Esős, esteli szavak
| Óráját fölhúzom este – társnak. |
| hallhassam, mint annak a másnak, |
|
| ki szuszogását másnak adta, |
| – mintha nem is kelne a nap ma – |
| nem nekem kezdenek fényleni. |
|
| Verítékzik vaséjt a reggel, |
| vakog az asszonyidőember, |
| s belőlem hullanak percei. |
|
| Estéll, esőz bennem a nemrég, |
| mesél, de szuszog, mostoha. |
| Úgy alszom el, mintha nem lennék. |
| S nem ébresztene csak – soha. |
|
|
Kaszás vetésben
| Búzás, rozsos reggeli fényben |
| lapul szívem kaszás vetésben |
| – mint fürj rebben, mint nyúl riad. |
|
| Ha csak egyetlen kaszás jönne, |
| vigyáznánk szívemre, a földre, |
| s kihagyná fészkem, vackomat. |
|
| De ez a sötétséghernyótalpas |
| Milyen mézes halált kínál, |
|
| ha szűköl a szív, s eltolvajodva |
| szökik a szó, a szabad szolga |
| – s gyün, jön, füstöl, fújtat, zihál. |
|
| Reggelre csupa csőr a tarló, |
| csupa fényszőr, árnyláb, és tarkón- |
| lőtt fény, elmetszett árnyú nap – |
|
| s vérben totyog végig a földön |
| az első ragyogásba göröngyölt |
|
|
Tájkép, tigrissel
| Fölpuffadva az alkonyattól, |
| estvizenyősen, alkoholkéken, |
| mégis: rét legel számból, erdő lombol, |
| az anyaföld, mint egy kéjenc |
| nagy macska, lábamnál dorombol, |
| fényeivel mancsolja térdem, |
| közben setéten arra gondol, |
| hogy egyszer majd elnyel egészen. |
|
Megtalált vers
| Mert szívemet élesre fentem, |
| de csak magamba merítettem, |
| hát forgolódik menthetetlen, |
| mint a halál az emberekben. |
|
| Mellemből, ha ki merném húzni, |
| valaki mást kéne leszúrni, |
| megkéselni, de mindegy most már, |
| isten leszek vagy döglégyzsandár. |
|
| Élek, s a halálra gyanakszom, |
| itthágy ő is, mert ő is asszony, |
| s ha magam agyammal fölfalattam, |
| halálom is meghalhatatlan. |
|
| Félek, még azt is túl kell élnem, |
| hogy kilöki szívemet vérem, |
| s a fényes kés – zúgva, surrogva – |
| megáll vaskérgű csillagokba. |
|
|
Az ég falára
| A gaz, ami a sírjukon kékell, |
| az ég, ami sírjukból terem, |
|
| Így tanulok én is halkulni, |
| leszek csönddel, éggel teli, |
| és nagyon, nagyon földöntúli, |
| és nagyon, nagyon emberi. |
|
|
Mégis
| Szerelmeim elrongyolódnak. |
| Lassan meztelenebb leszek, |
|
| Mégis, magam el sem fedem, |
| hagyom, hogy a szívemig lásson, |
| csupán: tűröm, hogy megbocsásson. |
|
| Vesztőhelyszáj. Bakóölek. |
| Minden szó egyéb és csak talmi. |
| Itt már meghalni se lehet. |
| Ebbe már bele se lehet halni. |
|
| Csak múlni, mállni, lassan elhullni, |
| laskáll, pereg, foltokban hullik |
| rozsdás ég horpadt bádogáról. |
|
|
Órák
Eljön majd rendre az is, mint ez az ősz. |
A diákok, s diktátorok homlokában |
egyetlen idő lesz csak, szemedé. |
|
„Mosolyod árnyékában napozik, aki él.” |
|
|
Mint egykor
| Míg nem voltam, amíg aludtam, |
| varrtak belém; elordasodtan |
|
| most ez visz valami folyóhoz, |
| hol se isten, se emberfogódzó |
| nincsen, csak én, hetedízig, |
|
| mint egykor, fölegyenesedtem |
| előtt, visz engem, s én viszem, |
| de egyre több kő csörömpöl bennem: |
| kő-meghalok, kő-képzelem, |
|
| félek, annyim marad az énből, |
| dönthetek, megválaszthatom: |
| magamra nézek vissza a mélyből, |
| vagy vicsori kővé változom. |
|
|
Vacogó
| Szólnál? Takard be magadat! |
| Fázol? Minek, nincs aki égne. |
| Nem kúsznak összébb a falak. |
| Nincsen jogod a gyöngédségre. |
|
| néznek a világtalan égre. |
|
| Vakok, vakok szeme fehérje |
|
|
Hamvazószerda
| Már őszöl, őszül, pedig ide se ért |
| a busa évszak. Alszik a láng a fákon. |
| Alszik, aluszik odafönn a kék, |
| a zöld az ágakon pislákolva zsarátol. |
|
| A nagy hamvadások ideje jön el? |
| Fáradtan gondolok nőkre, versre, italra. |
| Lehorgasztom fejem, s hagyom közönyösen, |
| hogy az idő ingem varjakkal kivarrja. |
|
|
Egy volt-karácsony
| Karácsony, karácsony, karácsony. |
| Szent József keresztfát ácsol |
|
| Mária tíz ujja – gyakd meg! – |
| vaskampó, vérrozsdás vasszeg. |
| Tenyere szögesdrót-pólya. |
|
| jönnek, de nem köszönnek, |
| földúrnak eget és földet. |
|
| mundérban béget a bárány, |
| homlokán véres szivárvány. |
|
| Fut Mária, József, a pásztor |
|
|
Köszönöm
| a kezemfején, hogy nől, siet |
| nőni a bőr, szül és temet, |
| szüli azt, ami elveszett, |
| a széttrancsírozott, veszett |
| hordva, hozva, hogy nem lehet, |
| de kell élni! – Mert beheged! |
|
| De kit segítnek? Engemet? |
| Fenét! Nem is tudhatnak rólam, |
| csak magával gondol, (ha gondol) |
| mindegyik, s magáért örül, |
| (ha tudja, mi is az öröm,) |
| azt se hallják, hogy dödögöm: |
| „Jól van, húgom, bátyám, jól van! |
| Hív közönyötök, köszönöm!” |
|
|
Hagyaték
| Havon hálok, apám, a nyitott téli éjben, |
| hálóval takarózom, de hasztalan vagyok, |
| mert ódonmívű testem ezer sejtlánc-szemében |
| nem akad fenn a fény, sem a gyilok, |
|
| Keríts – hó, halál és bálozó homok |
| hálójába szorítva – te halott, legalább |
| egy női térdet, egy gyerekhomlokot, |
| mindegy: bárkit! – csak vallja, a tetem: lepkebáb. |
|
| Szembe a semmivel. Ezt hagytad. Csupasz sírba |
| kapaszkodik a vers, nem a papírba, |
| gyökerek mohó száján szólal föl tilos |
|
| és szabad nyelven, hogy én is, elhullva |
| – mert erdő, rizsföld tánca, gyönyörű munka – |
| susog, sustorog, lángol tőlem a papiros. |
|
|
Fűszáltól fűszálig
| nem szitálhatsz fényt, csak |
|
| Örülj hát, hogy szállhatsz, |
|
|
|