Igék és igák

1971–1976

 

 

 

 

Az a jegenye, az a jegenye

az a se ága, se ege,
az a se lombja, levele,
se koronája, gyökere,
csak törzse, csak fölnégyelt teteme,
megvarasodott öt sebe,
gödre kopoltyú-lebenye,
tátongó fekete sebe,
megbőrösödött láng-hege,
az a csonk múmiazene
Az a jegenye, az a jegenye,
ott az út szélin, elfele,
ahogy futosott fölfele
és le a láng, az a keze-
lába-se csecsemő-feje,
ahogy futosott fölfele
a hangyák fekete serege,
bogárkörberágta szeme,
az a nyüvesedő zene
megfeketedő levele
mintha a láng is bűzlene
a koromtól s vérzene vele
Az a jegenye, az a jegenye,
ott az út szélin, elfele
a határból, a hadi út fele
kivetve az út szélire,
az irgalmas idő szélire,
kapkodó, kéregető nesze,
fölalamizsnázó sebe
rábízva az idő kedvire,
az idő jegedző kérgire,
amputált szavai nesze
gégétlen ripacséneke
mutogató gyomra, bele
Az a jegenye, az a jegenye,
ott az út szélin, elfele
a határból, a hadi út fele,
Fehéruváru meneh
Az a maga alá vizelő
befagyott tócsákat lehelő
herélt-miskárolt férfinő,
az idő mocskából kinőtt
Conterganbébi idő,
Az a jegenye, az a jegenye,
az a se nyara, se tele,
se hazája, se istene,
csak perce, megcsonkolt ideje,
kiherélt órája és tere
földből kifordult gyökere,
lehántott kérge, levele,
fölmetszett koponyateteje,
sírtátogó agyürege,
múltködlő röntgenlelete,
istendaganata s leve,
benne az árvaság neve,
a kivetettség szigete,
Az a jegenye, az a jegenye,
ott az út szélin, elfele
a határból, a hadi út fele
Fehéruváru meneh,
szanaszétszaggatva-meneh,
mintha egy írás vérzene
az a se zöldje, se heve
csak korma, csak pernyefekete
üszke, tűz-ette levele,
mintha az írás vérzene
a máglyán, indái, ere
kacskaringós betűjelene
a hamuból visszakéklene,
tintállana, lélegzene,
vissza a földből vérzene,
hogy valaki olvassa le,
vakon is tapogassa le,
Az a jegenye, az a jegenye,
hol van elhullott ideje,
elhullott tükre levele,
hogy játszana a szél vele,
citerázna a fény vele,
az az ősztsúgó nyárzene,
rigós szelek részegese,
országutak énekese,
Az a jegenye, az a jegenye,
a mindenség mindenese,
a csillagok kisbérese,
a Nagy Göncöl szekerese,
az idő kicsapott ménese,
örökké nyargaló levele,
ha egyszer kardokat ellene,
borongó fényeket ellene,
ki támadhatna ellene
Az a jegenye, az a jegenye,
az a je

 

 

 

Szitakötő, mit kötsz

 

 

 

 

Esős, esteli szavak

Óráját fölhúzom este – társnak.
Szívdobogását hajnalig
hallhassam, mint annak a másnak,
aki már nem velem lakik,
ki szuszogását másnak adta,
fényei, ébredései
– mintha nem is kelne a nap ma –
nem nekem kezdenek fényleni.
Verítékzik vaséjt a reggel,
vasporizzadtság kiveri,
vakog az asszonyidőember,
s belőlem hullanak percei.
Estéll, esőz bennem a nemrég,
mesél, de szuszog, mostoha.
Úgy alszom el, mintha nem lennék.
S nem ébresztene csak – soha.

 

 

 

Kaszás vetésben

Búzás, rozsos reggeli fényben
lapul szívem kaszás vetésben
– mint fürj rebben, mint nyúl riad.
Ha csak egyetlen kaszás jönne,
vigyáznánk szívemre, a földre,
s kihagyná fészkem, vackomat.
De ez a sötétséghernyótalpas
dromedár kinek irgalmaz?
Milyen mézes halált kínál,
ha szűköl a szív, s eltolvajodva
szökik a szó, a szabad szolga
– s gyün, jön, füstöl, fújtat, zihál.
Reggelre csupa csőr a tarló,
csupa fényszőr, árnyláb, és tarkón-
lőtt fény, elmetszett árnyú nap –
s vérben totyog végig a földön
az első ragyogásba göröngyölt
sárga kislibafénycsapat.

 

 

 

Tájkép, tigrissel

Fölpuffadva az alkonyattól,
estvizenyősen, alkoholkéken,
mégis: rét legel számból, erdő lombol,
éhüket elveri éhem,
az anyaföld, mint egy kéjenc
nagy macska, lábamnál dorombol,
fényeivel mancsolja térdem,
közben setéten arra gondol,
hogy egyszer majd elnyel egészen.

