Szitakötő, mit kötsz

 

 

 

 

Esős, esteli szavak

Óráját fölhúzom este – társnak.
Szívdobogását hajnalig
hallhassam, mint annak a másnak,
aki már nem velem lakik,
ki szuszogását másnak adta,
fényei, ébredései
– mintha nem is kelne a nap ma –
nem nekem kezdenek fényleni.
Verítékzik vaséjt a reggel,
vasporizzadtság kiveri,
vakog az asszonyidőember,
s belőlem hullanak percei.
Estéll, esőz bennem a nemrég,
mesél, de szuszog, mostoha.
Úgy alszom el, mintha nem lennék.
S nem ébresztene csak – soha.

 

 

 

Kaszás vetésben

Búzás, rozsos reggeli fényben
lapul szívem kaszás vetésben
– mint fürj rebben, mint nyúl riad.
Ha csak egyetlen kaszás jönne,
vigyáznánk szívemre, a földre,
s kihagyná fészkem, vackomat.
De ez a sötétséghernyótalpas
dromedár kinek irgalmaz?
Milyen mézes halált kínál,
ha szűköl a szív, s eltolvajodva
szökik a szó, a szabad szolga
– s gyün, jön, füstöl, fújtat, zihál.
Reggelre csupa csőr a tarló,
csupa fényszőr, árnyláb, és tarkón-
lőtt fény, elmetszett árnyú nap –
s vérben totyog végig a földön
az első ragyogásba göröngyölt
sárga kislibafénycsapat.

 

 

 

Tájkép, tigrissel

Fölpuffadva az alkonyattól,
estvizenyősen, alkoholkéken,
mégis: rét legel számból, erdő lombol,
éhüket elveri éhem,
az anyaföld, mint egy kéjenc
nagy macska, lábamnál dorombol,
fényeivel mancsolja térdem,
közben setéten arra gondol,
hogy egyszer majd elnyel egészen.

 

 

 

Megtalált vers

Mert szívemet élesre fentem,
de csak magamba merítettem,
hát forgolódik menthetetlen,
mint a halál az emberekben.
Mellemből, ha ki merném húzni,
valaki mást kéne leszúrni,
megkéselni, de mindegy most már,
isten leszek vagy döglégyzsandár.
Élek, s a halálra gyanakszom,
itthágy ő is, mert ő is asszony,
s ha magam agyammal fölfalattam,
halálom is meghalhatatlan.
Félek, még azt is túl kell élnem,
hogy kilöki szívemet vérem,
s a fényes kés – zúgva, surrogva –
megáll vaskérgű csillagokba.

 

 

 

Az ég falára

A gaz, ami a sírjukon kékell,
az ég, ami sírjukból terem,
megtermi külön életével
ami még bennük végtelen.
Így tanulok én is halkulni,
leszek csönddel, éggel teli,
és nagyon, nagyon földöntúli,
és nagyon, nagyon emberi.

 

 

 

Mégis

Lemállik rólam a lehet.
Szerelmeim elrongyolódnak.
Lassan meztelenebb leszek,
mint a hívogató holtak.
Mégis, magam el sem fedem,
hagyom, hogy a szívemig lásson,
aki akar, azt szégyellem
csupán: tűröm, hogy megbocsásson.
Vesztőhelyszáj. Bakóölek.
Minden szó egyéb és csak talmi.
Itt már meghalni se lehet.
Ebbe már bele se lehet halni.
Csak múlni, mállni, lassan elhullni,
levelesen, ahogy a zápor
laskáll, pereg, foltokban hullik
rozsdás ég horpadt bádogáról.

 

 

 

Órák

Eljön majd rendre az is, mint ez az ősz.
A diákok, s diktátorok homlokában
megáll a mutató,
s a fövenyen,
tengerek árkaiban
egyetlen idő lesz csak, szemedé.
„Mosolyod árnyékában napozik, aki él.”

 

 

 

Mint egykor

Míg nem voltam, amíg aludtam,
valami nagy rengő követ
varrtak belém; elordasodtan
cipeljem, amíg lehet,
most ez visz valami folyóhoz,
valami vashideg hídig,
hol se isten, se emberfogódzó
nincsen, csak én, hetedízig,
mint egykor, fölegyenesedtem
előtt, visz engem, s én viszem,
de egyre több kő csörömpöl bennem:
kő-meghalok, kő-képzelem,
félek, annyim marad az énből,
dönthetek, megválaszthatom:
magamra nézek vissza a mélyből,
vagy vicsori kővé változom.

 

 

 

Vacogó

Szólnál? Takard be magadat!
Fázol? Minek, nincs aki égne.
Nem kúsznak összébb a falak.
Nincsen jogod a gyöngédségre.
Világtalan nappalok
néznek a világtalan égre.
Vakok, vakok szeme fehérje
vacog, vakog a vállamon.

