Napló

 

 

 

 

Ebben a félhomályban

Ki ül itt, ki ül itt,
ebben a félhomályban,
a halált gyakorolja talán,
hogy csak van, nyílt szemmel,
 
leesett állal,
testéből sarjad a félhomály,
nyüzsgő, eleven óra, akibe
a halál és árnyéka visszajár
születni, s meghalni újra,
 
ki ez a
se ide, se oda, sehova már?!

 

 

 

Emlékeim

Emlékeim lassan akár a hó
Nem ismerem emlékeimet
emlékeim elfelejtenek engem
Nem ismerem már a növények nevét
elfelejtenek engem
A virágok fák nevét sem ismerem
elfelejtenek engem
Fák-fák
virág-virágok
kő-kövek
De én én akarok maradni
De én egyetlen egy akarok maradni
Idő Griffmadáridő vaskarmaiddal
erősen tarts
El ne zuhanjak

 

 

 

Hazafelé

Már megint tizenegy óra van,
ma sem találtam meg magam,
ma se lettem legszebb halott,
csak éltebb, voltabb, megvagyott.
De kinek az akarata vagyok,
hogy meghalok, s mégis vagyok,
egy senki, semmi, senkié?
Mindenkié? Minden kié?

 

 

 

Ami elmarad

Ahogy minden megérik magára,
 
úgy halálosodsz; magadsz.
Elhagy az alkalom, a talán, a hátha
 
voltnál bizonyosabb.
Ritkulnak a kötőszavak, barátok.
 
Jobb így! Megszokhatod.
S ha kezed után leválna lábad,
 
mímelhetsz művégtagot.
Járhatsz láb nélkül, kéz nélkül írhatsz.
 
Semmid se a tiéd.
Szólhatsz száj nélkül. Mindent kibírhatsz.
 
Van példa rá elég.
Ki ragozza el magyarul az időt?
A szótövek, félmondatok
ideje jő. A sunyi ponté. Minden kidőlt
felkiáltójel kopjafa. S te vagy a halott.

 

 

 

Levél, hova is?

Már berúgni se tudunk, barátom.
Csak ülünk,
kornyadozunk.
Korhadozunk.
Rögökben szakad le torkunkról a szó,
– megdöglött fákról a kéreg.
Nem énekelünk,
nem danolászunk,
nem futunk ki a hóba mezítláb,
se pucéran a nyárló folyóba.
Pedig valaha lábadra ráforrt
a rét, a virágzene, a virágpor,
nekem a testemtől gyulladt meg az ingem,
nem az ifjúságtól.
A gyertyák égnek el így,
lecsorgó lánggal táplálva haláluk.
Mégis, mégis ez a föld.
S ez az ég is.
Még a szél is
ágainkba kapaszkodik,
ha azt akarja, hogy
szélcsendet csináljon.

 

 

 

Két hiány közt

Kossuth Rádió Budapest,
Pontos időjelzést adunk…
Két hiány közt
 
mintha
két halál közt,
egypartú árok
– apám csalánujjai,
margarétapillantású fiam
növik be lélegzetem
keskenyülő medrét.
Az vagyok, ami nincs.
Álló óra, mely naponta kétszer
pontosan mutatja az időt.
Mindig ugyanazt.
Mert nem érdekli, mi van odakünn.
Boldog, ha akarja, hiszen
naponta kétszer
szívéhez igazodik a világ.

 

 

 

Készülődés

Így megyek el majd akkor is,
kapkodva,
dolgavégezetlenül,
félálmok,
félébrenlétek,
féllélegzetvételek,
féléleteimbe burkolódzva.
Te ülsz az ágy szélén,
fehér cérnával – mosolyoddal? –
Ezt az inget még megvarrom.
Én meg:
Ugyan, ne vacakolj már vele ilyen későn.
S te:
Semmi az egész.
Én fölveszem utolsó ingem.
Elutazom.

