Gázel, István nevére
| Jövőt kéne inni, nem inni magamban, |
| dalomat kiinni, és inni magamban, |
| magamat meginni és inni magamban, |
| mint az áldott porban, mint az anyaföldben, |
| a dögöt kiinni és inni magamban |
| István valék, INRI, setét koszorúmban. |
|
| Fújtam volt ellobbant alkonyban lehelve, |
| félálomalomban, falombban lehelve, |
| magamos mákonyban, magamban lehölve, |
| nem a zúgó malmot, bölcsőszemfedőket, |
| nem így kiáltomban, mostomban elölve, |
| István vagyok, élni setét énekömben. |
|
| De a fölszülető temetők rám szóltak, |
| földet, füvet ellő esendők rám szóltak, |
| haláltelevenlő leendők rám szóltak, |
| nem azt, ami kellő, de mi élő nincsen, |
| s én, a halálemlőn felnőtt jövősmagzat, |
| István, bírom, s mondom magyarul magunkat. |
|
|
Márciusi hó
| Mondhatnálak én is, tavasz. |
| Fény feslik. Szellők cicerélnek. |
| összegereblyélt tavaly-igéket. |
|
| menyasszonyi fátyol, Szabó |
| Pistának szemernyi szemfedél. |
|
| s ő nem tudott élve megvénhödni, |
| földet majszolt, mint egy gyerek, |
| bűnhődni mellé ment feküdni. |
|
| Csak nézem: március megőszült, |
| mint sohase. Mint minden télben. |
|
|
Köszöntő a tisztának
| Csak csipogjanak a verebek |
| a fölszálló nagy mén után. |
|
| hessent bögölyt, hamis tanút, |
| de a tisztákat úgy vigyázza |
| az éjben, mint a csillagot. |
|
| fakad káromkodón, s gyöngéden. |
| …S ha nem marad senki igán, |
| magát fogja a Föld elébe. |
|
|
Honfoglalók
|
Jövendő Gyűrűfűinek
| Hogy beásták ide magukat, ebbe a |
| melence-melegű földbe mélyen. |
| zörög sírok közt, árokszélen. |
| – S jönnek, jönnek a regruták. |
|
| Mit védenek még most is, hát aki |
| itt élt, s ide halt, itt se menekülhet? |
| Meghal, s bevonul. Felölti a földet, |
|
| Mit védenek még most is? A lehet |
| gyászát? Azt, ami elvégeztetett? |
| – Üres udvar az ég is, a sugarak, |
| a láthatár kilazult lécei, |
|
| Beleforrva a földbe – előírásosan |
| mint hadgyakorlaton – fekszenek, felül, |
| fejük előtt kis földkupac a sírjuk. |
| Csak kiáltanom kellene: Roham! |
| S futnának, puszta kézzel, fegyvertelenül |
|
| Csak kiáltani kellene… Roham! |
| De hallgat a virág, a fű, s a siket |
| csöndben hallgatok én is, s hallgat kihűlt |
| szájuk és szívük, és hallgat hideg |
| bádog szájával a megfeszített. |
| S hallgat az írás, mint az utolsó lehelet. |
|
| „Éli, Éli, lammá sabaktáni!” |
|
|
Három szál szegfű Reviczkynek
| Fagyos lesz a föld, ha meghalok, |
| míg zsebében a pálinka röhög, |
| gyémántokat szitkozódik a rög. |
|
| De ha szívem, az istentelen, |
| füstöl, mint a tőzeg, odalenn, |
| kigyúl az ég, s fehér havak helyett |
| vörös rózsát hoznak a fellegek. |
|
|
| lehettem-volna fény ragyog. |
| De az a kéz nem az enyém. |
| S az ég, a kék se én vagyok. |
|
| Csak ez a nincsliggatta fa, |
| csillaggerincem-furulyán. |
|
|
| Ez hát a lesz? Kifolyt szememben |
| Dőlt álmok, dűlt fagyökerekben |
|
| Csak a holnap a szerelem. |
|
|
|
Kiért szól a harang?
