Kettős sötétben

Bolyongtam benned, asszonyhavasban, ugrált szememben fekete láng, lábnyomom, szívem is fák alján hagytam, valahogy meg ne találd! Csak játssza, hogy forrást foganna, aszályt és havakat almol. Mind lombból, ha vérzik az alma, nap bugyog, hold huhol abból. Kettős sötétben, éj éjhez kocódva, – gyújtózsinórerem csupa szándék – elől s mögöttem égő kanóccal ott áll az isten, de nem mozdul, vár még. Futva, megrogyva, néha féltérden, a káprázó télben és sorsban belémlőtt szívemet nehezebbnek érzem a földnél, s tudom, hogy robban. Csak koponyám, ha a földé lett végképp, ihatsz belőlem, hogy bátran megőrizz: ha összegyűlt szememben az ősz és a kék ég, mint őzpatanyomban az őszi esővíz.