 

 

 

Megtalált vers

Mert szívemet élesre fentem,
de csak magamba merítettem,
hát forgolódik menthetetlen,
mint a halál az emberekben.
Mellemből, ha ki merném húzni,
valaki mást kéne leszúrni,
megkéselni, de mindegy most már,
isten leszek vagy döglégyzsandár.
Élek, s a halálra gyanakszom,
itthágy ő is, mert ő is asszony,
s ha magam agyammal fölfalattam,
halálom is meghalhatatlan.
Félek, még azt is túl kell élnem,
hogy kilöki szívemet vérem,
s a fényes kés – zúgva, surrogva –
megáll vaskérgű csillagokba.

 

 

 

Az ég falára

A gaz, ami a sírjukon kékell,
az ég, ami sírjukból terem,
megtermi külön életével
ami még bennük végtelen.
Így tanulok én is halkulni,
leszek csönddel, éggel teli,
és nagyon, nagyon földöntúli,
és nagyon, nagyon emberi.

 

 

 

Mégis

Lemállik rólam a lehet.
Szerelmeim elrongyolódnak.
Lassan meztelenebb leszek,
mint a hívogató holtak.
Mégis, magam el sem fedem,
hagyom, hogy a szívemig lásson,
aki akar, azt szégyellem
csupán: tűröm, hogy megbocsásson.
Vesztőhelyszáj. Bakóölek.
Minden szó egyéb és csak talmi.
Itt már meghalni se lehet.
Ebbe már bele se lehet halni.
Csak múlni, mállni, lassan elhullni,
levelesen, ahogy a zápor
laskáll, pereg, foltokban hullik
rozsdás ég horpadt bádogáról.

 

 

 

Órák

Eljön majd rendre az is, mint ez az ősz.
A diákok, s diktátorok homlokában
megáll a mutató,
s a fövenyen,
tengerek árkaiban
egyetlen idő lesz csak, szemedé.
„Mosolyod árnyékában napozik, aki él.”

 

 

 

Mint egykor

Míg nem voltam, amíg aludtam,
valami nagy rengő követ
varrtak belém; elordasodtan
cipeljem, amíg lehet,
most ez visz valami folyóhoz,
valami vashideg hídig,
hol se isten, se emberfogódzó
nincsen, csak én, hetedízig,
mint egykor, fölegyenesedtem
előtt, visz engem, s én viszem,
de egyre több kő csörömpöl bennem:
kő-meghalok, kő-képzelem,
félek, annyim marad az énből,
dönthetek, megválaszthatom:
magamra nézek vissza a mélyből,
vagy vicsori kővé változom.

 

 

 

Vacogó

Szólnál? Takard be magadat!
Fázol? Minek, nincs aki égne.
Nem kúsznak összébb a falak.
Nincsen jogod a gyöngédségre.
Világtalan nappalok
néznek a világtalan égre.
Vakok, vakok szeme fehérje
vacog, vakog a vállamon.

 

 

 

Hamvazószerda

Már őszöl, őszül, pedig ide se ért
a busa évszak. Alszik a láng a fákon.
Alszik, aluszik odafönn a kék,
a zöld az ágakon pislákolva zsarátol.
A nagy hamvadások ideje jön el?
Fáradtan gondolok nőkre, versre, italra.
Lehorgasztom fejem, s hagyom közönyösen,
hogy az idő ingem varjakkal kivarrja.

 

 

 

Egy volt-karácsony

Karácsony, karácsony, karácsony.
Rozsda rózsáll a rácson.
Szent József keresztfát ácsol
önmagából, az ácsból.
Mária tíz ujja – gyakd meg! –
vaskampó, vérrozsdás vasszeg.
Tenyere szögesdrót-pólya.
Jézuskát altatja, óvja.
Égen és földön jönnek
három napkeleti bölcsek,
jönnek, de nem köszönnek,
földúrnak eget és földet.
Reményestül, szalmástól
darabokban a jászol,
mundérban béget a bárány,
homlokán véres szivárvány.
Fut Mária, József, a pásztor
botja is fut a világból.
Hebeg a csöngő, a pára
ráfagy a csacsi orrára.

 

 

 

Köszönöm

Nézem a sebet, sebemet
a kezemfején, hogy nől, siet
nőni a bőr, szül és temet,
szüli azt, ami elveszett,
a széttrancsírozott, veszett
ebmarta szövetek helyett
dühödten-élni sejteket;
nézem, ahogy a vér siet,
siettet, új és új hitet
hordva, hozva, hogy nem lehet,
de kell élni! – Mert beheged!
De kit segítnek? Engemet?
Fenét! Nem is tudhatnak rólam,
csak magával gondol, (ha gondol)
mindegyik, s magáért örül,
(ha tudja, mi is az öröm,)
azt se hallják, hogy dödögöm:
„Jól van, húgom, bátyám, jól van!
Hív közönyötök, köszönöm!”