 

 

 

Hamvazószerda

Már őszöl, őszül, pedig ide se ért
a busa évszak. Alszik a láng a fákon.
Alszik, aluszik odafönn a kék,
a zöld az ágakon pislákolva zsarátol.
A nagy hamvadások ideje jön el?
Fáradtan gondolok nőkre, versre, italra.
Lehorgasztom fejem, s hagyom közönyösen,
hogy az idő ingem varjakkal kivarrja.

 

 

 

Egy volt-karácsony

Karácsony, karácsony, karácsony.
Rozsda rózsáll a rácson.
Szent József keresztfát ácsol
önmagából, az ácsból.
Mária tíz ujja – gyakd meg! –
vaskampó, vérrozsdás vasszeg.
Tenyere szögesdrót-pólya.
Jézuskát altatja, óvja.
Égen és földön jönnek
három napkeleti bölcsek,
jönnek, de nem köszönnek,
földúrnak eget és földet.
Reményestül, szalmástól
darabokban a jászol,
mundérban béget a bárány,
homlokán véres szivárvány.
Fut Mária, József, a pásztor
botja is fut a világból.
Hebeg a csöngő, a pára
ráfagy a csacsi orrára.

 

 

 

Köszönöm

Nézem a sebet, sebemet
a kezemfején, hogy nől, siet
nőni a bőr, szül és temet,
szüli azt, ami elveszett,
a széttrancsírozott, veszett
ebmarta szövetek helyett
dühödten-élni sejteket;
nézem, ahogy a vér siet,
siettet, új és új hitet
hordva, hozva, hogy nem lehet,
de kell élni! – Mert beheged!
De kit segítnek? Engemet?
Fenét! Nem is tudhatnak rólam,
csak magával gondol, (ha gondol)
mindegyik, s magáért örül,
(ha tudja, mi is az öröm,)
azt se hallják, hogy dödögöm:
„Jól van, húgom, bátyám, jól van!
Hív közönyötök, köszönöm!”

 

 

 

Hagyaték

Havon hálok, apám, a nyitott téli éjben,
hálóval takarózom, de hasztalan vagyok,
mert ódonmívű testem ezer sejtlánc-szemében
nem akad fenn a fény, sem a gyilok,
 
fölsérti homlokod.
Keríts – hó, halál és bálozó homok
hálójába szorítva – te halott, legalább
egy női térdet, egy gyerekhomlokot,
 
– egy hamis tanút –
mindegy: bárkit! – csak vallja, a tetem: lepkebáb.
Szembe a semmivel. Ezt hagytad. Csupasz sírba
kapaszkodik a vers, nem a papírba,
gyökerek mohó száján szólal föl tilos
és szabad nyelven, hogy én is, elhullva
– mert erdő, rizsföld tánca, gyönyörű munka –
susog, sustorog, lángol tőlem a papiros.

 

 

 

Fűszáltól fűszálig

Szitakötő, mit kötsz,
fényszitát,
míg bukdosol, röpködsz
réten át?
Mintha báli jégen
siklanál,
át a nyári légen
táncikálsz,
fűszáltól fűszálig
vonalat
húzol, alig látszik-
fonalat,
fényeid befűzöd
sás közé,
sás közé és fűzöld
nyár közé,
torzsra, nádbugára
hurkolod,
zsenge ágbogára
húrolod.
Csupa zöldláng-fullánk,
játszi férc
minden, ahol munkálsz
nyárlidérc.
Szitád, ha elkészült
felibe,
likjait befűzöd
semmibe,
s ha elunod azt a
limlomot,
holdszegre akasztod,
lógjon ott.
Aki azt eléri
– bár gyerek –
lesz egyszerre férfi,
s földöreg.
Telet foghat véle,
meg nyarat,
foghat mindenféle
madarat:
Földre, ha borítja,
az az ég.
Égre, ha borítja,
az a föld.
Kékellő, zöldelgő
nyárvigéc,
szitakötő-szeplő,
mire élsz?
Színeiddel szájalsz,
azt hiszed,
az eget szitával
kimered?
Amire te, csélcsap
fölocsúdsz,
nem szitálhatsz fényt, csak
földocsút,
és ha még se, végül
mire már?
Megtanul-e égül
aki jár?
Mielőtt még szétszed
a szitád,
dobd el az egészet!
A világ
majd hullajt magától
homokot,
szanaszét szivárgó
homlokot,
apád helyett álmot,
tükröset,
anyád helyett ólmot,
gödröset,
neked csőre-töltött
fényeket,
szanaszét tört tükröt,
vélt eget.
Örülj hát, hogy szállhatsz,
s neszezél,
mint a borostyánba
zárt levél,
örülj hát, te, árva,
hogy valál,
mint a borostyánba
zárt bogár.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]