Az a jegenye, az a jegenye
| csak törzse, csak fölnégyelt teteme, |
|
| Az a jegenye, az a jegenye, |
| ott az út szélin, elfele, |
|
| a koromtól s vérzene vele |
|
| Az a jegenye, az a jegenye, |
| a határból, a hadi út fele |
|
| Az a jegenye, az a jegenye, |
| a határból, a hadi út fele, |
|
| befagyott tócsákat lehelő |
| herélt-miskárolt férfinő, |
|
| Az a jegenye, az a jegenye, |
|
| csak perce, megcsonkolt ideje, |
| földből kifordult gyökere, |
| fölmetszett koponyateteje, |
|
| Az a jegenye, az a jegenye, |
| a határból, a hadi út fele |
| szanaszétszaggatva-meneh, |
| csak korma, csak pernyefekete |
| vissza a földből vérzene, |
|
| Az a jegenye, az a jegenye, |
| hogy játszana a szél vele, |
|
| Az a jegenye, az a jegenye, |
|
| ha egyszer kardokat ellene, |
|
| Az a jegenye, az a jegenye, |
|
|
Esős, esteli szavak
| Óráját fölhúzom este – társnak. |
| hallhassam, mint annak a másnak, |
|
| ki szuszogását másnak adta, |
| – mintha nem is kelne a nap ma – |
| nem nekem kezdenek fényleni. |
|
| Verítékzik vaséjt a reggel, |
| vakog az asszonyidőember, |
| s belőlem hullanak percei. |
|
| Estéll, esőz bennem a nemrég, |
| mesél, de szuszog, mostoha. |
| Úgy alszom el, mintha nem lennék. |
| S nem ébresztene csak – soha. |
|
|
Kaszás vetésben
| Búzás, rozsos reggeli fényben |
| lapul szívem kaszás vetésben |
| – mint fürj rebben, mint nyúl riad. |
|
| Ha csak egyetlen kaszás jönne, |
| vigyáznánk szívemre, a földre, |
| s kihagyná fészkem, vackomat. |
|
| De ez a sötétséghernyótalpas |
| Milyen mézes halált kínál, |
|
| ha szűköl a szív, s eltolvajodva |
| szökik a szó, a szabad szolga |
| – s gyün, jön, füstöl, fújtat, zihál. |
|
| Reggelre csupa csőr a tarló, |
| csupa fényszőr, árnyláb, és tarkón- |
| lőtt fény, elmetszett árnyú nap – |
|
| s vérben totyog végig a földön |
| az első ragyogásba göröngyölt |
|
|
Tájkép, tigrissel
| Fölpuffadva az alkonyattól, |
| estvizenyősen, alkoholkéken, |
| mégis: rét legel számból, erdő lombol, |
| az anyaföld, mint egy kéjenc |
| nagy macska, lábamnál dorombol, |
| fényeivel mancsolja térdem, |
| közben setéten arra gondol, |
| hogy egyszer majd elnyel egészen. |
|
Megtalált vers
| Mert szívemet élesre fentem, |
| de csak magamba merítettem, |
| hát forgolódik menthetetlen, |
| mint a halál az emberekben. |
|
| Mellemből, ha ki merném húzni, |
| valaki mást kéne leszúrni, |
| megkéselni, de mindegy most már, |
| isten leszek vagy döglégyzsandár. |
|
| Élek, s a halálra gyanakszom, |
| itthágy ő is, mert ő is asszony, |
| s ha magam agyammal fölfalattam, |
| halálom is meghalhatatlan. |
|
| Félek, még azt is túl kell élnem, |
| hogy kilöki szívemet vérem, |
| s a fényes kés – zúgva, surrogva – |
| megáll vaskérgű csillagokba. |
|
|
Az ég falára
| A gaz, ami a sírjukon kékell, |
| az ég, ami sírjukból terem, |
|
| Így tanulok én is halkulni, |