 

 

 

Hagyaték

Havon hálok, apám, a nyitott téli éjben,
hálóval takarózom, de hasztalan vagyok,
mert ódonmívű testem ezer sejtlánc-szemében
nem akad fenn a fény, sem a gyilok,
 
fölsérti homlokod.
Keríts – hó, halál és bálozó homok
hálójába szorítva – te halott, legalább
egy női térdet, egy gyerekhomlokot,
 
– egy hamis tanút –
mindegy: bárkit! – csak vallja, a tetem: lepkebáb.
Szembe a semmivel. Ezt hagytad. Csupasz sírba
kapaszkodik a vers, nem a papírba,
gyökerek mohó száján szólal föl tilos
és szabad nyelven, hogy én is, elhullva
– mert erdő, rizsföld tánca, gyönyörű munka –
susog, sustorog, lángol tőlem a papiros.

 

 

 

Fűszáltól fűszálig

Szitakötő, mit kötsz,
fényszitát,
míg bukdosol, röpködsz
réten át?
Mintha báli jégen
siklanál,
át a nyári légen
táncikálsz,
fűszáltól fűszálig
vonalat
húzol, alig látszik-
fonalat,
fényeid befűzöd
sás közé,
sás közé és fűzöld
nyár közé,
torzsra, nádbugára
hurkolod,
zsenge ágbogára
húrolod.
Csupa zöldláng-fullánk,
játszi férc
minden, ahol munkálsz
nyárlidérc.
Szitád, ha elkészült
felibe,
likjait befűzöd
semmibe,
s ha elunod azt a
limlomot,
holdszegre akasztod,
lógjon ott.
Aki azt eléri
– bár gyerek –
lesz egyszerre férfi,
s földöreg.
Telet foghat véle,
meg nyarat,
foghat mindenféle
madarat:
Földre, ha borítja,
az az ég.
Égre, ha borítja,
az a föld.
Kékellő, zöldelgő
nyárvigéc,
szitakötő-szeplő,
mire élsz?
Színeiddel szájalsz,
azt hiszed,
az eget szitával
kimered?
Amire te, csélcsap
fölocsúdsz,
nem szitálhatsz fényt, csak
földocsút,
és ha még se, végül
mire már?
Megtanul-e égül
aki jár?
Mielőtt még szétszed
a szitád,
dobd el az egészet!
A világ
majd hullajt magától
homokot,
szanaszét szivárgó
homlokot,
apád helyett álmot,
tükröset,
anyád helyett ólmot,
gödröset,
neked csőre-töltött
fényeket,
szanaszét tört tükröt,
vélt eget.
Örülj hát, hogy szállhatsz,
s neszezél,
mint a borostyánba
zárt levél,
örülj hát, te, árva,
hogy valál,
mint a borostyánba
zárt bogár.

 

 

 

Napló

 

 

 

 

Ebben a félhomályban

Ki ül itt, ki ül itt,
ebben a félhomályban,
a halált gyakorolja talán,
hogy csak van, nyílt szemmel,
 
leesett állal,
testéből sarjad a félhomály,
nyüzsgő, eleven óra, akibe
a halál és árnyéka visszajár
születni, s meghalni újra,
 
ki ez a
se ide, se oda, sehova már?!

 

 

 

Emlékeim

Emlékeim lassan akár a hó
Nem ismerem emlékeimet
emlékeim elfelejtenek engem
Nem ismerem már a növények nevét
elfelejtenek engem
A virágok fák nevét sem ismerem
elfelejtenek engem
Fák-fák
virág-virágok
kő-kövek
De én én akarok maradni
De én egyetlen egy akarok maradni
Idő Griffmadáridő vaskarmaiddal
erősen tarts
El ne zuhanjak

 

 

 

Hazafelé

Már megint tizenegy óra van,
ma sem találtam meg magam,
ma se lettem legszebb halott,
csak éltebb, voltabb, megvagyott.
De kinek az akarata vagyok,
hogy meghalok, s mégis vagyok,
egy senki, semmi, senkié?
Mindenkié? Minden kié?

 

 

 

Ami elmarad

Ahogy minden megérik magára,
 
úgy halálosodsz; magadsz.
Elhagy az alkalom, a talán, a hátha
 
voltnál bizonyosabb.
Ritkulnak a kötőszavak, barátok.
 
Jobb így! Megszokhatod.
S ha kezed után leválna lábad,
 
mímelhetsz művégtagot.
Járhatsz láb nélkül, kéz nélkül írhatsz.
 
Semmid se a tiéd.
Szólhatsz száj nélkül. Mindent kibírhatsz.
 
Van példa rá elég.
Ki ragozza el magyarul az időt?
A szótövek, félmondatok
ideje jő. A sunyi ponté. Minden kidőlt
felkiáltójel kopjafa. S te vagy a halott.

 

 

 

Levél, hova is?

