Világom világossága

 

 

 

 

Gázel, István nevére

Jövőt kéne inni, nem inni magamban,
dalomat kiinni, és inni magamban,
magamat meginni és inni magamban,
mint az áldott porban, mint az anyaföldben,
a dögöt kiinni és inni magamban
István valék, INRI, setét koszorúmban.
Fújtam volt ellobbant alkonyban lehelve,
félálomalomban, falombban lehelve,
magamos mákonyban, magamban lehölve,
nem a zúgó malmot, bölcsőszemfedőket,
nem így kiáltomban, mostomban elölve,
István vagyok, élni setét énekömben.
De a fölszülető temetők rám szóltak,
földet, füvet ellő esendők rám szóltak,
haláltelevenlő leendők rám szóltak,
nem azt, ami kellő, de mi élő nincsen,
s én, a halálemlőn felnőtt jövősmagzat,
István, bírom, s mondom magyarul magunkat.

 

 

 

Márciusi hó

Mondhatnálak én is, tavasz.
Fény feslik. Szellők cicerélnek.
Gaz visít. Elégetik az
összegereblyélt tavaly-igéket.
Csak ez a márciusi hó
ne lenne, ez a ledér
menyasszonyi fátyol, Szabó
Pistának szemernyi szemfedél.
Elásták élve a kenyeret,
s ő nem tudott élve megvénhödni,
földet majszolt, mint egy gyerek,
bűnhődni mellé ment feküdni.
Nem tudok susogni mezőül
hozzá a havazó vetésben.
Csak nézem: március megőszült,
mint sohase. Mint minden télben.

 

 

 

Köszöntő a tisztának

Zászló: Nagy Lászlónak
Csak csipogjanak a verebek
a fölszálló nagy mén után.
Lócitromsasok, lehesek,
ácsingjanak fara után.
Bőre egyetlen villámlása
hessent bögölyt, hamis tanút,
de a tisztákat úgy vigyázza
az éjben, mint a csillagot.
Patája nyomán tulipán
fakad káromkodón, s gyöngéden.
…S ha nem marad senki igán,
magát fogja a Föld elébe.

 

 

 

Honfoglalók

Jövendő Gyűrűfűinek

 
Hogy beásták ide magukat, ebbe a
melence-melegű földbe mélyen.
Zörgő nóta, vak rezeda
zörög sírok közt, árokszélen.
– S jönnek, jönnek a regruták.
Mit védenek még most is, hát aki
itt élt, s ide halt, itt se menekülhet?
Meghal, s bevonul. Felölti a földet,
mint a katonaruhát.
Mit védenek még most is? A lehet
gyászát? Azt, ami elvégeztetett?
– Üres udvar az ég is, a sugarak,
a láthatár kilazult lécei,
ahogy fújja a szél, ide
s oda lengnek, lengenek.
Beleforrva a földbe – előírásosan
mint hadgyakorlaton – fekszenek, felül,
fejük előtt kis földkupac a sírjuk.
Csak kiáltanom kellene: Roham!
S futnának, puszta kézzel, fegyvertelenül
Gyűrűfű Jövendő Bakái.
Csak kiáltani kellene… Roham!
De hallgat a virág, a fű, s a siket
csöndben hallgatok én is, s hallgat kihűlt
szájuk és szívük, és hallgat hideg
bádog szájával a megfeszített.
S hallgat az írás, mint az utolsó lehelet.
„Éli, Éli, lammá sabaktáni!”

 

 

 

Három szál szegfű Reviczkynek

 

1

Fagyos lesz a föld, ha meghalok,
a sírásó káromkodni fog,
míg zsebében a pálinka röhög,
gyémántokat szitkozódik a rög.
De ha szívem, az istentelen,
füstöl, mint a tőzeg, odalenn,
kigyúl az ég, s fehér havak helyett
vörös rózsát hoznak a fellegek.
 

2

Az isten églő tenyerén
lehettem-volna fény ragyog.
De az a kéz nem az enyém.
S az ég, a kék se én vagyok.
Csak ez a nincsliggatta fa,
ez a lincselő fényhiány.
Valaki-kéz moccanata
csillaggerincem-furulyán.
 

3

Ez hát a lesz? Kifolyt szememben
látszódik a látás maga.
Dőlt álmok, dűlt fagyökerekben
rügyek bilincslő állama.
Kivégezték a délibábot.
Csak a holnap a szerelem.
Tagadok tótágas-világot:
a jövőre emlékezem.

 

 

 

Kiért szól a harang?

Holtakat menstruál a hold, a
kutyák szája, mint a beléndek,
vonzza a sírokat, mért vonzza
a szívem körül keringő ének,
hogy vizeket, temetőt áraszt,
sír sírra fut, turzik, tarajlik,
az idő habzik, megnő, kiárad,
gömbként el és visszapatakzik.
Ködök ugatnak, kuvikolnak.
Had elől elásott harangok:
kicsiny-domb hegyeink kondulnak.
Ki kongat velük? S kiért harangoz?
Ez az anyátlan anyaföld?
Elvetélt sírok árva népe?
Füvekért rimánkodna-zöld?
Levegőért elkékült-kékek?
Eljön a dömper-isten értünk.
Csontunkkal a földet besózzák.
Meg se halunk, mert nem is éltünk.
Dögök hullnak ránk, döglégyrózsák.