| leszek csönddel, éggel teli, |
| és nagyon, nagyon földöntúli, |
| és nagyon, nagyon emberi. |
|
|
Mégis
| Szerelmeim elrongyolódnak. |
| Lassan meztelenebb leszek, |
|
| Mégis, magam el sem fedem, |
| hagyom, hogy a szívemig lásson, |
| csupán: tűröm, hogy megbocsásson. |
|
| Vesztőhelyszáj. Bakóölek. |
| Minden szó egyéb és csak talmi. |
| Itt már meghalni se lehet. |
| Ebbe már bele se lehet halni. |
|
| Csak múlni, mállni, lassan elhullni, |
| laskáll, pereg, foltokban hullik |
| rozsdás ég horpadt bádogáról. |
|
|
Órák
Eljön majd rendre az is, mint ez az ősz. |
A diákok, s diktátorok homlokában |
egyetlen idő lesz csak, szemedé. |
|
„Mosolyod árnyékában napozik, aki él.” |
|
|
Mint egykor
| Míg nem voltam, amíg aludtam, |
| varrtak belém; elordasodtan |
|
| most ez visz valami folyóhoz, |
| hol se isten, se emberfogódzó |
| nincsen, csak én, hetedízig, |
|
| mint egykor, fölegyenesedtem |
| előtt, visz engem, s én viszem, |
| de egyre több kő csörömpöl bennem: |
| kő-meghalok, kő-képzelem, |
|
| félek, annyim marad az énből, |
| dönthetek, megválaszthatom: |
| magamra nézek vissza a mélyből, |
| vagy vicsori kővé változom. |
|
|
Vacogó
| Szólnál? Takard be magadat! |
| Fázol? Minek, nincs aki égne. |
| Nem kúsznak összébb a falak. |
| Nincsen jogod a gyöngédségre. |
|
| néznek a világtalan égre. |
|
| Vakok, vakok szeme fehérje |
|
|
Hamvazószerda
| Már őszöl, őszül, pedig ide se ért |
| a busa évszak. Alszik a láng a fákon. |
| Alszik, aluszik odafönn a kék, |
| a zöld az ágakon pislákolva zsarátol. |
|
| A nagy hamvadások ideje jön el? |
| Fáradtan gondolok nőkre, versre, italra. |
| Lehorgasztom fejem, s hagyom közönyösen, |
| hogy az idő ingem varjakkal kivarrja. |
|
|
Egy volt-karácsony
| Karácsony, karácsony, karácsony. |
| Szent József keresztfát ácsol |
|
| Mária tíz ujja – gyakd meg! – |
| vaskampó, vérrozsdás vasszeg. |
| Tenyere szögesdrót-pólya. |
|
| jönnek, de nem köszönnek, |
| földúrnak eget és földet. |
|
| mundérban béget a bárány, |
| homlokán véres szivárvány. |
|
| Fut Mária, József, a pásztor |
|
|
Köszönöm
| a kezemfején, hogy nől, siet |
| nőni a bőr, szül és temet, |
| szüli azt, ami elveszett, |
| a széttrancsírozott, veszett |
| hordva, hozva, hogy nem lehet, |
| de kell élni! – Mert beheged! |
|
| De kit segítnek? Engemet? |
| Fenét! Nem is tudhatnak rólam, |
| csak magával gondol, (ha gondol) |
| mindegyik, s magáért örül, |
| (ha tudja, mi is az öröm,) |
| azt se hallják, hogy dödögöm: |
| „Jól van, húgom, bátyám, jól van! |
| Hív közönyötök, köszönöm!” |
|
|
Hagyaték
| Havon hálok, apám, a nyitott téli éjben, |
| hálóval takarózom, de hasztalan vagyok, |
| mert ódonmívű testem ezer sejtlánc-szemében |
| nem akad fenn a fény, sem a gyilok, |
|
| Keríts – hó, halál és bálozó homok |
| hálójába szorítva – te halott, legalább |
| egy női térdet, egy gyerekhomlokot, |