Már berúgni se tudunk, barátom.
Csak ülünk,
kornyadozunk.
Korhadozunk.
Rögökben szakad le torkunkról a szó,
– megdöglött fákról a kéreg.
Nem énekelünk,
nem danolászunk,
nem futunk ki a hóba mezítláb,
se pucéran a nyárló folyóba.
Pedig valaha lábadra ráforrt
a rét, a virágzene, a virágpor,
nekem a testemtől gyulladt meg az ingem,
nem az ifjúságtól.
A gyertyák égnek el így,
lecsorgó lánggal táplálva haláluk.
Mégis, mégis ez a föld.
S ez az ég is.
Még a szél is
ágainkba kapaszkodik,
ha azt akarja, hogy
szélcsendet csináljon.

 

 

 

Két hiány közt

Kossuth Rádió Budapest,
Pontos időjelzést adunk…
Két hiány közt
 
mintha
két halál közt,
egypartú árok
– apám csalánujjai,
margarétapillantású fiam
növik be lélegzetem
keskenyülő medrét.
Az vagyok, ami nincs.
Álló óra, mely naponta kétszer
pontosan mutatja az időt.
Mindig ugyanazt.
Mert nem érdekli, mi van odakünn.
Boldog, ha akarja, hiszen
naponta kétszer
szívéhez igazodik a világ.

 

 

 

Készülődés

Így megyek el majd akkor is,
kapkodva,
dolgavégezetlenül,
félálmok,
félébrenlétek,
féllélegzetvételek,
féléleteimbe burkolódzva.
Te ülsz az ágy szélén,
fehér cérnával – mosolyoddal? –
Ezt az inget még megvarrom.
Én meg:
Ugyan, ne vacakolj már vele ilyen későn.
S te:
Semmi az egész.
Én fölveszem utolsó ingem.
Elutazom.

 

 

 

Estkáva

Istenem,
milyen kutat bíztál reám,
s micsoda vödröt
– magamat, téged –,
hogy megmerülvén az
árnyhinaras sötétben,
éj-békák, homály-sziszegések közül
fényt húzok fel:
csobogó, tiszta fényt.
De mért nem ügyelsz rám, uram,
hogy magam után ne zuhanjak.

 

 

 

Fiamnak

Hoztam s elviszem magamat
tőlem-hazából, tőled-hazába.
Enyim-tiem-övém magányba
holnapi tegnapjaimat.
Viszem, mintha egy másik bolygó
várna, mintha egy másik földre
– anyaölből az anyaföldbe –,
hol férgel a fény, s percel a pondró.
Sírnom kellene? Vagy röhögni?
Hogy örökségem csak ilyen rögnyi,
hogy ezt hagyom – s öröklét helyett –,
ami enyém se volt az enyémből,
hogy lettem: a világ köldökéről
leszáradó életemet.

 

 

 

Mostanában

A katonai térképeken
a Fehér bognár háza
áll még,
s feltehetőleg
megvan a kút is
a kert végiben,
a kukoricásban,
s valamelyik titkos
záradékban már
eldöntötték
az Öreg Temető
sorsát.
Képzelem,
mekkorákat göcöghet
mostanában
az özvegy Fehér bognárné
a földben –
a célzásra emelkedő
fehér csövek láttán.
– Hogy az én házam?
Hihihi…
Meg az a kút ott…
Hehehe…
Rég elemésztette a tűz azt,
a kút is – bangó volt szegény –
betömődött.
Betemették.
Eltemették, mint engem,
kormos, görbe ecetfát,
kit csak a macska,
meg az a gyerek szeretett
a ház elejéről.
Most is miket firkál!
De jöjjön csak ide,
majd megcsikarom az arcát,
s megkínálom egy karéj
virágporos széllel.
A hadászok talpát meg
megcsiklandozom alulról:
nyüszítve fussanak világgá
a nagy ijedelemtől.

 

 

 

Egy kis poécica

 

Prológus

Ha rímcsacsim
haránt kacsint-
va rám csacsint
és meglegyint,
s fölrémlik a
rém rímlika,
rímlek, mint a
nagy rímrima
poetrica
megint, megint:
Pegazusom,
te gazosom,
begazoló
kis szarosom,
nem vagy te ló
aranyosom,
se hasaló
kis tintaló
s ama lotyó
trójai ló
se vagy kicsim,
csak kis csacsim,
fűzfapacim,
vesszőlacim,
impala-hím
Himfy-palim,
fölszállni és
viháncni kész
donkihotés
bogáncsvitéz,
gyia, gyia!
Vigyáz egész
iázia-
poézia.
Iá, ia, iá, ia!
Kezdődik a
mi-a-pica-
poética-
poé-cica.
 

Első és egyben utolsó ének

Ha föllármul egy bősz torok,
felgárgyulnak a lektorok,
s bár ujjuk nem szokott marokra,
csak marékra, sose murokra,
egyenest, s ügyesen a torokra
marnak, mintha bridzsre, tarokkra
mennének, úgy kelnek birokra.
Legszebbek a szép lektűrök,
lektorognak a lektorok,
ha lektűrt ír, lesz megtűrt, torokra
is hívják, joga van fintorokra,
nem kell labancra-törökre
mennie, mosolyhat örökre
a szent és halhatatlan karokra.
De ki a szállni-szép ragokra
vágyik, s nem holmi rögtönökre,
inkább a madárzó rögökre
bízza magát, mint kész egekre,
inkább a földre, mint Önökre,
s bár fonódhatna torkotokra,
tarik, Uraim, tarkótokra.
 