| Holtakat menstruál a hold, a |
| kutyák szája, mint a beléndek, |
| vonzza a sírokat, mért vonzza |
| a szívem körül keringő ének, |
|
| hogy vizeket, temetőt áraszt, |
| sír sírra fut, turzik, tarajlik, |
| az idő habzik, megnő, kiárad, |
| gömbként el és visszapatakzik. |
|
| Ködök ugatnak, kuvikolnak. |
| Had elől elásott harangok: |
| kicsiny-domb hegyeink kondulnak. |
| Ki kongat velük? S kiért harangoz? |
|
| Elvetélt sírok árva népe? |
| Füvekért rimánkodna-zöld? |
| Levegőért elkékült-kékek? |
|
| Eljön a dömper-isten értünk. |
| Csontunkkal a földet besózzák. |
| Meg se halunk, mert nem is éltünk. |
| Dögök hullnak ránk, döglégyrózsák. |
|
|
A Három Holló emléktáblája alá
| Harmincöt év. Sunynak a lángok. |
| Ki föltámasztá Lázár-országot, |
| Ady ilyenkor már a Kaszás |
| Kísérővel kocsmázott, kaszázott. |
|
| (A kert alján aludtak a szolgák) |
|
| Az idő torkában még csak parázsolt |
| a tűzrikoltás, ez a Péterország |
| nem tudta még, hogy megtagadja, |
| s lesz így elárult, elárvult. |
|
| (A fát már kiválasztották az ácsok) |
|
| Ült, komorlott a Vén Rokon balján, |
| a pecsétes, borfútta vitorlát, |
| a lefegő abroszt nézte, s a füstben |
| hullámló asztalt, vörösbor-bóját. |
|
| (Künn csörrenő, vasban-világok) |
|
| Girlandos agyak, nótázó elmék, |
| de benne: szögesdrót, lövészárkok, |
| rossebb-bakák hordják halomba |
| tetemüket, hiába-hadisarcuk. |
|
| (Írmagjáig kiirtott haláluk) |
|
| Ült, komorlott a Vén Dölyf jobbján. |
| Elfiatalodva, volt-vidámos |
| testtel. És ivott. S aztán: „Egy konflist! |
| Egy hintót!” – majd, röhögve: „Kordét! |
| Debrecenből a Hortobágyot!” |
|
| (És fegyveresek verték föl a csöndet) |
|
| A kocsmába a délibáb bedübben. |
| A négyégtájkerekek nyöszögve |
| forognak a sárkoloncos füstben, |
| a rúd mellett fekete lángok |
| rínak, prüsszögnek, nyihorásznak. |
|
| (Húzzák a kordé-Hortobágyot) |
|
| A Vén meg pislog, heherészget |
| a bakon. Mint a befagyó lángok, |
| Ady úr reszket, fázik és részeg: |
| „Kocsis! A Koponyák Hegyére!” |
|
| (Kivégezték a napvilágot) |
|
|
Latinovits Zoltán
| Akiért nem jön el a Göncöl, |
| az magát, mint begöngyölt |
| zászlót, maga viszi a földbe le. |
|
| Elrejti, mert nem bízza másra, |
| aki világra hozta – anyjára, |
|
| Így Ő, akin lánctalpas hantok |
| élveznek, fű paráználkodik, |
| a semmi rétjén talált kardot |
|
| Mert hol a fény férgesebb a földnél, |
| jobb, ha a föld emészti meg |
| az emberfiát, mintha Ő ölné |
|
| De előbb – vágóhídra-élet! |
| De előbb – a bárdot lélegezni. |
| A mozdony, láncon, csak arra tévedt, |
| ellökni magától, úgy szeretni. |
|
| Most föld zabálja és fény gyalázza. |
| S nem tudja: mindig lesz, aki |
| majd megcsókolni megtalálja, |
|
|
Himnusz
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| voltam, s te nem nevettél, |
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| engem, hogy velem hagytál, |
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| úgy tágult a hiány, tágult, |
| úgy rácslott, rácsolt és rácsult |
| a világ, vissza visszáult, |
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| Minden, mihez jogom volt, |
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| lett, s lesz, mi társadalmi |
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| fajtám, legyen bár rögnyi, |
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| Áldott légy világ világa, |
| áldott légy, Mária-Márta. |
| Légy Áldott, Mária-Márta! |
|
|
Halotti beszéd
néhai Bella István
karpaszományos honvéd
sírtalan sírja fölött
| Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz! |
| Ha elsírjuk róla a havat, ha a földet |
| elhányjuk róla, talán találunk |
| kardbordát, csontsípot, csigolyagyöngyet, |
| talán találunk a szíve helyén |
| Északi Fényt, s fekete csöndet. |
|
| Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz! |
| Az itthoni eget, leheletünket |
| emeljük szájához, mint a tükröt, |
| hátha bepáráll, hátha él még, |
| hátha elfelhősül a kék ég, |
| hátha fölül, s hátha ránk ümmget, |
| csöndbozontú szája ránk mordul, |
| szakállából, havas hajából |
| kifésüli a férget, a földet. |
|
| Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz! |
| Te, a hadiárvagyöp, én, a hadiárvaföld. |
| Menjünk – füvekként araszolva, |
| vakondként a földet púpolva, |
| menjünk – sírokként hullámolva, |
| sírbarázdákként ringva, ringlódva, |
| süppedt sírokként apályolva – |
| menjünk Donkanyar-apánkhoz, |
| Voronyezs-Donkanyar-apánkhoz, |
| Isonzó-Galícia -apánkhoz, |
| Világos-Temesvár-nagyapánkhoz, |
| Ob-Jenyiszej-öregapánkhoz, |
| Volga-Káma-szüleapánkhoz, |
| vén-sír-Atlanti Óceán-apánkhoz, |
| a Szabadság Szobor-kopjafához, |
| a Fáklya-ravatali gyertyához, |
| szanaszét-szívű, szavú apánkhoz. |
|
| Egyik lábunk Északnak menjen, |
| másik lábunk Delelő Délnek, |
| Balsors-véres-kard kezünket |
| nyargaltassuk kopjás Keletnek. |
| Koponyánkat, Gellért hordóját, |
| gurgassuk keresztes Nyugatnak. |
|
| Nincs zöld, hol ne füvelltünk volna, |
| föld, hol ne röglöttünk volna, |
| ég, hol páránk ne egesedne, |
| ág, hol porunk ne leveledne, |
| szántottuk sírokkal a tengert, |
| fölszántottuk sírral a földet, |
| eleven sírokkal a földet, |
| s vetettünk bele élő embert, |
| búzaunokát, rozsszüléket, |
| arattunk láncot, láncos lángot, |
| üszög-időt, pipacs-igéket. |
|
| Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz! |
|
|
Testamentom
|
Vén-cigány Mihálynak
| Az Elégetett Versek milyenek voltak? |
| – Az Előszó után, a fölégett föld után. |
| A mécslángba fujtottak, a borba-fúltak? |
| – A virradat után, Világos után. |
| Átbuggyant-e az írás kormán a vér, |
| mint a szegfű a vértanúk nyakán? |
| Hogy betűzték a mécs bugyrából derengő |
| szót a bor s bú-békós barátok: jövendő? |
|
| Ahol elég a szó, elég a lélek is, |
| ahol pernye a vers, ott már korom az ország, |
| elapad a velő, a nők méhe is |
| karddal kirakott kút, a jövőt dögkútba dobják. |
| Téved-é a pusztába még egy kereskedő, |
| hogy Józsefet, a zsenge holnapot kihúzzák, |
| s megvevén vérét csecsebecsén meg kelmén, |
| javasnak, s helytartónak fölneveljék. |
|
| Félig üköm, s fiam, a föltársult agyagban, |
| hol tél van és csönd és hó és halál, |
| zokog a malom, zuhol, ágyban, ágyúban, agyban, |
| Vén-cigány Mihály, vers-urna, úr-királ, |
| s hol a közösség fonákja a kiváltság, |
| agg föld és ifjú fő nem parókára vár. |
| Nem ott ássák a sírt, ahol megássák, |
| ha összekeverül igazság és álság. |
|
| Ne legyen hamu a szó, ne legyen por a lélek, |
| se lángpernye a vers, az ember, ha magyar, |
| ne legyen világ korma, se lucska a létnek, |
| mit az idő a világ méhéből kikapar, |
| soha ne zengjen más-ajkon szerzetesének, |
| a föld fölött, mely ápol s eltakar: |
| Látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk, |
|
|
Igék és igák
| tűzverte bronzként brongani |
|
| félrevert földként kongani |
|
| a kéznek: a muszáj-hordani- |
|
| a lábnak: el kell hordani |
| a kardnak: ne legyen szolgai |
|
| a szájnak: szabad szólani |
| szabad szavakkal szállani |
| szabad szívekként szállani |
|
| Félrevert földként bongani |
|
|
|