| mindegy: bárkit! – csak vallja, a tetem: lepkebáb. |
|
| Szembe a semmivel. Ezt hagytad. Csupasz sírba |
| kapaszkodik a vers, nem a papírba, |
| gyökerek mohó száján szólal föl tilos |
|
| és szabad nyelven, hogy én is, elhullva |
| – mert erdő, rizsföld tánca, gyönyörű munka – |
| susog, sustorog, lángol tőlem a papiros. |
|
|
Fűszáltól fűszálig
| nem szitálhatsz fényt, csak |
|
| Örülj hát, hogy szállhatsz, |
|
|
Ebben a félhomályban
| a halált gyakorolja talán, |
| hogy csak van, nyílt szemmel, |
| testéből sarjad a félhomály, |
| nyüzsgő, eleven óra, akibe |
| a halál és árnyéka visszajár |
| születni, s meghalni újra, |
| se ide, se oda, sehova már?! |
|
Emlékeim
| Emlékeim lassan akár a hó |
|
| emlékeim elfelejtenek engem |
|
| Nem ismerem már a növények nevét |
|
| A virágok fák nevét sem ismerem |
|
| De én egyetlen egy akarok maradni |
|
| Idő Griffmadáridő vaskarmaiddal |
|
|
Hazafelé
| Már megint tizenegy óra van, |
| ma sem találtam meg magam, |
| ma se lettem legszebb halott, |
| csak éltebb, voltabb, megvagyott. |
|
| De kinek az akarata vagyok, |
| hogy meghalok, s mégis vagyok, |
| egy senki, semmi, senkié? |
|
|
Ami elmarad
| Ahogy minden megérik magára, |
|
úgy halálosodsz; magadsz. |
| Elhagy az alkalom, a talán, a hátha |
|
| Ritkulnak a kötőszavak, barátok. |
| S ha kezed után leválna lábad, |
|
| Járhatsz láb nélkül, kéz nélkül írhatsz. |
| Szólhatsz száj nélkül. Mindent kibírhatsz. |
|
| Ki ragozza el magyarul az időt? |
| ideje jő. A sunyi ponté. Minden kidőlt |
| felkiáltójel kopjafa. S te vagy a halott. |
|
|
Levél, hova is?
| Már berúgni se tudunk, barátom. |
| Rögökben szakad le torkunkról a szó, |
| – megdöglött fákról a kéreg. |
| nem futunk ki a hóba mezítláb, |
| se pucéran a nyárló folyóba. |
| Pedig valaha lábadra ráforrt |
| a rét, a virágzene, a virágpor, |
| nekem a testemtől gyulladt meg az ingem, |
| lecsorgó lánggal táplálva haláluk. |
|
|
Két hiány közt
| Álló óra, mely naponta kétszer |
| pontosan mutatja az időt. |
| Mert nem érdekli, mi van odakünn. |
| Boldog, ha akarja, hiszen |
| szívéhez igazodik a világ. |
|
|
Készülődés
| Így megyek el majd akkor is, |
| féléleteimbe burkolódzva. |
| fehér cérnával – mosolyoddal? – |
| Ezt az inget még megvarrom. |
| Ugyan, ne vacakolj már vele ilyen későn. |
| Én fölveszem utolsó ingem. |
|
Estkáva
| milyen kutat bíztál reám, |
| éj-békák, homály-sziszegések közül |
|
| De mért nem ügyelsz rám, uram, |
| hogy magam után ne zuhanjak. |
|
|
Fiamnak
| Hoztam s elviszem magamat |
| tőlem-hazából, tőled-hazába. |
|
| Viszem, mintha egy másik bolygó |
| várna, mintha egy másik földre |
| – anyaölből az anyaföldbe –, |
| hol férgel a fény, s percel a pondró. |
|
| Sírnom kellene? Vagy röhögni? |
| Hogy örökségem csak ilyen rögnyi, |
| hogy ezt hagyom – s öröklét helyett –, |
|
| ami enyém se volt az enyémből, |