Epilógus

Vigyázó szavaim most figyelmezzétek,
sóskát a spenóttal meg ne egyétek,
mert csontjaim – ha véget vetnek a zenének –
a bádogtepsiben is fölzörömbölének:
 
Az ének:
 
Én-ek.

 

 

 

Metamorfózis

Utálkozom?
Itélkezem!

 

 

 

Felnőttdal

Skizó, skizi, skizike
kettő leszek izibe –
Öngyi-gyöngyi, öngyikék,
öngyilkoljunk kicsinyég!
S mit szól absztinenciád?
Kik ezek? Nohát, nahát!

 

 

 

Egy szerkesztőségben

A „Magyar Papir” munkatársainak

 
Csöndes lapzárta-délelőtt
Az eső gépel odakünn
lesem eme fehér mezőt
hátha valami idegyün
De nem száll erre semmi se
csak egy biopon-denevér
szárny-lehelete lengi be
a papirost mely hófehér
mint téli puszta sőt telebb,
s pusztább oly hasonlatos
– mert nem tápászkodik föl beteg
a toll, az elszánt gyalogos
s hiába köröznek a szavak
nem szállhat egyik se ide
Elriaszt minden madarat
a papír puszta tekintete

 

 

 

Képriport

A Fő-utcán két sm., s egy mészsovány
malteros lány áll szinte földbenőtt
lábbal. Szemközt – átadás előtt –
egy új ház. X-ek az ablakok során.
Nézik a házat, amely nem az övék.
Az egyikük – lehet épp szülőfalumból –
talán az izzadtságra, s a pénzre gondol,
s hogy kiissza a föld minden sörét.
Nézik a házat. Fürdőszoba. Víz. Csempe.
S egy irodából – mintha ablak csörrenne:
„Micsoda idő! S az ember itt rohad!”
Egy káromkodás vág rajtuk végig.
A ház meg egyre fényesebben fehérlik,
mint az ég, izzik a friss vakolat.

 

 

 

Miért a vers?

Verseim
nem arra valók,
hogy díszzsebkendők legyenek
holmi múltba öltözött
jelenek csikkzsebében;
– nem dekorációk, s nem is unt jelszavak,
melyeket, mint a szentek
szájából vöröslő írást,
nem mázolnak többé a falakra,
se a szívekre.
– Nem is templomi zászlók, amiket
kiosztanak minden Nagyszombat este
lobogtatni a húsvéti körmenetben;
– nem hallelujázok, a baldachint
nem viszem. Vagyok, aki voltam:
egy a tizenegy közül,
a tanú, aki tudja:
a szívek sziklaüregében fekszik
a megfeszített jövő.
Még nem támada föl
a Föld.

 

 

 

Fölnövesztők

Vajon a pöttömök,
a virágmagszívűek
miért cipelnek magukkal mindig
valaki mást:
egy rókát, egy nyuszit
vagy medvét, zsiráfot, őzet.
Félnek talán közöttünk,
s meg kell védeniök valakit,
hogy ne félhessenek,
hogy ne féljenek?!
Vagy szeretni akarnak csupán
– ártatlan kések –
esendőn, védtelenül, vértelenül?
Ezért szorítják
arcukhoz a mackót,
szívükhöz a mesét?!
Mennek,
mendegélnek
a térdalatti világban,
a minkalatti világban,
kicsi és kisebb,
esett és esendőbb,
át a szörnyeket ziháló úton,
a zúgó, hörrenő, szirénázó úton.
Kifordított tenyerük kicsi tárcsa,
kifordított tenyerük kicsi zászló,
S megáll minden!
A dii-dú, dii-dú,
a néé-nó, néé-nó,
az egész fújtató, ziháló,
szörnyülő világ.
S ha egyszer:
Kezeket Fel?!
Ha
világgá megy a világ?!
Ha elvérzik a mese,
kihull a szalmából a jászol?!
Ha kivándorol
a szó, a szín, az ének?!
Ó, virágmagszívűek!
Ártatlan szívű kések!
Nagy hitetekért
segítségezem.
Növesszétek fel,
neveljétek föl
– nekünk –
a csodát!

 

 

 

Világom világossága

 

 

 

 

Gázel, István nevére

Jövőt kéne inni, nem inni magamban,
dalomat kiinni, és inni magamban,
magamat meginni és inni magamban,
mint az áldott porban, mint az anyaföldben,
a dögöt kiinni és inni magamban
István valék, INRI, setét koszorúmban.
Fújtam volt ellobbant alkonyban lehelve,
félálomalomban, falombban lehelve,
magamos mákonyban, magamban lehölve,
nem a zúgó malmot, bölcsőszemfedőket,
nem így kiáltomban, mostomban elölve,
István vagyok, élni setét énekömben.
De a fölszülető temetők rám szóltak,
földet, füvet ellő esendők rám szóltak,
haláltelevenlő leendők rám szóltak,
nem azt, ami kellő, de mi élő nincsen,
s én, a halálemlőn felnőtt jövősmagzat,
István, bírom, s mondom magyarul magunkat.

