Gázel, István nevére
Jövőt kéne inni, nem inni magamban, |
dalomat kiinni, és inni magamban, |
magamat meginni és inni magamban, |
mint az áldott porban, mint az anyaföldben, |
a dögöt kiinni és inni magamban |
István valék, INRI, setét koszorúmban. |
|
Fújtam volt ellobbant alkonyban lehelve, |
félálomalomban, falombban lehelve, |
magamos mákonyban, magamban lehölve, |
nem a zúgó malmot, bölcsőszemfedőket, |
nem így kiáltomban, mostomban elölve, |
István vagyok, élni setét énekömben. |
|
De a fölszülető temetők rám szóltak, |
földet, füvet ellő esendők rám szóltak, |
haláltelevenlő leendők rám szóltak, |
nem azt, ami kellő, de mi élő nincsen, |
s én, a halálemlőn felnőtt jövősmagzat, |
István, bírom, s mondom magyarul magunkat. |
|
|
Márciusi hó
Mondhatnálak én is, tavasz. |
Fény feslik. Szellők cicerélnek. |
összegereblyélt tavaly-igéket. |
|
menyasszonyi fátyol, Szabó |
Pistának szemernyi szemfedél. |
|
s ő nem tudott élve megvénhödni, |
földet majszolt, mint egy gyerek, |
bűnhődni mellé ment feküdni. |
|
Csak nézem: március megőszült, |
mint sohase. Mint minden télben. |
|
|
Köszöntő a tisztának
Csak csipogjanak a verebek |
a fölszálló nagy mén után. |
|
hessent bögölyt, hamis tanút, |
de a tisztákat úgy vigyázza |
az éjben, mint a csillagot. |
|
fakad káromkodón, s gyöngéden. |
…S ha nem marad senki igán, |
magát fogja a Föld elébe. |
|
|
Honfoglalók
Jövendő Gyűrűfűinek
Hogy beásták ide magukat, ebbe a |
melence-melegű földbe mélyen. |
zörög sírok közt, árokszélen. |
– S jönnek, jönnek a regruták. |
|
Mit védenek még most is, hát aki |
itt élt, s ide halt, itt se menekülhet? |
Meghal, s bevonul. Felölti a földet, |
|
Mit védenek még most is? A lehet |
gyászát? Azt, ami elvégeztetett? |
– Üres udvar az ég is, a sugarak, |
a láthatár kilazult lécei, |
|
Beleforrva a földbe – előírásosan |
mint hadgyakorlaton – fekszenek, felül, |
fejük előtt kis földkupac a sírjuk. |
Csak kiáltanom kellene: Roham! |
S futnának, puszta kézzel, fegyvertelenül |
|
Csak kiáltani kellene… Roham! |
De hallgat a virág, a fű, s a siket |
csöndben hallgatok én is, s hallgat kihűlt |
szájuk és szívük, és hallgat hideg |
bádog szájával a megfeszített. |
S hallgat az írás, mint az utolsó lehelet. |
|
„Éli, Éli, lammá sabaktáni!” |
|
|
Három szál szegfű Reviczkynek
Fagyos lesz a föld, ha meghalok, |
míg zsebében a pálinka röhög, |
gyémántokat szitkozódik a rög. |
|
De ha szívem, az istentelen, |
füstöl, mint a tőzeg, odalenn, |
kigyúl az ég, s fehér havak helyett |
vörös rózsát hoznak a fellegek. |
|
|
lehettem-volna fény ragyog. |
De az a kéz nem az enyém. |
S az ég, a kék se én vagyok. |
|
Csak ez a nincsliggatta fa, |
csillaggerincem-furulyán. |
|
|
Ez hát a lesz? Kifolyt szememben |
Dőlt álmok, dűlt fagyökerekben |
|
Csak a holnap a szerelem. |
|
|
|
Kiért szól a harang?