| hogy lettem: a világ köldökéről |
|
|
Mostanában
| Rég elemésztette a tűz azt, |
| a kút is – bangó volt szegény – |
| meg az a gyerek szeretett |
| majd megcsikarom az arcát, |
| nyüszítve fussanak világgá |
|
|
Egy kis poécica
Első és egyben utolsó ének
| Ha föllármul egy bősz torok, |
| felgárgyulnak a lektorok, |
| s bár ujjuk nem szokott marokra, |
| csak marékra, sose murokra, |
| egyenest, s ügyesen a torokra |
| marnak, mintha bridzsre, tarokkra |
| mennének, úgy kelnek birokra. |
|
| Legszebbek a szép lektűrök, |
| ha lektűrt ír, lesz megtűrt, torokra |
| is hívják, joga van fintorokra, |
| nem kell labancra-törökre |
| a szent és halhatatlan karokra. |
|
| De ki a szállni-szép ragokra |
| vágyik, s nem holmi rögtönökre, |
| bízza magát, mint kész egekre, |
| inkább a földre, mint Önökre, |
| s bár fonódhatna torkotokra, |
| tarik, Uraim, tarkótokra. |
|
|
| Vigyázó szavaim most figyelmezzétek, |
| sóskát a spenóttal meg ne egyétek, |
| mert csontjaim – ha véget vetnek a zenének – |
| a bádogtepsiben is fölzörömbölének: |
|
|
Felnőttdal
| S mit szól absztinenciád? |
|
|
Egy szerkesztőségben
|
A „Magyar Papir” munkatársainak
| Csöndes lapzárta-délelőtt |
|
| De nem száll erre semmi se |
|
| mint téli puszta sőt telebb, |
| s pusztább oly hasonlatos |
| – mert nem tápászkodik föl beteg |
| a toll, az elszánt gyalogos |
|
| s hiába köröznek a szavak |
| nem szállhat egyik se ide |
|
|
Képriport
| A Fő-utcán két sm., s egy mészsovány |
| malteros lány áll szinte földbenőtt |
| lábbal. Szemközt – átadás előtt – |
| egy új ház. X-ek az ablakok során. |
|
| Nézik a házat, amely nem az övék. |
| Az egyikük – lehet épp szülőfalumból – |
| talán az izzadtságra, s a pénzre gondol, |
| s hogy kiissza a föld minden sörét. |
|
| Nézik a házat. Fürdőszoba. Víz. Csempe. |
| S egy irodából – mintha ablak csörrenne: |
| „Micsoda idő! S az ember itt rohad!” |
|
| Egy káromkodás vág rajtuk végig. |
| A ház meg egyre fényesebben fehérlik, |
| mint az ég, izzik a friss vakolat. |
|
|
Miért a vers?
| hogy díszzsebkendők legyenek |
| – nem dekorációk, s nem is unt jelszavak, |
| nem mázolnak többé a falakra, |
| – Nem is templomi zászlók, amiket |
| kiosztanak minden Nagyszombat este |
| lobogtatni a húsvéti körmenetben; |
| – nem hallelujázok, a baldachint |
| nem viszem. Vagyok, aki voltam: |
| a szívek sziklaüregében fekszik |
|
Fölnövesztők
| miért cipelnek magukkal mindig |
| vagy medvét, zsiráfot, őzet. |
|
| s meg kell védeniök valakit, |
|
| Vagy szeretni akarnak csupán |
| esendőn, védtelenül, vértelenül? |
|
| át a szörnyeket ziháló úton, |
| a zúgó, hörrenő, szirénázó úton. |
|
| Kifordított tenyerük kicsi tárcsa, |
| kifordított tenyerük kicsi zászló, |
| az egész fújtató, ziháló, |
|
| kihull a szalmából a jászol?! |
|
|
Gázel, István nevére
| Jövőt kéne inni, nem inni magamban, |
| dalomat kiinni, és inni magamban, |