 

 

 

Márciusi hó

Mondhatnálak én is, tavasz.
Fény feslik. Szellők cicerélnek.
Gaz visít. Elégetik az
összegereblyélt tavaly-igéket.
Csak ez a márciusi hó
ne lenne, ez a ledér
menyasszonyi fátyol, Szabó
Pistának szemernyi szemfedél.
Elásták élve a kenyeret,
s ő nem tudott élve megvénhödni,
földet majszolt, mint egy gyerek,
bűnhődni mellé ment feküdni.
Nem tudok susogni mezőül
hozzá a havazó vetésben.
Csak nézem: március megőszült,
mint sohase. Mint minden télben.

 

 

 

Köszöntő a tisztának

Zászló: Nagy Lászlónak
Csak csipogjanak a verebek
a fölszálló nagy mén után.
Lócitromsasok, lehesek,
ácsingjanak fara után.
Bőre egyetlen villámlása
hessent bögölyt, hamis tanút,
de a tisztákat úgy vigyázza
az éjben, mint a csillagot.
Patája nyomán tulipán
fakad káromkodón, s gyöngéden.
…S ha nem marad senki igán,
magát fogja a Föld elébe.

 

 

 

Honfoglalók

Jövendő Gyűrűfűinek

 
Hogy beásták ide magukat, ebbe a
melence-melegű földbe mélyen.
Zörgő nóta, vak rezeda
zörög sírok közt, árokszélen.
– S jönnek, jönnek a regruták.
Mit védenek még most is, hát aki
itt élt, s ide halt, itt se menekülhet?
Meghal, s bevonul. Felölti a földet,
mint a katonaruhát.
Mit védenek még most is? A lehet
gyászát? Azt, ami elvégeztetett?
– Üres udvar az ég is, a sugarak,
a láthatár kilazult lécei,
ahogy fújja a szél, ide
s oda lengnek, lengenek.
Beleforrva a földbe – előírásosan
mint hadgyakorlaton – fekszenek, felül,
fejük előtt kis földkupac a sírjuk.
Csak kiáltanom kellene: Roham!
S futnának, puszta kézzel, fegyvertelenül
Gyűrűfű Jövendő Bakái.
Csak kiáltani kellene… Roham!
De hallgat a virág, a fű, s a siket
csöndben hallgatok én is, s hallgat kihűlt
szájuk és szívük, és hallgat hideg
bádog szájával a megfeszített.
S hallgat az írás, mint az utolsó lehelet.
„Éli, Éli, lammá sabaktáni!”

 

 

 

Három szál szegfű Reviczkynek

 

1

Fagyos lesz a föld, ha meghalok,
a sírásó káromkodni fog,
míg zsebében a pálinka röhög,
gyémántokat szitkozódik a rög.
De ha szívem, az istentelen,
füstöl, mint a tőzeg, odalenn,
kigyúl az ég, s fehér havak helyett
vörös rózsát hoznak a fellegek.
 

2

Az isten églő tenyerén
lehettem-volna fény ragyog.
De az a kéz nem az enyém.
S az ég, a kék se én vagyok.
Csak ez a nincsliggatta fa,
ez a lincselő fényhiány.
Valaki-kéz moccanata
csillaggerincem-furulyán.
 

3

Ez hát a lesz? Kifolyt szememben
látszódik a látás maga.
Dőlt álmok, dűlt fagyökerekben
rügyek bilincslő állama.
Kivégezték a délibábot.
Csak a holnap a szerelem.
Tagadok tótágas-világot:
a jövőre emlékezem.

 

 

 

Kiért szól a harang?

Holtakat menstruál a hold, a
kutyák szája, mint a beléndek,
vonzza a sírokat, mért vonzza
a szívem körül keringő ének,
hogy vizeket, temetőt áraszt,
sír sírra fut, turzik, tarajlik,
az idő habzik, megnő, kiárad,
gömbként el és visszapatakzik.
Ködök ugatnak, kuvikolnak.
Had elől elásott harangok:
kicsiny-domb hegyeink kondulnak.
Ki kongat velük? S kiért harangoz?
Ez az anyátlan anyaföld?
Elvetélt sírok árva népe?
Füvekért rimánkodna-zöld?
Levegőért elkékült-kékek?
Eljön a dömper-isten értünk.
Csontunkkal a földet besózzák.
Meg se halunk, mert nem is éltünk.
Dögök hullnak ránk, döglégyrózsák.

