A hetedik kavics

Mert mindent elfeledtél, amit elfeledhettem, mert mindent elfeleztél, amit elfelezhettem, mert ami volt, vélt szándék, s ami van: nincses nincsem, temetőárokágyék- ba földelt, önös szerelmem, mert a lenne is látszat, s a lesz rég voltos volna, hasadékod – mind – áltat, halálom halálolja, – ki nem akartam, s akartan, más lenni egykor, csak te, most gyémántra varangyban nézel, bennem-nevedre, ki nyár egykorhavából voltál – most telesedve két sűrűdő aszályból jégzöl, ráhűlsz szememre, rám halsz, s bár minden ágom rád hull, kezdek sajogni, – szeretném nagyon látnom magadat mosolyogni. Mégis, bár egyre messzebb, talán, talán lehet még, hiszen hiszem – lehetlek, s én se vagyok még emlék, és élj-se és halj-se, és én-se, csak csöndös, hetediziglen tetszhalott levél, az élne, s mégse te-én-tömlöcben. – Most hová a fagyos lángból, gyökerem-koronádból, ha hó havazik a szádból, ha te havazol a számból.