 

 

 

A Három Holló emléktáblája alá

Harmincöt év. Sunynak a lángok.
Ki föltámasztá Lázár-országot,
Ady ilyenkor már a Kaszás
Kísérővel kocsmázott, kaszázott.
(A kert alján aludtak a szolgák)
Az idő torkában még csak parázsolt
a tűzrikoltás, ez a Péterország
nem tudta még, hogy megtagadja,
s lesz így elárult, elárvult.
(A fát már kiválasztották az ácsok)
Ült, komorlott a Vén Rokon balján,
a pecsétes, borfútta vitorlát,
a lefegő abroszt nézte, s a füstben
hullámló asztalt, vörösbor-bóját.
(Künn csörrenő, vasban-világok)
Girlandos agyak, nótázó elmék,
de benne: szögesdrót, lövészárkok,
rossebb-bakák hordják halomba
tetemüket, hiába-hadisarcuk.
(Írmagjáig kiirtott haláluk)
Ült, komorlott a Vén Dölyf jobbján.
Elfiatalodva, volt-vidámos
testtel. És ivott. S aztán: „Egy konflist!
Egy hintót!” – majd, röhögve: „Kordét!
Debrecenből a Hortobágyot!”
(És fegyveresek verték föl a csöndet)
A kocsmába a délibáb bedübben.
A négyégtájkerekek nyöszögve
forognak a sárkoloncos füstben,
a rúd mellett fekete lángok
rínak, prüsszögnek, nyihorásznak.
(Húzzák a kordé-Hortobágyot)
A Vén meg pislog, heherészget
a bakon. Mint a befagyó lángok,
Ady úr reszket, fázik és részeg:
„Kocsis! A Koponyák Hegyére!”
(Kivégezték a napvilágot)

 

 

 

Latinovits Zoltán

Akiért nem jön el a Göncöl,
sem Illés tüzes szekere,
az magát, mint begöngyölt
zászlót, maga viszi a földbe le.
Elrejti, mert nem bízza másra,
mivel abban sem bízik,
aki világra hozta – anyjára,
apjára is gyanakodik.
Így Ő, akin lánctalpas hantok
élveznek, fű paráználkodik,
a semmi rétjén talált kardot
visszadöfte markolatig.
Mert hol a fény férgesebb a földnél,
jobb, ha a föld emészti meg
az emberfiát, mintha Ő ölné
meg az anyaföldszívet.
De előbb – vágóhídra-élet!
De előbb – a bárdot lélegezni.
A mozdony, láncon, csak arra tévedt,
ellökni magától, úgy szeretni.
Most föld zabálja és fény gyalázza.
S nem tudja: mindig lesz, aki
majd megcsókolni megtalálja,
és maga mellé fekteti.

 

 

 

Himnusz

Aki fölszabadítottál,
földet, eget osztottál,
magaddal fölvirágoztál,
magammal fölvilágoztál,
Áldott légy, Mária-Márta!
Magamba kivetett tél
voltam, s te nem nevettél,
szántottál, bevetettél,
árnyamtól elszerettél,
Áldott légy, Mária-Márta!
Mintha anyám, úgy adtál
engem, hogy velem hagytál,
szerelmemre szavaztál,
világra velem hoztál,
Áldott légy, Mária-Márta!
Karddal kirakott méhben
megrezzenni is féltem,
már az elveszejtésben
ébren és éhen éltem,
Áldott légy, Mária-Márta!
Ahogy szempillám zárult,
úgy tágult a hiány, tágult,
úgy rácslott, rácsolt és rácsult
a világ, vissza visszáult,
Áldott légy, Mária-Márta!
És már csak csikorogtam,
vasakként vicsorogtam,
rozsdás vasat vasadtan
vérembe varasodtam,
Áldott légy, Mária-Márta!
De te világra löktél,
életedhez öleltél,
életemre élettél,
életeddé kötöttél,
Áldott légy, Mária-Márta!
Minden, mihez jogom volt,
van, fajtám s fajomból,
előre- s visszagondol
jövőmből és múltamból,
Áldott légy, Mária-Márta!
A köd, ki egykor voltam,
a kő, ki visszahulltam,
a rög, aki megmozdultam
jövőmmé szaporultam,
Áldott légy, Mária-Márta!
Minden, mi élni s halni
lett, s lesz, mi társadalmi
tulajdonom lett: lenni
vállalni és szeretni,
Áldott légy, Mária-Márta!
A szó, mi magyarrá tett,
és széppé, igazzá lett,
fajtám, legyen bár rögnyi,
mégis földi és földnyi,
Áldott légy, Mária-Márta!
Áldott légy világ világa,
világom világossága,
áldott légy, Mária-Márta.
Légy Áldott, Mária-Márta!