 

 

 

A Három Holló emléktáblája alá

Harmincöt év. Sunynak a lángok.
Ki föltámasztá Lázár-országot,
Ady ilyenkor már a Kaszás
Kísérővel kocsmázott, kaszázott.
(A kert alján aludtak a szolgák)
Az idő torkában még csak parázsolt
a tűzrikoltás, ez a Péterország
nem tudta még, hogy megtagadja,
s lesz így elárult, elárvult.
(A fát már kiválasztották az ácsok)
Ült, komorlott a Vén Rokon balján,
a pecsétes, borfútta vitorlát,
a lefegő abroszt nézte, s a füstben
hullámló asztalt, vörösbor-bóját.
(Künn csörrenő, vasban-világok)
Girlandos agyak, nótázó elmék,
de benne: szögesdrót, lövészárkok,
rossebb-bakák hordják halomba
tetemüket, hiába-hadisarcuk.
(Írmagjáig kiirtott haláluk)
Ült, komorlott a Vén Dölyf jobbján.
Elfiatalodva, volt-vidámos
testtel. És ivott. S aztán: „Egy konflist!
Egy hintót!” – majd, röhögve: „Kordét!
Debrecenből a Hortobágyot!”
(És fegyveresek verték föl a csöndet)
A kocsmába a délibáb bedübben.
A négyégtájkerekek nyöszögve
forognak a sárkoloncos füstben,
a rúd mellett fekete lángok
rínak, prüsszögnek, nyihorásznak.
(Húzzák a kordé-Hortobágyot)
A Vén meg pislog, heherészget
a bakon. Mint a befagyó lángok,
Ady úr reszket, fázik és részeg:
„Kocsis! A Koponyák Hegyére!”
(Kivégezték a napvilágot)

 

 

 

Latinovits Zoltán

Akiért nem jön el a Göncöl,
sem Illés tüzes szekere,
az magát, mint begöngyölt
zászlót, maga viszi a földbe le.
Elrejti, mert nem bízza másra,
mivel abban sem bízik,
aki világra hozta – anyjára,
apjára is gyanakodik.
Így Ő, akin lánctalpas hantok
élveznek, fű paráználkodik,
a semmi rétjén talált kardot
visszadöfte markolatig.
Mert hol a fény férgesebb a földnél,
jobb, ha a föld emészti meg
az emberfiát, mintha Ő ölné
meg az anyaföldszívet.
De előbb – vágóhídra-élet!
De előbb – a bárdot lélegezni.
A mozdony, láncon, csak arra tévedt,
ellökni magától, úgy szeretni.
Most föld zabálja és fény gyalázza.
S nem tudja: mindig lesz, aki
majd megcsókolni megtalálja,
és maga mellé fekteti.

 

 

 

Himnusz

Aki fölszabadítottál,
földet, eget osztottál,
magaddal fölvirágoztál,
magammal fölvilágoztál,
Áldott légy, Mária-Márta!
Magamba kivetett tél
voltam, s te nem nevettél,
szántottál, bevetettél,
árnyamtól elszerettél,
Áldott légy, Mária-Márta!
Mintha anyám, úgy adtál
engem, hogy velem hagytál,
szerelmemre szavaztál,
világra velem hoztál,
Áldott légy, Mária-Márta!
Karddal kirakott méhben
megrezzenni is féltem,
már az elveszejtésben
ébren és éhen éltem,
Áldott légy, Mária-Márta!
Ahogy szempillám zárult,
úgy tágult a hiány, tágult,
úgy rácslott, rácsolt és rácsult
a világ, vissza visszáult,
Áldott légy, Mária-Márta!
És már csak csikorogtam,
vasakként vicsorogtam,
rozsdás vasat vasadtan
vérembe varasodtam,
Áldott légy, Mária-Márta!
De te világra löktél,
életedhez öleltél,
életemre élettél,
életeddé kötöttél,
Áldott légy, Mária-Márta!
Minden, mihez jogom volt,
van, fajtám s fajomból,
előre- s visszagondol
jövőmből és múltamból,
Áldott légy, Mária-Márta!
A köd, ki egykor voltam,
a kő, ki visszahulltam,
a rög, aki megmozdultam
jövőmmé szaporultam,
Áldott légy, Mária-Márta!
Minden, mi élni s halni
lett, s lesz, mi társadalmi
tulajdonom lett: lenni
vállalni és szeretni,
Áldott légy, Mária-Márta!
A szó, mi magyarrá tett,
és széppé, igazzá lett,
fajtám, legyen bár rögnyi,
mégis földi és földnyi,
Áldott légy, Mária-Márta!
Áldott légy világ világa,
világom világossága,
áldott légy, Mária-Márta.
Légy Áldott, Mária-Márta!

