Három szerelmes sor
| Három szerelmes sor? Hát ím: legyen! |
| Három szavadban elfér életem. |
| Mit bánom aztán: legyen, ne legyen! |
|
Hívogató
| hova hullsz, hova szállsz, |
|
| hova hullsz, hova szállsz, |
|
| csak nézz rám, hajnalodj! |
|
| hova hullsz, hova szállsz, |
|
|
Mire meglelnek
| A csönd, a hallgatás nagyobb világ, |
| hogy egyedül cipelni lehetne, |
| nagyobb földrész a szerelem, |
| hogy egyedül bejárni lehetne, |
|
| nyílt tájaidra így vetődtem, |
| visszatalálni szülőföldem, |
|
| ártatlan vizek, tükröző nyárfák, |
| zsombék-öl, fű-haj boldogít, |
| egy tükör nekem adja árnyát, |
|
| hogy vissza ne találjak, esik, |
| s elmos mindent a nyomomban, |
| s hiába, azt, aki voltam. |
|
| Mire meglelnek – nyár vagyok, |
| és ősz és tél és újra lángzó |
| tavasz, mert beléd változok, |
| földem, vándorló virágszóm. |
|
|
Veled szemben
| Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna, |
| behunyja szemét, de csak magába mélyed, |
| az ég és a folyó úgy néz egymásra vissza, |
| ahogy csak én szoktalak magamban nézni téged, |
|
| mikor még nem volt este, csak a sárgaréz kupakos |
| nagy öngyújtók csattogtak szanaszéjjel, |
| mert mentek hazafelé a megfáradt nappalok, |
| vállukon fényesre csiszolt, egyenes nyelű fénnyel, |
|
| mikor még nem volt este, csak a neoncséphadarók |
| surrogtak a város fölött, és – szem a szemre – |
| úgy perdült ki a homály zsákjából a fény, mint egykor a lazsnakok |
| szájából a mag: fénytörek, homálypelyva terült a kövezetre, |
|
| s még nem volt este bennem, a falnak vetve hátam |
| még veled szemben ültem, s hallgattam, hogyan reccsen |
| a fatörzseken a kéreg, s behunyt szemmel is láttam, |
| hogy vándorol a hold fáradt, kéklő eredben. |
|
|
Fagy, hó
| Emlékszel még? Fagy, tél, bemeszelt szél. |
| Friss számra, bőrömre emlékszel-e szívem? |
| Valamikor keshedt köpenyemben is szerettél, |
|
| Kivel fekszel le velem, te magam-árva, |
| s ki rád néz, lát-e, és aki megölel, |
| szeret-e úgy, mint az én hársfa- |
|
| Idegenek idegeneként én is. |
| Kenyerem mások szájából eszem. |
| Értem a mások szerelmét, beszélik. |
| De nem anyanyelv az nekem. |
|
| Talán ha szólnék Hozzám, s visszaszólnál, |
| s látnám: látod, kellek: nem-idegen, |
| de meg sem születlek, beléd sem halhatok már, |
|
|
Fény és levegő nélkül
| Add, Uram, el sose múljon tőlem |
| Ha már terített asztalodhoz vetődtem, |
|
| Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól |
| De arcom tenyered vizébe mártom, |
|
| Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem |
| De arcom benne, mint otthagyott rönk a földben, |
|
kihajtott, késeket levelezett. |
|
| Fény és levegő nélkül, mint a verőér, |
| zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért, |
|
| De nem kell a szerelem se, ha börtön. |
| Fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt |
|
étel, mit egykedvűen hörböl a rab. |
|
| A szeretet se kell, a fura fegyver, |
| Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen |
|
| Csak Te igazodsz el a csorbult elmén, |
| Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém, |
|
| Kerül majd bor, könyv, néhány léha |
|
nő is. Hallgatunk hosszasan. |
| Te, ki nem is vagy, s én, aki néha |
|
|
A hetedik kavics
| mert ami volt, vélt szándék, |
| s ami van: nincses nincsem, |
| ba földelt, önös szerelmem, |
|
| s a lesz rég voltos volna, |
| hasadékod – mind – áltat, |
|
| – ki nem akartam, s akartan, |
| más lenni egykor, csak te, |
| most gyémántra varangyban |
|
| jégzöl, ráhűlsz szememre, |
|
| rám halsz, s bár minden ágom |
| rád hull, kezdek sajogni, |
| – szeretném nagyon látnom |
|
| Mégis, bár egyre messzebb, |
| hiszen hiszem – lehetlek, |
| s én se vagyok még emlék, |
|
| és élj-se és halj-se, és én-se, |
| csak csöndös, hetediziglen |
| tetszhalott levél, az élne, |
|
| – Most hová a fagyos lángból, |
|
|
Kettős sötétben
| Bolyongtam benned, asszonyhavasban, |
| ugrált szememben fekete láng, |
| lábnyomom, szívem is fák alján hagytam, |
|
| Csak játssza, hogy forrást foganna, |
| aszályt és havakat almol. |
| Mind lombból, ha vérzik az alma, |
| nap bugyog, hold huhol abból. |
|
| Kettős sötétben, éj éjhez kocódva, |
| – gyújtózsinórerem csupa szándék – |
| elől s mögöttem égő kanóccal |
| ott áll az isten, de nem mozdul, vár még. |
|
| Futva, megrogyva, néha féltérden, |
| a káprázó télben és sorsban |
| belémlőtt szívemet nehezebbnek érzem |
| a földnél, s tudom, hogy robban. |
|
| Csak koponyám, ha a földé lett végképp, |
| ihatsz belőlem, hogy bátran megőrizz: |
| ha összegyűlt szememben az ősz és a kék ég, |
| mint őzpatanyomban az őszi esővíz. |
|
|
Levél helyett
| Már megint esik az eső, már megint |
| csupa kék-zöld harapás a szívem, |
| vörös, zöld, sárga neonjaidban ázom |
| Hitted volna-e, hogy megnősz, mint a hajam, |
| Te vagy itt minden romos fal, |
| minden mécses te vagy, minden parázsló, |
| s te vagy itt minden új ház, |
| Szorítom arcomhoz hajad, de laza a szél, |
| nem marad más, csak a hátráló ég, |
| ejtőernyő nélkül szállva, |
|
Mintha te
| Majd a kések, a jó anyák, |
| öled helyett is megneveznek, |
| megölelnek balták, kaszák, |
| mintha te – mellém heverednek. |
|
| Nem vér, virág hullik a számról. |
| Havazik mint… És szeretlek. |
| Csönög a szél. Árnyamhoz láncol. |
|
| S már soha többé nem eresztlek. |
|
|
Epilógus
| Szélből folyó száll szélesen |
|
| Bújhatnék ég szoknyád alá |
|
| Katonák s kurvák Elszökik |
|
| Tigris szempillarács mögött |
| Nem nézek szeme közé többé |
|
| talán ideges gyors beszéded |
| Talán talánod Talán méged |
| Száll a sírás és mosolyog |
|
|
|