Gázel, István nevére

Jövőt kéne inni, nem inni magamban, dalomat kiinni, és inni magamban, magamat meginni és inni magamban, mint az áldott porban, mint az anyaföldben, a dögöt kiinni és inni magamban István valék, INRI, setét koszorúmban. Fújtam volt ellobbant alkonyban lehelve, félálomalomban, falombban lehelve, magamos mákonyban, magamban lehölve, nem a zúgó malmot, bölcsőszemfedőket, nem így kiáltomban, mostomban elölve, István vagyok, élni setét énekömben. De a fölszülető temetők rám szóltak, földet, füvet ellő esendők rám szóltak, haláltelevenlő leendők rám szóltak, nem azt, ami kellő, de mi élő nincsen, s én, a halálemlőn felnőtt jövősmagzat, István, bírom, s mondom magyarul magunkat.