Holtakat menstruál a hold, a |
kutyák szája, mint a beléndek, |
vonzza a sírokat, mért vonzza |
a szívem körül keringő ének, |
|
hogy vizeket, temetőt áraszt, |
sír sírra fut, turzik, tarajlik, |
az idő habzik, megnő, kiárad, |
gömbként el és visszapatakzik. |
|
Ködök ugatnak, kuvikolnak. |
Had elől elásott harangok: |
kicsiny-domb hegyeink kondulnak. |
Ki kongat velük? S kiért harangoz? |
|
Elvetélt sírok árva népe? |
Füvekért rimánkodna-zöld? |
Levegőért elkékült-kékek? |
|
Eljön a dömper-isten értünk. |
Csontunkkal a földet besózzák. |
Meg se halunk, mert nem is éltünk. |
Dögök hullnak ránk, döglégyrózsák. |
|
|
A Három Holló emléktáblája alá
Harmincöt év. Sunynak a lángok. |
Ki föltámasztá Lázár-országot, |
Ady ilyenkor már a Kaszás |
Kísérővel kocsmázott, kaszázott. |
|
(A kert alján aludtak a szolgák) |
|
Az idő torkában még csak parázsolt |
a tűzrikoltás, ez a Péterország |
nem tudta még, hogy megtagadja, |
s lesz így elárult, elárvult. |
|
(A fát már kiválasztották az ácsok) |
|
Ült, komorlott a Vén Rokon balján, |
a pecsétes, borfútta vitorlát, |
a lefegő abroszt nézte, s a füstben |
hullámló asztalt, vörösbor-bóját. |
|
(Künn csörrenő, vasban-világok) |
|
Girlandos agyak, nótázó elmék, |
de benne: szögesdrót, lövészárkok, |
rossebb-bakák hordják halomba |
tetemüket, hiába-hadisarcuk. |
|
(Írmagjáig kiirtott haláluk) |
|
Ült, komorlott a Vén Dölyf jobbján. |
Elfiatalodva, volt-vidámos |
testtel. És ivott. S aztán: „Egy konflist! |
Egy hintót!” – majd, röhögve: „Kordét! |
Debrecenből a Hortobágyot!” |
|
(És fegyveresek verték föl a csöndet) |
|
A kocsmába a délibáb bedübben. |
A négyégtájkerekek nyöszögve |
forognak a sárkoloncos füstben, |
a rúd mellett fekete lángok |
rínak, prüsszögnek, nyihorásznak. |
|
(Húzzák a kordé-Hortobágyot) |
|
A Vén meg pislog, heherészget |
a bakon. Mint a befagyó lángok, |
Ady úr reszket, fázik és részeg: |
„Kocsis! A Koponyák Hegyére!” |
|
(Kivégezték a napvilágot) |
|
|
Latinovits Zoltán
Akiért nem jön el a Göncöl, |
az magát, mint begöngyölt |
zászlót, maga viszi a földbe le. |
|
Elrejti, mert nem bízza másra, |
aki világra hozta – anyjára, |
|
Így Ő, akin lánctalpas hantok |
élveznek, fű paráználkodik, |
a semmi rétjén talált kardot |
|
Mert hol a fény férgesebb a földnél, |
jobb, ha a föld emészti meg |
az emberfiát, mintha Ő ölné |
|
De előbb – vágóhídra-élet! |
De előbb – a bárdot lélegezni. |
A mozdony, láncon, csak arra tévedt, |
ellökni magától, úgy szeretni. |
|
Most föld zabálja és fény gyalázza. |
S nem tudja: mindig lesz, aki |
majd megcsókolni megtalálja, |
|
|
Himnusz
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
voltam, s te nem nevettél, |
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
engem, hogy velem hagytál, |
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
úgy tágult a hiány, tágult, |
úgy rácslott, rácsolt és rácsult |
a világ, vissza visszáult, |
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
Minden, mihez jogom volt, |
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
lett, s lesz, mi társadalmi |
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
fajtám, legyen bár rögnyi, |
Áldott légy, Mária-Márta! |
|
Áldott légy világ világa, |
áldott légy, Mária-Márta. |
Légy Áldott, Mária-Márta! |
|
|
Halotti beszéd
néhai Bella István karpaszományos honvéd sírtalan sírja fölött