 

 

 

Estkáva

Istenem,
milyen kutat bíztál reám,
s micsoda vödröt
– magamat, téged –,
hogy megmerülvén az
árnyhinaras sötétben,
éj-békák, homály-sziszegések közül
fényt húzok fel:
csobogó, tiszta fényt.
De mért nem ügyelsz rám, uram,
hogy magam után ne zuhanjak.

 

 

 

Fiamnak

Hoztam s elviszem magamat
tőlem-hazából, tőled-hazába.
Enyim-tiem-övém magányba
holnapi tegnapjaimat.
Viszem, mintha egy másik bolygó
várna, mintha egy másik földre
– anyaölből az anyaföldbe –,
hol férgel a fény, s percel a pondró.
Sírnom kellene? Vagy röhögni?
Hogy örökségem csak ilyen rögnyi,
hogy ezt hagyom – s öröklét helyett –,
ami enyém se volt az enyémből,
hogy lettem: a világ köldökéről
leszáradó életemet.

 

 

 

Mostanában

A katonai térképeken
a Fehér bognár háza
áll még,
s feltehetőleg
megvan a kút is
a kert végiben,
a kukoricásban,
s valamelyik titkos
záradékban már
eldöntötték
az Öreg Temető
sorsát.
Képzelem,
mekkorákat göcöghet
mostanában
az özvegy Fehér bognárné
a földben –
a célzásra emelkedő
fehér csövek láttán.
– Hogy az én házam?
Hihihi…
Meg az a kút ott…
Hehehe…
Rég elemésztette a tűz azt,
a kút is – bangó volt szegény –
betömődött.
Betemették.
Eltemették, mint engem,
kormos, görbe ecetfát,
kit csak a macska,
meg az a gyerek szeretett
a ház elejéről.
Most is miket firkál!
De jöjjön csak ide,
majd megcsikarom az arcát,
s megkínálom egy karéj
virágporos széllel.
A hadászok talpát meg
megcsiklandozom alulról:
nyüszítve fussanak világgá
a nagy ijedelemtől.

 

 

 

Egy kis poécica

 

Prológus

Ha rímcsacsim
haránt kacsint-
va rám csacsint
és meglegyint,
s fölrémlik a
rém rímlika,
rímlek, mint a
nagy rímrima
poetrica
megint, megint:
Pegazusom,
te gazosom,
begazoló
kis szarosom,
nem vagy te ló
aranyosom,
se hasaló
kis tintaló
s ama lotyó
trójai ló
se vagy kicsim,
csak kis csacsim,
fűzfapacim,
vesszőlacim,
impala-hím
Himfy-palim,
fölszállni és
viháncni kész
donkihotés
bogáncsvitéz,
gyia, gyia!
Vigyáz egész
iázia-
poézia.
Iá, ia, iá, ia!
Kezdődik a
mi-a-pica-
poética-
poé-cica.
 

Első és egyben utolsó ének

Ha föllármul egy bősz torok,
felgárgyulnak a lektorok,
s bár ujjuk nem szokott marokra,
csak marékra, sose murokra,
egyenest, s ügyesen a torokra
marnak, mintha bridzsre, tarokkra
mennének, úgy kelnek birokra.
Legszebbek a szép lektűrök,
lektorognak a lektorok,
ha lektűrt ír, lesz megtűrt, torokra
is hívják, joga van fintorokra,
nem kell labancra-törökre
mennie, mosolyhat örökre
a szent és halhatatlan karokra.
De ki a szállni-szép ragokra
vágyik, s nem holmi rögtönökre,
inkább a madárzó rögökre
bízza magát, mint kész egekre,
inkább a földre, mint Önökre,
s bár fonódhatna torkotokra,
tarik, Uraim, tarkótokra.
 

Epilógus

Vigyázó szavaim most figyelmezzétek,
sóskát a spenóttal meg ne egyétek,
mert csontjaim – ha véget vetnek a zenének –
a bádogtepsiben is fölzörömbölének:
 
Az ének:
 
Én-ek.

