Honfoglalók
|
Jövendő Gyűrűfűinek
| Hogy beásták ide magukat, ebbe a |
| melence-melegű földbe mélyen. |
| zörög sírok közt, árokszélen. |
| – S jönnek, jönnek a regruták. |
|
| Mit védenek még most is, hát aki |
| itt élt, s ide halt, itt se menekülhet? |
| Meghal, s bevonul. Felölti a földet, |
|
| Mit védenek még most is? A lehet |
| gyászát? Azt, ami elvégeztetett? |
| – Üres udvar az ég is, a sugarak, |
| a láthatár kilazult lécei, |
|
| Beleforrva a földbe – előírásosan |
| mint hadgyakorlaton – fekszenek, felül, |
| fejük előtt kis földkupac a sírjuk. |
| Csak kiáltanom kellene: Roham! |
| S futnának, puszta kézzel, fegyvertelenül |
|
| Csak kiáltani kellene… Roham! |
| De hallgat a virág, a fű, s a siket |
| csöndben hallgatok én is, s hallgat kihűlt |
| szájuk és szívük, és hallgat hideg |
| bádog szájával a megfeszített. |
| S hallgat az írás, mint az utolsó lehelet. |
|
| „Éli, Éli, lammá sabaktáni!” |
|
|
|