Köszönöm

Nézem a sebet, sebemet a kezemfején, hogy nől, siet nőni a bőr, szül és temet, szüli azt, ami elveszett, a széttrancsírozott, veszett ebmarta szövetek helyett dühödten-élni sejteket; nézem, ahogy a vér siet, siettet, új és új hitet hordva, hozva, hogy nem lehet, de kell élni! – Mert beheged! De kit segítnek? Engemet? Fenét! Nem is tudhatnak rólam, csak magával gondol, (ha gondol) mindegyik, s magáért örül, (ha tudja, mi is az öröm,) azt se hallják, hogy dödögöm: „Jól van, húgom, bátyám, jól van! Hív közönyötök, köszönöm!”