Hagyaték

Havon hálok, apám, a nyitott téli éjben, hálóval takarózom, de hasztalan vagyok, mert ódonmívű testem ezer sejtlánc-szemében nem akad fenn a fény, sem a gyilok,   fölsérti homlokod. Keríts – hó, halál és bálozó homok hálójába szorítva – te halott, legalább egy női térdet, egy gyerekhomlokot,   – egy hamis tanút – mindegy: bárkit! – csak vallja, a tetem: lepkebáb. Szembe a semmivel. Ezt hagytad. Csupasz sírba kapaszkodik a vers, nem a papírba, gyökerek mohó száján szólal föl tilos és szabad nyelven, hogy én is, elhullva – mert erdő, rizsföld tánca, gyönyörű munka – susog, sustorog, lángol tőlem a papiros.