 

 

 

Halotti beszéd

néhai Bella István
karpaszományos honvéd
sírtalan sírja fölött
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!
Ha elsírjuk róla a havat, ha a földet
elhányjuk róla, talán találunk
kardbordát, csontsípot, csigolyagyöngyet,
talán találunk a szíve helyén
Északi Fényt, s fekete csöndet.
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!
Az itthoni eget, leheletünket
emeljük szájához, mint a tükröt,
hátha bepáráll, hátha él még,
hátha elfelhősül a kék ég,
hátha fölül, s hátha ránk ümmget,
csöndbozontú szája ránk mordul,
szakállából, havas hajából
kifésüli a férget, a földet.
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!
Te, a hadiárvagyöp, én, a hadiárvaföld.
Menjünk – füvekként araszolva,
vakondként a földet púpolva,
menjünk – sírokként hullámolva,
sírbarázdákként ringva, ringlódva,
új temetőként kiáradva,
ó-temetőként kiszáradva,
süppedt sírokként apályolva –
menjünk Donkanyar-apánkhoz,
Voronyezs-Donkanyar-apánkhoz,
Isonzó-Galícia -apánkhoz,
Világos-Temesvár-nagyapánkhoz,
Ob-Jenyiszej-öregapánkhoz,
Volga-Káma-szüleapánkhoz,
vén-sír-Atlanti Óceán-apánkhoz,
a Szabadság Szobor-kopjafához,
a Fáklya-ravatali gyertyához,
gyere szanaszét-apánkhoz
szanaszét-szívű, szavú apánkhoz.
Egyik lábunk Északnak menjen,
másik lábunk Delelő Délnek,
Balsors-véres-kard kezünket
nyargaltassuk kopjás Keletnek.
Koponyánkat, Gellért hordóját,
gurgassuk keresztes Nyugatnak.
Nincs zöld, hol ne füvelltünk volna,
föld, hol ne röglöttünk volna,
ég, hol páránk ne egesedne,
ág, hol porunk ne leveledne,
eleven ekékkel a tengert
szántottuk sírokkal a tengert,
fölszántottuk sírral a földet,
eleven sírokkal a földet,
s vetettünk bele élő embert,
búzaunokát, rozsszüléket,
arattunk láncot, láncos lángot,
üszög-időt, pipacs-igéket.
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!
Gyere velem,
Fiam!

 

 

 

Testamentom

Vén-cigány Mihálynak

 
Az Elégetett Versek milyenek voltak?
– Az Előszó után, a fölégett föld után.
A mécslángba fujtottak, a borba-fúltak?
– A virradat után, Világos után.
Átbuggyant-e az írás kormán a vér,
mint a szegfű a vértanúk nyakán?
Hogy betűzték a mécs bugyrából derengő
szót a bor s bú-békós barátok: jövendő?
Ahol elég a szó, elég a lélek is,
ahol pernye a vers, ott már korom az ország,
elapad a velő, a nők méhe is
karddal kirakott kút, a jövőt dögkútba dobják.
Téved-é a pusztába még egy kereskedő,
hogy Józsefet, a zsenge holnapot kihúzzák,
s megvevén vérét csecsebecsén meg kelmén,
javasnak, s helytartónak fölneveljék.
Félig üköm, s fiam, a föltársult agyagban,
hol tél van és csönd és hó és halál,
zokog a malom, zuhol, ágyban, ágyúban, agyban,
Vén-cigány Mihály, vers-urna, úr-királ,
s hol a közösség fonákja a kiváltság,
agg föld és ifjú fő nem parókára vár.
Nem ott ássák a sírt, ahol megássák,
ha összekeverül igazság és álság.
Ne legyen hamu a szó, ne legyen por a lélek,
se lángpernye a vers, az ember, ha magyar,
ne legyen világ korma, se lucska a létnek,
mit az idő a világ méhéből kikapar,
soha ne zengjen más-ajkon szerzetesének,
a föld fölött, mely ápol s eltakar:
Látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk,
isa pur és homu vogymuk.

 

 

 

Igék és igák

Csak bongani csapongani
ütött harangként bongani
tűzverte bronzként brongani
borzongani borongani
Mit is akartam mondani
félrevert földként kongani
elmondani kimondani
magamat széjjel-mondani
mindent magammá mondani
minden magamat mondani
mindenki magam mondani
mindenkivé kimondani
a földnek visszakongani
hogy nem akarok bomlani
hús füstjeként elomlani
megrohadni megromlani
vissza a létnek szólani
hogy nem igazság oszlani
húsfüstként elrózsállani
füstrózsaként elmállani
a kéznek: a muszáj-hordani-
-béklyót szétroppantani
kell-templomot lerontani
nem tűrni föltoronylani
a lábnak: el kell hordani
s harmadnap fölállítani
a kardnak: ne legyen szolgai
szerszámmá szabadítani
a szájnak: szabad szólani
szabad szavakkal szállani
szabad szívekként szállani
szabad madárnak látszani
Csak bongani csapongani
harang szavaként szólani
borzongani borongani
mit is akartam mondani
mindent magammá mondani
magamat mindenné mondani
mindenkivé kimondani
elmondani kimondani
Mit is akartam mondani
Félrevert földként bongani
A földnek visszamondani
hogy nem akartam bomlani

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]