Levél, hova is?

Már berúgni se tudunk, barátom. Csak ülünk, kornyadozunk. Korhadozunk. Rögökben szakad le torkunkról a szó, – megdöglött fákról a kéreg. Nem énekelünk, nem danolászunk, nem futunk ki a hóba mezítláb, se pucéran a nyárló folyóba. Pedig valaha lábadra ráforrt a rét, a virágzene, a virágpor, nekem a testemtől gyulladt meg az ingem, nem az ifjúságtól. A gyertyák égnek el így, lecsorgó lánggal táplálva haláluk. Mégis, mégis ez a föld. S ez az ég is. Még a szél is ágainkba kapaszkodik, ha azt akarja, hogy szélcsendet csináljon.