A Három Holló emléktáblája alá

Harmincöt év. Sunynak a lángok. Ki föltámasztá Lázár-országot, Ady ilyenkor már a Kaszás Kísérővel kocsmázott, kaszázott. (A kert alján aludtak a szolgák) Az idő torkában még csak parázsolt a tűzrikoltás, ez a Péterország nem tudta még, hogy megtagadja, s lesz így elárult, elárvult. (A fát már kiválasztották az ácsok) Ült, komorlott a Vén Rokon balján, a pecsétes, borfútta vitorlát, a lefegő abroszt nézte, s a füstben hullámló asztalt, vörösbor-bóját. (Künn csörrenő, vasban-világok) Girlandos agyak, nótázó elmék, de benne: szögesdrót, lövészárkok, rossebb-bakák hordják halomba tetemüket, hiába-hadisarcuk. (Írmagjáig kiirtott haláluk) Ült, komorlott a Vén Dölyf jobbján. Elfiatalodva, volt-vidámos testtel. És ivott. S aztán: „Egy konflist! Egy hintót!” – majd, röhögve: „Kordét! Debrecenből a Hortobágyot!” (És fegyveresek verték föl a csöndet) A kocsmába a délibáb bedübben. A négyégtájkerekek nyöszögve forognak a sárkoloncos füstben, a rúd mellett fekete lángok rínak, prüsszögnek, nyihorásznak. (Húzzák a kordé-Hortobágyot) A Vén meg pislog, heherészget a bakon. Mint a befagyó lángok, Ady úr reszket, fázik és részeg: „Kocsis! A Koponyák Hegyére!” (Kivégezték a napvilágot)