| magamat meginni és inni magamban, |
| mint az áldott porban, mint az anyaföldben, |
| a dögöt kiinni és inni magamban |
| István valék, INRI, setét koszorúmban. |
|
| Fújtam volt ellobbant alkonyban lehelve, |
| félálomalomban, falombban lehelve, |
| magamos mákonyban, magamban lehölve, |
| nem a zúgó malmot, bölcsőszemfedőket, |
| nem így kiáltomban, mostomban elölve, |
| István vagyok, élni setét énekömben. |
|
| De a fölszülető temetők rám szóltak, |
| földet, füvet ellő esendők rám szóltak, |
| haláltelevenlő leendők rám szóltak, |
| nem azt, ami kellő, de mi élő nincsen, |
| s én, a halálemlőn felnőtt jövősmagzat, |
| István, bírom, s mondom magyarul magunkat. |
|
|
Márciusi hó
| Mondhatnálak én is, tavasz. |
| Fény feslik. Szellők cicerélnek. |
| összegereblyélt tavaly-igéket. |
|
| menyasszonyi fátyol, Szabó |
| Pistának szemernyi szemfedél. |
|
| s ő nem tudott élve megvénhödni, |
| földet majszolt, mint egy gyerek, |
| bűnhődni mellé ment feküdni. |
|
| Csak nézem: március megőszült, |
| mint sohase. Mint minden télben. |
|
|
Köszöntő a tisztának
| Csak csipogjanak a verebek |
| a fölszálló nagy mén után. |
|
| hessent bögölyt, hamis tanút, |
| de a tisztákat úgy vigyázza |
| az éjben, mint a csillagot. |
|
| fakad káromkodón, s gyöngéden. |
| …S ha nem marad senki igán, |
| magát fogja a Föld elébe. |
|
|
Honfoglalók
|
Jövendő Gyűrűfűinek
| Hogy beásták ide magukat, ebbe a |
| melence-melegű földbe mélyen. |
| zörög sírok közt, árokszélen. |
| – S jönnek, jönnek a regruták. |
|
| Mit védenek még most is, hát aki |
| itt élt, s ide halt, itt se menekülhet? |
| Meghal, s bevonul. Felölti a földet, |
|
| Mit védenek még most is? A lehet |
| gyászát? Azt, ami elvégeztetett? |
| – Üres udvar az ég is, a sugarak, |
| a láthatár kilazult lécei, |
|
| Beleforrva a földbe – előírásosan |
| mint hadgyakorlaton – fekszenek, felül, |
| fejük előtt kis földkupac a sírjuk. |
| Csak kiáltanom kellene: Roham! |
| S futnának, puszta kézzel, fegyvertelenül |
|
| Csak kiáltani kellene… Roham! |
| De hallgat a virág, a fű, s a siket |
| csöndben hallgatok én is, s hallgat kihűlt |
| szájuk és szívük, és hallgat hideg |
| bádog szájával a megfeszített. |
| S hallgat az írás, mint az utolsó lehelet. |
|
| „Éli, Éli, lammá sabaktáni!” |
|
|
Három szál szegfű Reviczkynek
| Fagyos lesz a föld, ha meghalok, |
| míg zsebében a pálinka röhög, |
| gyémántokat szitkozódik a rög. |
|
| De ha szívem, az istentelen, |
| füstöl, mint a tőzeg, odalenn, |
| kigyúl az ég, s fehér havak helyett |
| vörös rózsát hoznak a fellegek. |
|
|
| lehettem-volna fény ragyog. |
| De az a kéz nem az enyém. |
| S az ég, a kék se én vagyok. |
|
| Csak ez a nincsliggatta fa, |
| csillaggerincem-furulyán. |
|
|
| Ez hát a lesz? Kifolyt szememben |
| Dőlt álmok, dűlt fagyökerekben |
|
| Csak a holnap a szerelem. |
|
|
|
Kiért szól a harang?
