Oszip Emiljevics Mandelstam éjszakái

1 Fehér fehér fehér fehér fehér fehér fehér fehér fehér fehér fehér fehér   2 Ki ültetett a torkomba rigót? Ki rakatott madár-sípokkal bélelt torkomba borotvapenge-fészket, kés-sugaras, halálig dáridót?   3 Nem a lantot, a láncot pengetem; hangszalagjaim csörögnek, mint a láncok, vagy mint a csillagok odafenn, a gravitációs, vasba veretett világok, béklyóban-földek,   mintha a szívem.   4 Ó, végtelenség, világ Szibériája, vak kalodám…   5 A hó A hó a tél a télA hó holdja.   6 Én, a pétervári bőrös zsidó egyszülött fia,   aki fának születtem, mért vagyok kő most, kőtömbből-éjszaka.   7 És megtanítom az emberi beszédre az újraszavakat, az énekelnifákat, megtanítom a madarakat az égre…   8 Suttogásom hullhatatlan levél, levélzik lombhatatlan, pedig már avarló avar mögöttem minden, minden árnyék, s mint zsíros humuszba, süppedek hanyatt- árnyamba vissza, árnyak magam is – mégis vagyok: a száj előtti szó, zizegő levél lombok és fáktalan, a járás maga, láb és kerék előtt, vagyok a nélkül jövőideje…   9 (Hogy silbakol a holdsisakú éj. Benéz belőlem, rám-oltja magam. Fénylik, vigyorog az arca.)   10 Úristen! Denevér ország a szemem. Szempilláim lábbal lefele csimpaszkodnak, mint maga az éjség. Adjátok vissza a nap bitófáit legalább! Fényt!   11 Fehér fehér fehér fehér fehér fehér fehér fehér fehér fehér fehér fehér   12 Koszlott kabátban, mintha bíborpalástban, vörös hajammal, mintha koronámban, – „Tábornok, tábornok!” – kiabálnak utánam a gyerekek az utcán, megállok. Ők az én rendjeleim, mosolyuk váll-lapom, kezük a kardom, születésük jövőm kitüntetései.   13 Gyertyák, gyertyás jegenyék lobognak, torkomba tömve verseim lobognak, fehérlap reggeleim kormohodnak, csöndpernyék görcsberántva koromodnak. – Feketén ég el az írás, mint a vér.   14 Fehéren suhog, mint egy arc a csöndből.   15 Fehér fehér fehér fehér.