Fölnövesztők

Vajon a pöttömök, a virágmagszívűek miért cipelnek magukkal mindig valaki mást: egy rókát, egy nyuszit vagy medvét, zsiráfot, őzet. Félnek talán közöttünk, s meg kell védeniök valakit, hogy ne félhessenek, hogy ne féljenek?! Vagy szeretni akarnak csupán – ártatlan kések – esendőn, védtelenül, vértelenül? Ezért szorítják arcukhoz a mackót, szívükhöz a mesét?! Mennek, mendegélnek a térdalatti világban, a minkalatti világban, kicsi és kisebb, esett és esendőbb, át a szörnyeket ziháló úton, a zúgó, hörrenő, szirénázó úton. Kifordított tenyerük kicsi tárcsa, kifordított tenyerük kicsi zászló, S megáll minden! A dii-dú, dii-dú, a néé-nó, néé-nó, az egész fújtató, ziháló, szörnyülő világ. S ha egyszer: Kezeket Fel?! Ha világgá megy a világ?! Ha elvérzik a mese, kihull a szalmából a jászol?! Ha kivándorol a szó, a szín, az ének?! Ó, virágmagszívűek! Ártatlan szívű kések! Nagy hitetekért segítségezem. Növesszétek fel, neveljétek föl – nekünk – a csodát!