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz! |
Ha elsírjuk róla a havat, ha a földet |
elhányjuk róla, talán találunk |
kardbordát, csontsípot, csigolyagyöngyet, |
talán találunk a szíve helyén |
Északi Fényt, s fekete csöndet. |
|
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz! |
Az itthoni eget, leheletünket |
emeljük szájához, mint a tükröt, |
hátha bepáráll, hátha él még, |
hátha elfelhősül a kék ég, |
hátha fölül, s hátha ránk ümmget, |
csöndbozontú szája ránk mordul, |
szakállából, havas hajából |
kifésüli a férget, a földet. |
|
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz! |
Te, a hadiárvagyöp, én, a hadiárvaföld. |
Menjünk – füvekként araszolva, |
vakondként a földet púpolva, |
menjünk – sírokként hullámolva, |
sírbarázdákként ringva, ringlódva, |
süppedt sírokként apályolva – |
menjünk Donkanyar-apánkhoz, |
Voronyezs-Donkanyar-apánkhoz, |
Isonzó-Galícia -apánkhoz, |
Világos-Temesvár-nagyapánkhoz, |
Ob-Jenyiszej-öregapánkhoz, |
Volga-Káma-szüleapánkhoz, |
vén-sír-Atlanti Óceán-apánkhoz, |
a Szabadság Szobor-kopjafához, |
a Fáklya-ravatali gyertyához, |
szanaszét-szívű, szavú apánkhoz. |
|
Egyik lábunk Északnak menjen, |
másik lábunk Delelő Délnek, |
Balsors-véres-kard kezünket |
nyargaltassuk kopjás Keletnek. |
Koponyánkat, Gellért hordóját, |
gurgassuk keresztes Nyugatnak. |
|
Nincs zöld, hol ne füvelltünk volna, |
föld, hol ne röglöttünk volna, |
ég, hol páránk ne egesedne, |
ág, hol porunk ne leveledne, |
szántottuk sírokkal a tengert, |
fölszántottuk sírral a földet, |
eleven sírokkal a földet, |
s vetettünk bele élő embert, |
búzaunokát, rozsszüléket, |
arattunk láncot, láncos lángot, |
üszög-időt, pipacs-igéket. |
|
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz! |
|
|
Testamentom
Vén-cigány Mihálynak
Az Elégetett Versek milyenek voltak? |
– Az Előszó után, a fölégett föld után. |
A mécslángba fujtottak, a borba-fúltak? |
– A virradat után, Világos után. |
Átbuggyant-e az írás kormán a vér, |
mint a szegfű a vértanúk nyakán? |
Hogy betűzték a mécs bugyrából derengő |
szót a bor s bú-békós barátok: jövendő? |
|
Ahol elég a szó, elég a lélek is, |
ahol pernye a vers, ott már korom az ország, |
elapad a velő, a nők méhe is |
karddal kirakott kút, a jövőt dögkútba dobják. |
Téved-é a pusztába még egy kereskedő, |
hogy Józsefet, a zsenge holnapot kihúzzák, |
s megvevén vérét csecsebecsén meg kelmén, |
javasnak, s helytartónak fölneveljék. |
|
Félig üköm, s fiam, a föltársult agyagban, |
hol tél van és csönd és hó és halál, |
zokog a malom, zuhol, ágyban, ágyúban, agyban, |
Vén-cigány Mihály, vers-urna, úr-királ, |
s hol a közösség fonákja a kiváltság, |
agg föld és ifjú fő nem parókára vár. |
Nem ott ássák a sírt, ahol megássák, |
ha összekeverül igazság és álság. |
|
Ne legyen hamu a szó, ne legyen por a lélek, |
se lángpernye a vers, az ember, ha magyar, |
ne legyen világ korma, se lucska a létnek, |
mit az idő a világ méhéből kikapar, |
soha ne zengjen más-ajkon szerzetesének, |
a föld fölött, mely ápol s eltakar: |
Látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk, |
|
|
Igék és igák
tűzverte bronzként brongani |
|
félrevert földként kongani |
|
a kéznek: a muszáj-hordani- |
|
a lábnak: el kell hordani |
a kardnak: ne legyen szolgai |
|
a szájnak: szabad szólani |
szabad szavakkal szállani |
szabad szívekként szállani |
|
Félrevert földként bongani |
|
|
|