Szeretkezéseink

1 Nincs ű, nincs, í, az é csak élene, nincs vé, nincs dé, a dé csak délene, csak krí, csak krű, csak a hangok szíve, félkék, félzöld, a színtelen zene: NINCS HANG É é nélkül Vé vé nélkül Hang hang nélkül Csak a zene színe   Nincs hang Fény sincs, nincs fény, a fénylés csak fénylene, nincs kék, nincs ég, a kéklés csak églene, nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene, csak fél-í, fél-ű, csak a zene színe: NINCS FÉNY Fény fény nélkül Kék kék nélkül Zöld zöld nélkül Csak a zene színe   Nincs fény Éj sincs, nincs éj, az éjlés csak éjlene, nincs mély, mély sincs, a mélynek nincs hol mélylene, nincs fönt, nincs föld, a föld csak földlene, köd sincs, nincs köd, a ködlés csak ködlene: NINCS FÖLD Éj éj nélkül Mély mélység nélkül Föld föld nélkül Csak a lenni lehelete   Nincs föld Csönd sincs, nincs csönd, a csönd csak csöndlene, Nincs ő, nincs én, az én csak őlene, nincs tér, idő, csak időtérlene, nincs nincs se, a van, az is csak nincslene: NINCS SlNCS Csak te, az ige: a lenni lehelete!   2 Tíz szán siklik a meztelen havon. Tíz szablya szánt tüzet a hátamon. Csónak suhan bőrömön. Hallani: Fölcsap a hó egész hónaljamig. Tűzhasáb csördül. Szálló kút gyanánt – forgókésszélként – huss!, elszáll szememből földanyám. Eke szánt jégen. Apámban megakad. Mozdonyokkal fűtik hasamat. Nap fehér ringben. Szakadó kötelek. Meztelen öklök döngölik szívemet. Augusztus forró ege, ostorok. Olvadt nyárfák, törzsük rámcsorog. Zuhanó pilóták, égő hanyatt- vágódó föld. Ejtőernyő-hajad. És csönd. Mozdulat nélküli füvek. Egy szempilla érinti az eget.   3 Szeretlek – hallod? – s ha hallod, érted-e? Tudod milyen a vas lélegzete? Tudod milyen minden kő meztelen? Láttál te már holtat elevenen? Szeretni, enni, menni – még szabad! Nem szögesdrótháló a te hajad? Szeretni, enni, menni – még lehet! Kinek melléből áll ki a kezed? Kétszázhúsz voltos éj – de mennyi van – Úristen – ereim huzalaiban.   4 Mit csináltál velem, hogy szemöldököd, mint bilincs kattan szemeim fölött? Láncból vagy, drága, s lánccal ölelkezel, hogy csörömpöl ruhád, ha vetkezel? Dollár vagy tallér fényes köldököd, vagy láncszem az is, hogy fénylik és csönög? S ha lábad, a gyönyörűt, szétnyitod, mi dönt le drága, tank, kard, gumibot? Vaságyon, búza közt, rizsföldeken, és hogy fekszel? Holtan? Elevenen?   5 A nőstény, ha üzekszik, a kan, ha szeret, kit húz karóba, milyen ősöket? Kinek égő húsa csókod, öl gyanánt kinek készít szép lábad kalodát? S harapásaim szöges ostora milyen nép lovának patkónyoma? – Hát vigyázz, vigyázz, jól vigyázz velem! Történelmembe zárva vetkezel. Vigyázz, vigyázz, hajam, vad tábora lehet neked még tüzes Dózsakorona! Kigyúlhatnak ágyad piacain derekad alá hordott csontjaim, hasad sáncán, melled dómja előtt ácsolják, hallod-e, a levegőt, s mi lesz veled, ha én is elhagyom facölöpváram, cölöpvár-mellkasom ha elhagylak, kiéhezett sereg, utolsó végváramat, testedet?!   6 Hát mi vagyunk mi, drága, hányfele tört kard, szakadt íj, hány föld lélegzete, hány szó, hány száj, hogy mind itt vérzene: mongol bonc, szláv száj, Kölcsey félszeme, az idő terén, a turista világ napszemüvege előtt Európa égő csuvas-szerzetese. Ha azt mondom, Vesi, még érted-e? Szádat friss vízként fölkínálod-e? Ha azt mondom, Kosza, görbítesz-e kaszát karodból, hogy megölelj vele? Ha szólok, Hegycsúcs, mellecskéd kis csecse kék melltartódból kitakaródzik-e? Ha azt mondom, Eke, fölszántod-e ékes magad, hogy engem vess bele?   7 A nagy időbe zárva, meztelen lánc, csörgő láng, szeress szerelem. Földim vagy, s földem. Minden föld. Te vagy maga a Föld is, hát ne csúfítsd el magad. Szakadt szempillám lásd meg, a szemem az apámon foszló lyukas katonaköpenyen. Fűcsomóanyám lásd meg, mert bele- markol a föld és elinal vele. Hajcsomószavunk lásd meg, mert kihull, és magtalanul és számlálatlanul. Hajcsomómagunk lásd meg és ne hagyd, hogy kicseréltessen a szív s az agy. Hogy kiheréltessen a szem, s a kéz, Szeress minket, nagy idő, ölelés.   8 Szeress, szeress, a meztelen havon tíz szablya szánt, tíz boldog fájdalom. Csónak suhan hajamon. Jég etet vállamon hömpölygő mezőtüzet. Fény hull. Kés hull. Szempilláim mögött havazik: pillantásaidba ütközök. Reszkető tér. Pillék és levelek. Augusztushasú nyárfaéj remeg. Ejtőernyőbe csavarva, hanyatt- fekszem az ágyon, elborít hajad. Fölöttem, hallom, suhan kezed. Szempillámmal érintem az eget.   Ezt az éjt csak a szemed oltja ki.   Ezt a fényt csak a kezed mondja ki.   Ezt a színt nem lehet fölbontani.   Ezt a kínt nem lehet kioltani.   Ezt a földet nem lehet mondani.   Ezt a csöndet nem lehet hallani.   9 Nincs ű, nincs í, az é csak élene, nincs fény, nincs kék, a kék csak églene, nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene, nincs ő, nincs én, az én csak őlene: Csak te, az ige, a van lehelete!