Fűszáltól fűszálig

Szitakötő, mit kötsz, fényszitát, míg bukdosol, röpködsz réten át? Mintha báli jégen siklanál, át a nyári légen táncikálsz, fűszáltól fűszálig vonalat húzol, alig látszik- fonalat, fényeid befűzöd sás közé, sás közé és fűzöld nyár közé, torzsra, nádbugára hurkolod, zsenge ágbogára húrolod. Csupa zöldláng-fullánk, játszi férc minden, ahol munkálsz nyárlidérc. Szitád, ha elkészült felibe, likjait befűzöd semmibe, s ha elunod azt a limlomot, holdszegre akasztod, lógjon ott. Aki azt eléri – bár gyerek – lesz egyszerre férfi, s földöreg. Telet foghat véle, meg nyarat, foghat mindenféle madarat: Földre, ha borítja, az az ég. Égre, ha borítja, az a föld. Kékellő, zöldelgő nyárvigéc, szitakötő-szeplő, mire élsz? Színeiddel szájalsz, azt hiszed, az eget szitával kimered? Amire te, csélcsap fölocsúdsz, nem szitálhatsz fényt, csak földocsút, és ha még se, végül mire már? Megtanul-e égül aki jár? Mielőtt még szétszed a szitád, dobd el az egészet! A világ majd hullajt magától homokot, szanaszét szivárgó homlokot, apád helyett álmot, tükröset, anyád helyett ólmot, gödröset, neked csőre-töltött fényeket, szanaszét tört tükröt, vélt eget. Örülj hát, hogy szállhatsz, s neszezél, mint a borostyánba zárt levél, örülj hát, te, árva, hogy valál, mint a borostyánba zárt bogár.