 

 

 

Halotti beszéd

néhai Bella István
karpaszományos honvéd
sírtalan sírja fölött
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!
Ha elsírjuk róla a havat, ha a földet
elhányjuk róla, talán találunk
kardbordát, csontsípot, csigolyagyöngyet,
talán találunk a szíve helyén
Északi Fényt, s fekete csöndet.
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!
Az itthoni eget, leheletünket
emeljük szájához, mint a tükröt,
hátha bepáráll, hátha él még,
hátha elfelhősül a kék ég,
hátha fölül, s hátha ránk ümmget,
csöndbozontú szája ránk mordul,
szakállából, havas hajából
kifésüli a férget, a földet.
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!
Te, a hadiárvagyöp, én, a hadiárvaföld.
Menjünk – füvekként araszolva,
vakondként a földet púpolva,
menjünk – sírokként hullámolva,
sírbarázdákként ringva, ringlódva,
új temetőként kiáradva,
ó-temetőként kiszáradva,
süppedt sírokként apályolva –
menjünk Donkanyar-apánkhoz,
Voronyezs-Donkanyar-apánkhoz,
Isonzó-Galícia -apánkhoz,
Világos-Temesvár-nagyapánkhoz,
Ob-Jenyiszej-öregapánkhoz,
Volga-Káma-szüleapánkhoz,
vén-sír-Atlanti Óceán-apánkhoz,
a Szabadság Szobor-kopjafához,
a Fáklya-ravatali gyertyához,
gyere szanaszét-apánkhoz
szanaszét-szívű, szavú apánkhoz.
Egyik lábunk Északnak menjen,
másik lábunk Delelő Délnek,
Balsors-véres-kard kezünket
nyargaltassuk kopjás Keletnek.
Koponyánkat, Gellért hordóját,
gurgassuk keresztes Nyugatnak.
Nincs zöld, hol ne füvelltünk volna,
föld, hol ne röglöttünk volna,
ég, hol páránk ne egesedne,
ág, hol porunk ne leveledne,
eleven ekékkel a tengert
szántottuk sírokkal a tengert,
fölszántottuk sírral a földet,
eleven sírokkal a földet,
s vetettünk bele élő embert,
búzaunokát, rozsszüléket,
arattunk láncot, láncos lángot,
üszög-időt, pipacs-igéket.
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!
Gyere velem,
Fiam!

 

 

 

Testamentom

Vén-cigány Mihálynak

 
Az Elégetett Versek milyenek voltak?
– Az Előszó után, a fölégett föld után.
A mécslángba fujtottak, a borba-fúltak?
– A virradat után, Világos után.
Átbuggyant-e az írás kormán a vér,
mint a szegfű a vértanúk nyakán?
Hogy betűzték a mécs bugyrából derengő
szót a bor s bú-békós barátok: jövendő?
Ahol elég a szó, elég a lélek is,
ahol pernye a vers, ott már korom az ország,
elapad a velő, a nők méhe is
karddal kirakott kút, a jövőt dögkútba dobják.
Téved-é a pusztába még egy kereskedő,
hogy Józsefet, a zsenge holnapot kihúzzák,
s megvevén vérét csecsebecsén meg kelmén,
javasnak, s helytartónak fölneveljék.
Félig üköm, s fiam, a föltársult agyagban,
hol tél van és csönd és hó és halál,
zokog a malom, zuhol, ágyban, ágyúban, agyban,
Vén-cigány Mihály, vers-urna, úr-királ,
s hol a közösség fonákja a kiváltság,
agg föld és ifjú fő nem parókára vár.
Nem ott ássák a sírt, ahol megássák,
ha összekeverül igazság és álság.
Ne legyen hamu a szó, ne legyen por a lélek,
se lángpernye a vers, az ember, ha magyar,
ne legyen világ korma, se lucska a létnek,
mit az idő a világ méhéből kikapar,
soha ne zengjen más-ajkon szerzetesének,
a föld fölött, mely ápol s eltakar:
Látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk,
isa pur és homu vogymuk.

 

 

 

Igék és igák

Csak bongani csapongani
ütött harangként bongani
tűzverte bronzként brongani
borzongani borongani
Mit is akartam mondani
félrevert földként kongani
elmondani kimondani
magamat széjjel-mondani
mindent magammá mondani
minden magamat mondani
mindenki magam mondani
mindenkivé kimondani
a földnek visszakongani
hogy nem akarok bomlani
hús füstjeként elomlani
megrohadni megromlani
vissza a létnek szólani
hogy nem igazság oszlani
húsfüstként elrózsállani
füstrózsaként elmállani
a kéznek: a muszáj-hordani-
-béklyót szétroppantani
kell-templomot lerontani
nem tűrni föltoronylani
a lábnak: el kell hordani
s harmadnap fölállítani
a kardnak: ne legyen szolgai
szerszámmá szabadítani
a szájnak: szabad szólani
szabad szavakkal szállani
szabad szívekként szállani
szabad madárnak látszani
Csak bongani csapongani
harang szavaként szólani
borzongani borongani
mit is akartam mondani
mindent magammá mondani
magamat mindenné mondani
mindenkivé kimondani
elmondani kimondani
Mit is akartam mondani
Félrevert földként bongani
A földnek visszamondani
hogy nem akartam bomlani

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]