| Holtakat menstruál a hold, a |
| kutyák szája, mint a beléndek, |
| vonzza a sírokat, mért vonzza |
| a szívem körül keringő ének, |
|
| hogy vizeket, temetőt áraszt, |
| sír sírra fut, turzik, tarajlik, |
| az idő habzik, megnő, kiárad, |
| gömbként el és visszapatakzik. |
|
| Ködök ugatnak, kuvikolnak. |
| Had elől elásott harangok: |
| kicsiny-domb hegyeink kondulnak. |
| Ki kongat velük? S kiért harangoz? |
|
| Elvetélt sírok árva népe? |
| Füvekért rimánkodna-zöld? |
| Levegőért elkékült-kékek? |
|
| Eljön a dömper-isten értünk. |
| Csontunkkal a földet besózzák. |
| Meg se halunk, mert nem is éltünk. |
| Dögök hullnak ránk, döglégyrózsák. |
|
|
A Három Holló emléktáblája alá
| Harmincöt év. Sunynak a lángok. |
| Ki föltámasztá Lázár-országot, |
| Ady ilyenkor már a Kaszás |
| Kísérővel kocsmázott, kaszázott. |
|
| (A kert alján aludtak a szolgák) |
|
| Az idő torkában még csak parázsolt |
| a tűzrikoltás, ez a Péterország |
| nem tudta még, hogy megtagadja, |
| s lesz így elárult, elárvult. |
|
| (A fát már kiválasztották az ácsok) |
|
| Ült, komorlott a Vén Rokon balján, |
| a pecsétes, borfútta vitorlát, |
| a lefegő abroszt nézte, s a füstben |
| hullámló asztalt, vörösbor-bóját. |
|
| (Künn csörrenő, vasban-világok) |
|
| Girlandos agyak, nótázó elmék, |
| de benne: szögesdrót, lövészárkok, |
| rossebb-bakák hordják halomba |
| tetemüket, hiába-hadisarcuk. |
|
| (Írmagjáig kiirtott haláluk) |
|
| Ült, komorlott a Vén Dölyf jobbján. |
| Elfiatalodva, volt-vidámos |
| testtel. És ivott. S aztán: „Egy konflist! |
| Egy hintót!” – majd, röhögve: „Kordét! |
| Debrecenből a Hortobágyot!” |
|
| (És fegyveresek verték föl a csöndet) |
|
| A kocsmába a délibáb bedübben. |
| A négyégtájkerekek nyöszögve |
| forognak a sárkoloncos füstben, |
| a rúd mellett fekete lángok |
| rínak, prüsszögnek, nyihorásznak. |
|
| (Húzzák a kordé-Hortobágyot) |
|
| A Vén meg pislog, heherészget |
| a bakon. Mint a befagyó lángok, |
| Ady úr reszket, fázik és részeg: |
| „Kocsis! A Koponyák Hegyére!” |
|
| (Kivégezték a napvilágot) |
|
|
Latinovits Zoltán
| Akiért nem jön el a Göncöl, |
| az magát, mint begöngyölt |
| zászlót, maga viszi a földbe le. |
|
| Elrejti, mert nem bízza másra, |
| aki világra hozta – anyjára, |
|
| Így Ő, akin lánctalpas hantok |
| élveznek, fű paráználkodik, |
| a semmi rétjén talált kardot |
|
| Mert hol a fény férgesebb a földnél, |
| jobb, ha a föld emészti meg |
| az emberfiát, mintha Ő ölné |
|
| De előbb – vágóhídra-élet! |
| De előbb – a bárdot lélegezni. |
| A mozdony, láncon, csak arra tévedt, |
| ellökni magától, úgy szeretni. |
|
| Most föld zabálja és fény gyalázza. |
| S nem tudja: mindig lesz, aki |
| majd megcsókolni megtalálja, |
|
|
Himnusz
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| voltam, s te nem nevettél, |
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| engem, hogy velem hagytál, |
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| úgy tágult a hiány, tágult, |
| úgy rácslott, rácsolt és rácsult |
| a világ, vissza visszáult, |
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| Minden, mihez jogom volt, |
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| lett, s lesz, mi társadalmi |
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| fajtám, legyen bár rögnyi, |
| Áldott légy, Mária-Márta! |
|
| Áldott légy világ világa, |
| áldott légy, Mária-Márta. |
| Légy Áldott, Mária-Márta! |
|
|
Halotti beszéd
néhai Bella István
karpaszományos honvéd
sírtalan sírja fölött
| Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz! |
| Ha elsírjuk róla a havat, ha a földet |
| elhányjuk róla, talán találunk |
| kardbordát, csontsípot, csigolyagyöngyet, |
| talán találunk a szíve helyén |
| Északi Fényt, s fekete csöndet. |
|
| Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz! |
| Az itthoni eget, leheletünket |
| emeljük szájához, mint a tükröt, |
| hátha bepáráll, hátha él még, |
| hátha elfelhősül a kék ég, |
| hátha fölül, s hátha ránk ümmget, |
| csöndbozontú szája ránk mordul, |
| szakállából, havas hajából |
| kifésüli a férget, a földet. |
|
| Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz! |
| Te, a hadiárvagyöp, én, a hadiárvaföld. |
| Menjünk – füvekként araszolva, |
| vakondként a földet púpolva, |
| menjünk – sírokként hullámolva, |
| sírbarázdákként ringva, ringlódva, |
| süppedt sírokként apályolva – |
| menjünk Donkanyar-apánkhoz, |
| Voronyezs-Donkanyar-apánkhoz, |
| Isonzó-Galícia -apánkhoz, |
| Világos-Temesvár-nagyapánkhoz, |
| Ob-Jenyiszej-öregapánkhoz, |
| Volga-Káma-szüleapánkhoz, |
| vén-sír-Atlanti Óceán-apánkhoz, |
| a Szabadság Szobor-kopjafához, |
| a Fáklya-ravatali gyertyához, |
| szanaszét-szívű, szavú apánkhoz. |
|
| Egyik lábunk Északnak menjen, |
| másik lábunk Delelő Délnek, |
| Balsors-véres-kard kezünket |
| nyargaltassuk kopjás Keletnek. |
| Koponyánkat, Gellért hordóját, |
| gurgassuk keresztes Nyugatnak. |
|
| Nincs zöld, hol ne füvelltünk volna, |
| föld, hol ne röglöttünk volna, |
| ég, hol páránk ne egesedne, |
| ág, hol porunk ne leveledne, |
| szántottuk sírokkal a tengert, |
| fölszántottuk sírral a földet, |
| eleven sírokkal a földet, |
| s vetettünk bele élő embert, |
| búzaunokát, rozsszüléket, |
| arattunk láncot, láncos lángot, |
| üszög-időt, pipacs-igéket. |
|
| Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz! |
|
|
Testamentom
|
Vén-cigány Mihálynak
| Az Elégetett Versek milyenek voltak? |
| – Az Előszó után, a fölégett föld után. |
| A mécslángba fujtottak, a borba-fúltak? |
| – A virradat után, Világos után. |
| Átbuggyant-e az írás kormán a vér, |
| mint a szegfű a vértanúk nyakán? |
| Hogy betűzték a mécs bugyrából derengő |
| szót a bor s bú-békós barátok: jövendő? |
|
| Ahol elég a szó, elég a lélek is, |
| ahol pernye a vers, ott már korom az ország, |
| elapad a velő, a nők méhe is |
| karddal kirakott kút, a jövőt dögkútba dobják. |
| Téved-é a pusztába még egy kereskedő, |
| hogy Józsefet, a zsenge holnapot kihúzzák, |
| s megvevén vérét csecsebecsén meg kelmén, |
| javasnak, s helytartónak fölneveljék. |
|
| Félig üköm, s fiam, a föltársult agyagban, |
| hol tél van és csönd és hó és halál, |
| zokog a malom, zuhol, ágyban, ágyúban, agyban, |
| Vén-cigány Mihály, vers-urna, úr-királ, |
| s hol a közösség fonákja a kiváltság, |
| agg föld és ifjú fő nem parókára vár. |
| Nem ott ássák a sírt, ahol megássák, |
| ha összekeverül igazság és álság. |
|
| Ne legyen hamu a szó, ne legyen por a lélek, |
| se lángpernye a vers, az ember, ha magyar, |
| ne legyen világ korma, se lucska a létnek, |
| mit az idő a világ méhéből kikapar, |
| soha ne zengjen más-ajkon szerzetesének, |
| a föld fölött, mely ápol s eltakar: |
| Látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk, |
|
|
Igék és igák
| tűzverte bronzként brongani |
|
| félrevert földként kongani |
|
| a kéznek: a muszáj-hordani- |
|
| a lábnak: el kell hordani |
| a kardnak: ne legyen szolgai |
|
| a szájnak: szabad szólani |
| szabad szavakkal szállani |
| szabad szívekként szállani |
|
| Félrevert földként bongani |
|
|
|