagy is, tudom, nem te, csupán |
| el bennem, és én tűröm, tunyán, |
| hogy születés, halál meg-megelőznek. |
|
| magát a nincs, s kiáltok: Ott van! |
| Ott vagy! – otthagysz egyedüli, |
|
| Mássá leszel. S én életemen, |
| jón, rosszon, bűnhödt igazságon |
| innen és túl, ahogy élemedem, |
| csak a saját árnyamat látom. |
|
| De rám hagytad hiányod, fényed, |
| hogy szemmel tartsam, mit csinálok. |
| Szempillám közt nincs-gyűrűzések, |
|
|
Gondolatjel
| Hány nap és hány éj múlott el jeltelen, |
| míg magamat, mintha a kőbe, |
| s bár lett volna szólnom, és kinek, |
| – tilalmat parancsoltam a számnak. |
| nemlétező kezemmel figyeltem a kezem, |
| nemlétező szememmel néztem a szemem, |
| tüdőm se volt még, de már lélegeztem, |
| szívem se volt még, de már dobogtam, |
| lélegzéseim a fényes égé, |
| lüktetéseim a fekete földé. |
| mintha csak lennék, csak úgy lehetnék, |
|
|
Aki Ady Endrét idézi
| az irgalmatlan szívekbe földelt |
| dob-némaságot, lármálló csöndet. |
|
| szabad igék szent partizánját, |
| vágtató vétók non coronat-ját. |
|
| a béklyós-mént, ki csak úgy szállhat, |
| ha kard a sörénye, kard a szárnya. |
|
| ködkígyók, ködorcák, ködország |
| ködsárkányölő ködlovagját. |
|
| az új és új haragot idézi, |
| üzekvő fagyok, far-riszáló |
| tüzek ellen március-zászlót. |
|
| bevérzi a halált virággal |
| halál-hitű föltámadással. |
|
|
Eléred-e még?
| Ó, Ér, ha letartóztat december, |
| ha kényszerzubbonyba kötöz a jég, |
| hiszed-e, hogy van tenger, |
|
Levél az alvilágba
|
Dylan Thomasnak
| Vagy fordítva? A szirom-tőrű valóság |
| minden világszívben otthonol? |
| De elébb volt-e a lovaknál a lóság, |
| ki csillagot, s szerelmet abrakol? |
| A halálnál az, aki haldokol?! |
| Ó, vers, testem, ha elaltattatol, |
| ringass, ringattass, ringassatok ti, rózsák, |
| világ világa, legjobb, ha térdeden ringatol. |
|
| Kannibál sírú bölcső ez a föld. |
| Megrág mindenkit és kivet |
| magából mindent, aki élnijelölt: |
| kiköpi, kihányja a vulkáni emberkövet; |
| esik, egyformán esik az eső arra, ki anyaölt |
| keres, s arra, ki anyaföldet ölet. |
| Ó, vers, testem, ha elaltattatol, |
| ringass, ringattass, ringassatok ti, rózsák, |
| világ világa, legjobb, ha térdeden ringatol. |
|
| Mégis, gyönyörűn kell, te fiú-Orpheus, |
| te világra visszarévült szív-zene, |
| farmernadrágos ihlet, szűzpatás száj, ki a hiúz |
| alkoholsárga szájában is szelídítene, |
| bár fölhurkolt estéiddel, ha a setétbe simulsz, |
| nem lesz bárány a farkas, a tanktalp se eke. |
| Ó vers, testem, ha elaltattatol, |
| ringass, ringattass, ringassatok, ti rózsák, |
| világ világa, legjobb, ha térdeden ringatol. |
|
|
Partizán pillanat
| Telefonpóznán doktor kopogtat. |
|
Férgeket faldos a harkály. |
| És muzsikál a fa, zenét bozsogtat, |
|
| Irgalmas idő, te történelemdoktor! |
| ha az igaz szót a fényes hazugoktól |
|
| Ha kiirtatna minden hamis és tolvaj |
| kicsillagozna a pózna, s virággal, deli lombbal |
|
|
Kettős köszöntő
|
A Boldog vérem költőjének
| Kinek a szíve negyven éve |
| maszatos a vértől, a portól, |
| kaszához kötve, mint a kéve, |
| kalászra és kenyérre gondol, |
| testvérem, István, nem a vérben, |
| ikerbátyám, nem vér szerint, |
| de testvér a téltükrű létben, |
| a sors, a vers, az érv szerint, |
| ebben a hullongó tavaszban, |
| mintha villámlana magasban |
| – rézpénz a szemre? Szeptemberlevél? –, |
| ebben a szájig érő gazban |
|
| Vagy hagyjuk a jókívánságot a fákra? |
| Aranypántlikás csöngettyű: naplátszat, |
| illik csak kiscsikónyakakra! |
| Fölszerszámolva, a halálra |
| fölhámolva, míg a szánkon |
| ostor pattog, s csíkos az ég is, |
| virágtajtékmező a hátunk, |
| – a rúd mellett, mégis, mégis |
| a boldog béklyót, s igaz igát |
| kívánom istvános-napunkra. |
|
| Mert egyre nehezebb a szekér. |
| Derékig rakva már halottal. |
| kel föl, a Hold, az Alföld kiloccsan; |
| meglódulnak, akár a tenger, |
| és szállnak – másznak! – az akácfák |
| – mennyi magyar Ikaruszember! –, |
| mondjam, kik? Szájuk széle árny már, |
| varangytól és virágtól hemzses, |
| mégis e föl! föl! – zuhanást |
| kérem életed- s életemhez. |
|
| …Hattyú és karvaly viaskodott a párnán. |
| Keselyű-éj és jövőfehér nappal. |
| Derékig a földben László Szent Vitéz |
