Sárkeresztúri ének

Szanaszét széledt ujjaimmal elveszett koponyám most megkeresem, szanaszét széledt ujjaimmal elveszett koponyám most elveszejtett arcom elé emelem, – hadd nézzék egymást! Egyiket a másik. Szólal az egyik, de melyik? (Nem tudom én sem.) Szólal a másik is, de melyik? (Nem tudom én sem.) Mondom hát én magam, magammal, (mintha tükrök között beszélnék:)   Tél után,   keserves tél után, s milyen keserves tél után, tavaszos, nyaras, őszös tél után, sárosan, hófoltoktól lucskosan, sarasan, pocsolyáktól foltosan, ködös erdőként – lassan, napos erdőként – lassan, talán kiteleltem én is, bátyáimmal, fivéreimmel talán kizöldelek én is. (Egyik szemem kinyitom félig.) Most anyám már mosolyog újra, hótól lucskos haját kibontja, sártól saras haját lebontja, s a végtelen-kék tekenőben mossa a fényes levegőben, mossa, virággal szappanozza, tavalyi lombjával lugozza. (Másik szemem is kinyitom félig.) Nézem a koponyám – külön van, nyakam tapogatom – külön van, kezemet keresem – külön van, elszéledt ujjaimat küldöm elszéledt ujjaim után – az is külön van! Tavalyi-levél-szemhéjam lehunyom inkább, tavalyi-pörzsölt-fű-szempillám leeresztem inkább. (Vissza, csak vissza, vissza a gyökerek közé, a vak virágok közé, a temetetlen szomjúság közé, ereim kőlenyomatához, a testembe préselt kőkori virághoz, mit nem mutat ki röntgen és kés se, vissza, csak vissza, vissza a csöndhöz, a csöndbe, csöndkishúgom édes öléhez, kistestvérem édes öléhez.) Nem akarok látni! De bátyámfám nem hágy nyugodnom, napfényes tükröket tolultat, késes tükröket leveledzik, borotvafény vagdossa arcom; Fűfivérem se hágy aludnom, szemhéjam alá föltüremlik, fiakat füvell maga mellé, fölpöckölik nehéz szempillám. (Mindkét szemem kinyitom újra) Mindkét szemem maga az égbolt, a láthatár egyik karéja, úszó szigetei nap és hold. (Szemem színét szitakötők hozzák.) Anyám már a haját szárítja, földszagú haját szárogatja, haját most öklére csavarja, bátyámfa karjára aggatja, lábam nagy ujjára aggatja, elszéledt ujjaimra teríti, elveszett koponyámra teríti. (Hova hajszálai hullnak, koponyám nyakamra forrad, ujjaim tenyeremhez forrnak, anyám magamhoz visszaforraszt.) Mert látnom kell, nekem kell látnom! – Szanaszét széledt ujjaimmal elveszett koponyám most megkeresem, szanaszét széledt ujjaimmal elveszett koponyám most elveszejtett arcom elé emelem, – Hadd nézzék egymást! Egyiket a másik.