Latinovits Zoltán

Akiért nem jön el a Göncöl, sem Illés tüzes szekere, az magát, mint begöngyölt zászlót, maga viszi a földbe le. Elrejti, mert nem bízza másra, mivel abban sem bízik, aki világra hozta – anyjára, apjára is gyanakodik. Így Ő, akin lánctalpas hantok élveznek, fű paráználkodik, a semmi rétjén talált kardot visszadöfte markolatig. Mert hol a fény férgesebb a földnél, jobb, ha a föld emészti meg az emberfiát, mintha Ő ölné meg az anyaföldszívet. De előbb – vágóhídra-élet! De előbb – a bárdot lélegezni. A mozdony, láncon, csak arra tévedt, ellökni magától, úgy szeretni. Most föld zabálja és fény gyalázza. S nem tudja: mindig lesz, aki majd megcsókolni megtalálja, és maga mellé fekteti.