| gyilkolódik a napvilágrabló kunnal. |
| Övé a fény! Nem homálylunk hát árván, |
| ha fölsír a sötét, Őtőle elenyész. |
| Csak bírd, bírjuk szerelmetes kínnal! |
| Ím itt a toll, a tinta s a tiszta kéz, |
| és ott a most, az ami-nincs-egész! |
| Ránk vár, hogy mondjuk! Szánkon fekete sármány |
| az újraszó, ki lélek is, meg sár is. |
| Kettős köszöntőm mi mással zárnám: |
| Éltessen, éltessen minket az élet! |
| S éltessen minket a halál is! |
|
|
Sztyeppék, szavannák
| Meghalni készül az isten, |
|
| Yorick poronty-koponyáját, |
| lefújja lehével a zöldet, |
|
| a sárkányfog-szárazföldek. |
|
| Sztyeppék, szavannák, tundrák |
| a Sarkok, a jeges turhák, |
|
| Meghalni készül az isten, |
| de tétova, maga se tudja: |
| összeroppantson-e mindent |
| vagy mindent teremtsen újra. |
|
|
Pilinszky
| Fény és árny fehérré foszlik |
| meghal a fegyenc de meghal-e valóban |
| csíkjai letekerednek róla |
| elgörbülnek a rácsok fénylő pontok az űrben |
| kezébe veszi diszkoszglóriáját |
|
Szomorú szavak N. N.-nek
|
Kormos István emlékére
| Az a két táska a szemed alatt… |
| Mit kuporgathatsz? Van-fényt? Nincs-könnyet? |
| Virágmagvat szűkös időknek? |
|
| – veszésül láncnak, bikacsöknek. |
|
| Sírnál? Hát sírj! S ha nem tudsz sírni, |
| majd sírok én, azt kell kinyírni, |
| ki árva, árva, árva, árva, |
|
| s géppisztoly tőgye, tankok csánkja, |
| műholdak hasa alatt játszva |
| ül a Föld fölkavart porában |
|
| – s nincs anyja sírni, hazavinni. |
|
|
| Hát elkezdtél élni, Pista. |
| De a rigók elhallgattak körötted, |
| de a nyárfa elvillámlott nyárdörögve, |
| már nem egyenesedik soha vissza. |
|
| De mit tekereg szíved körül a kötél, |
| s miért tűröd, hogy deszkádhoz dörgölőddzön? |
| Hát minden ember annyit ér, |
| amennyit kiszorít a földből? |
|
| „Aludj, repülj és nyughass” – üzente |
| néhai rokonod egykor Hispániából |
| az iszkázi táltos tüzes nyelvén: lángolj! |
| „Ó, a tenger is meghal.” Tente, tente. |
|
|
| Ha nem eföldön nyugodnál, |
|
| ringatna nyárból vájt teknő. |
|
| De te csak fekszel árván. |
|
|
| Írsz-e most verset, Pistánk, |
| vagy mint máskor is, hallgatsz. |
|
| – belülről – új eget vésel: |
|
| Izensz. Az ibolya, nárcisz |
| nől ki, s te mindre ráírsz |
| egy színt, új olvasatban. |
|
|
|
Emberi Délkörön
| Egy gyerek gyufásdobozában |
| kaparásznak völgyek, hegyek, |
| csillagok, idők összezárva |
| Most füléhez tartja, összerázza |
| – fél arca vén, fél meg gyerek – |
| s hallgatja, hogy hemzseg, pezseg, |
| nyilall az idő muzsikája, |
| hogy rágja egymást, hogy danássza |
|
| Mert minden szabad akar lenni. |
| nyelven nem tud szólni, szeretni, |
| csak nyögni, nyűgni, nyüszíteni, |
| csak kő-ni, vas-ni, fém-zeni, |
| mert minden maga akar lenni |
| szabaddá: szín, fény és süket |
| csönd, maga akar lehetni, |
| nem rácsokként rácsokat szeretni, |
| szabadság helyett képzetet. |
|
| Én a más vagyok. A vétlen véletlen, |
| aki te is lehetnél: élni-egy. |
| De másként megismételetlen, |
| és másképp, másként egyetlenegy. |
| Mert a más vagyok. Hiába látszom |
| magadnak, magaddá nem tehetsz, |
| másikam lehetsz csak, másamnak se másom, |
| mert mint mind, magaddá egyetlenedsz. |
|
| Fönt és lent, belül és kívül |
| egyszeri s változó, özön, |
| része mindnek, mi megkövül, |
| ugyanegy új és volt körön, |
| – számomra nincs rajtam kívül |
|
| De adni akarok. Mindent odaadni |
| annak, kié. Csupa másból vagyok. |
| Vissza a földnek a földet, ragyogni |
| a fényt a fénynek, haragnak a dacot. |
| Vissza az énnek az ént, s mert halni |
| születtem, halálból vagyok, |
| a halált is vissza kell adni |
| a halandóságnak, ha meghalok. |
|
| De amíg élek, visszalehelem |
| a levegőt, tágítom az eget, |
| a föld terhes hasát; számból etetem |
| a növényt, itatok esőt, tengereket, |
| fiammá fogadom, s fölnevelem |
| neki adom, szépnek keresztelem, |
| ami még nincs, ami még szerelem. |
|
| Reggeledik. Babafény kaparássza |
| a rácsokat, az éjszakafedelet. |
| Moccanászik a rét rovarzó lába. |
| Füvek emelik – föl! föl! – az eget. |
| Meglátszik körülem a lehelet. |
| Zászlózik, int, jelez a pára, |
| hogy itt vagyok, élek és lehetek |
| egyetlenegyszer és utoljára. |
|
| A többi föld. Katicaképzelet. |
|
|
|