Egy kis poécica

Prológus Ha rímcsacsim haránt kacsint- va rám csacsint és meglegyint, s fölrémlik a rém rímlika, rímlek, mint a nagy rímrima poetrica megint, megint: Pegazusom, te gazosom, begazoló kis szarosom, nem vagy te ló aranyosom, se hasaló kis tintaló s ama lotyó trójai ló se vagy kicsim, csak kis csacsim, fűzfapacim, vesszőlacim, impala-hím Himfy-palim, fölszállni és viháncni kész donkihotés bogáncsvitéz, gyia, gyia! Vigyáz egész iázia- poézia. Iá, ia, iá, ia! Kezdődik a mi-a-pica- poética- poé-cica.   Első és egyben utolsó ének Ha föllármul egy bősz torok, felgárgyulnak a lektorok, s bár ujjuk nem szokott marokra, csak marékra, sose murokra, egyenest, s ügyesen a torokra marnak, mintha bridzsre, tarokkra mennének, úgy kelnek birokra. Legszebbek a szép lektűrök, lektorognak a lektorok, ha lektűrt ír, lesz megtűrt, torokra is hívják, joga van fintorokra, nem kell labancra-törökre mennie, mosolyhat örökre a szent és halhatatlan karokra. De ki a szállni-szép ragokra vágyik, s nem holmi rögtönökre, inkább a madárzó rögökre bízza magát, mint kész egekre, inkább a földre, mint Önökre, s bár fonódhatna torkotokra, tarik, Uraim, tarkótokra.   Epilógus Vigyázó szavaim most figyelmezzétek, sóskát a spenóttal meg ne egyétek, mert csontjaim – ha véget vetnek a zenének – a bádogtepsiben is fölzörömbölének:   Az ének:   Én-ek.