 

 

 

Metamorfózis

Utálkozom?
Itélkezem!

 

 

 

Felnőttdal

Skizó, skizi, skizike
kettő leszek izibe –
Öngyi-gyöngyi, öngyikék,
öngyilkoljunk kicsinyég!
S mit szól absztinenciád?
Kik ezek? Nohát, nahát!

 

 

 

Egy szerkesztőségben

A „Magyar Papir” munkatársainak

 
Csöndes lapzárta-délelőtt
Az eső gépel odakünn
lesem eme fehér mezőt
hátha valami idegyün
De nem száll erre semmi se
csak egy biopon-denevér
szárny-lehelete lengi be
a papirost mely hófehér
mint téli puszta sőt telebb,
s pusztább oly hasonlatos
– mert nem tápászkodik föl beteg
a toll, az elszánt gyalogos
s hiába köröznek a szavak
nem szállhat egyik se ide
Elriaszt minden madarat
a papír puszta tekintete

 

 

 

Képriport

A Fő-utcán két sm., s egy mészsovány
malteros lány áll szinte földbenőtt
lábbal. Szemközt – átadás előtt –
egy új ház. X-ek az ablakok során.
Nézik a házat, amely nem az övék.
Az egyikük – lehet épp szülőfalumból –
talán az izzadtságra, s a pénzre gondol,
s hogy kiissza a föld minden sörét.
Nézik a házat. Fürdőszoba. Víz. Csempe.
S egy irodából – mintha ablak csörrenne:
„Micsoda idő! S az ember itt rohad!”
Egy káromkodás vág rajtuk végig.
A ház meg egyre fényesebben fehérlik,
mint az ég, izzik a friss vakolat.

 

 

 

Miért a vers?

Verseim
nem arra valók,
hogy díszzsebkendők legyenek
holmi múltba öltözött
jelenek csikkzsebében;
– nem dekorációk, s nem is unt jelszavak,
melyeket, mint a szentek
szájából vöröslő írást,
nem mázolnak többé a falakra,
se a szívekre.
– Nem is templomi zászlók, amiket
kiosztanak minden Nagyszombat este
lobogtatni a húsvéti körmenetben;
– nem hallelujázok, a baldachint
nem viszem. Vagyok, aki voltam:
egy a tizenegy közül,
a tanú, aki tudja:
a szívek sziklaüregében fekszik
a megfeszített jövő.
Még nem támada föl
a Föld.

 

 

 

Fölnövesztők

Vajon a pöttömök,
a virágmagszívűek
miért cipelnek magukkal mindig
valaki mást:
egy rókát, egy nyuszit
vagy medvét, zsiráfot, őzet.
Félnek talán közöttünk,
s meg kell védeniök valakit,
hogy ne félhessenek,
hogy ne féljenek?!
Vagy szeretni akarnak csupán
– ártatlan kések –
esendőn, védtelenül, vértelenül?
Ezért szorítják
arcukhoz a mackót,
szívükhöz a mesét?!
Mennek,
mendegélnek
a térdalatti világban,
a minkalatti világban,
kicsi és kisebb,
esett és esendőbb,
át a szörnyeket ziháló úton,
a zúgó, hörrenő, szirénázó úton.
Kifordított tenyerük kicsi tárcsa,
kifordított tenyerük kicsi zászló,
S megáll minden!
A dii-dú, dii-dú,
a néé-nó, néé-nó,
az egész fújtató, ziháló,
szörnyülő világ.
S ha egyszer:
Kezeket Fel?!
Ha
világgá megy a világ?!
Ha elvérzik a mese,
kihull a szalmából a jászol?!
Ha kivándorol
a szó, a szín, az ének?!
Ó, virágmagszívűek!
Ártatlan szívű kések!
Nagy hitetekért
segítségezem.
Növesszétek fel,
neveljétek föl
– nekünk –
a csodát!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]