Ebben a félhomályban
| a halált gyakorolja talán, |
| hogy csak van, nyílt szemmel, |
| testéből sarjad a félhomály, |
| nyüzsgő, eleven óra, akibe |
| a halál és árnyéka visszajár |
| születni, s meghalni újra, |
| se ide, se oda, sehova már?! |
|
Emlékeim
| Emlékeim lassan akár a hó |
|
| emlékeim elfelejtenek engem |
|
| Nem ismerem már a növények nevét |
|
| A virágok fák nevét sem ismerem |
|
| De én egyetlen egy akarok maradni |
|
| Idő Griffmadáridő vaskarmaiddal |
|
|
Hazafelé
| Már megint tizenegy óra van, |
| ma sem találtam meg magam, |
| ma se lettem legszebb halott, |
| csak éltebb, voltabb, megvagyott. |
|
| De kinek az akarata vagyok, |
| hogy meghalok, s mégis vagyok, |
| egy senki, semmi, senkié? |
|
|
Ami elmarad
| Ahogy minden megérik magára, |
|
úgy halálosodsz; magadsz. |
| Elhagy az alkalom, a talán, a hátha |
|
| Ritkulnak a kötőszavak, barátok. |
| S ha kezed után leválna lábad, |
|
| Járhatsz láb nélkül, kéz nélkül írhatsz. |
| Szólhatsz száj nélkül. Mindent kibírhatsz. |
|
| Ki ragozza el magyarul az időt? |
| ideje jő. A sunyi ponté. Minden kidőlt |
| felkiáltójel kopjafa. S te vagy a halott. |
|
|
Levél, hova is?
| Már berúgni se tudunk, barátom. |
| Rögökben szakad le torkunkról a szó, |
| – megdöglött fákról a kéreg. |
| nem futunk ki a hóba mezítláb, |
| se pucéran a nyárló folyóba. |
| Pedig valaha lábadra ráforrt |
| a rét, a virágzene, a virágpor, |
| nekem a testemtől gyulladt meg az ingem, |
| lecsorgó lánggal táplálva haláluk. |
|
|
Két hiány közt
| Álló óra, mely naponta kétszer |
| pontosan mutatja az időt. |
| Mert nem érdekli, mi van odakünn. |
| Boldog, ha akarja, hiszen |
| szívéhez igazodik a világ. |
|
|
Készülődés
| Így megyek el majd akkor is, |
| féléleteimbe burkolódzva. |
| fehér cérnával – mosolyoddal? – |
| Ezt az inget még megvarrom. |
| Ugyan, ne vacakolj már vele ilyen későn. |
| Én fölveszem utolsó ingem. |
|
Estkáva
| milyen kutat bíztál reám, |
| éj-békák, homály-sziszegések közül |
|
| De mért nem ügyelsz rám, uram, |
| hogy magam után ne zuhanjak. |
|
|
Fiamnak
| Hoztam s elviszem magamat |
| tőlem-hazából, tőled-hazába. |
|
| Viszem, mintha egy másik bolygó |
| várna, mintha egy másik földre |
| – anyaölből az anyaföldbe –, |
| hol férgel a fény, s percel a pondró. |
|
| Sírnom kellene? Vagy röhögni? |
| Hogy örökségem csak ilyen rögnyi, |
| hogy ezt hagyom – s öröklét helyett –, |
|
| ami enyém se volt az enyémből, |
| hogy lettem: a világ köldökéről |
|
|
Mostanában
| Rég elemésztette a tűz azt, |
| a kút is – bangó volt szegény – |
| meg az a gyerek szeretett |
| majd megcsikarom az arcát, |
| nyüszítve fussanak világgá |
|
|
Egy kis poécica
Első és egyben utolsó ének
| Ha föllármul egy bősz torok, |
| felgárgyulnak a lektorok, |
| s bár ujjuk nem szokott marokra, |
| csak marékra, sose murokra, |
| egyenest, s ügyesen a torokra |
| marnak, mintha bridzsre, tarokkra |
| mennének, úgy kelnek birokra. |
|
| Legszebbek a szép lektűrök, |
| ha lektűrt ír, lesz megtűrt, torokra |
| is hívják, joga van fintorokra, |
| nem kell labancra-törökre |
| a szent és halhatatlan karokra. |
|
| De ki a szállni-szép ragokra |
| vágyik, s nem holmi rögtönökre, |
| bízza magát, mint kész egekre, |
| inkább a földre, mint Önökre, |
| s bár fonódhatna torkotokra, |
| tarik, Uraim, tarkótokra. |
|
|
| Vigyázó szavaim most figyelmezzétek, |
| sóskát a spenóttal meg ne egyétek, |
| mert csontjaim – ha véget vetnek a zenének – |
| a bádogtepsiben is fölzörömbölének: |
|
|
Felnőttdal
| S mit szól absztinenciád? |
|
|
Egy szerkesztőségben
|
A „Magyar Papir” munkatársainak
| Csöndes lapzárta-délelőtt |
|
| De nem száll erre semmi se |
|
| mint téli puszta sőt telebb, |
| s pusztább oly hasonlatos |
| – mert nem tápászkodik föl beteg |
| a toll, az elszánt gyalogos |
|
| s hiába köröznek a szavak |
| nem szállhat egyik se ide |
|
|
Képriport
| A Fő-utcán két sm., s egy mészsovány |
| malteros lány áll szinte földbenőtt |
| lábbal. Szemközt – átadás előtt – |
| egy új ház. X-ek az ablakok során. |
|
| Nézik a házat, amely nem az övék. |
| Az egyikük – lehet épp szülőfalumból – |
| talán az izzadtságra, s a pénzre gondol, |
| s hogy kiissza a föld minden sörét. |
|
| Nézik a házat. Fürdőszoba. Víz. Csempe. |
| S egy irodából – mintha ablak csörrenne: |
| „Micsoda idő! S az ember itt rohad!” |
|
| Egy káromkodás vág rajtuk végig. |
| A ház meg egyre fényesebben fehérlik, |
| mint az ég, izzik a friss vakolat. |
|
|
Miért a vers?
| hogy díszzsebkendők legyenek |
| – nem dekorációk, s nem is unt jelszavak, |
| nem mázolnak többé a falakra, |
| – Nem is templomi zászlók, amiket |
| kiosztanak minden Nagyszombat este |
| lobogtatni a húsvéti körmenetben; |
| – nem hallelujázok, a baldachint |
| nem viszem. Vagyok, aki voltam: |
| a szívek sziklaüregében fekszik |
|
Fölnövesztők
| miért cipelnek magukkal mindig |
| vagy medvét, zsiráfot, őzet. |
|
| s meg kell védeniök valakit, |
|
| Vagy szeretni akarnak csupán |
| esendőn, védtelenül, vértelenül? |
|
| át a szörnyeket ziháló úton, |
| a zúgó, hörrenő, szirénázó úton. |
|
| Kifordított tenyerük kicsi tárcsa, |
| kifordított tenyerük kicsi zászló, |
| az egész fújtató, ziháló, |
|
| kihull a szalmából a jászol?! |
|
|
|