Érdi Betlehem

Nagy csönd van, a csend is elült. Anyaméh, mély barlang a föld, – perc percre – fényév cseppkövek növesztik földig fényüket. Hold sárga szalmát terít, puha boglya, melenkedik Mária, mellén tátika kalingyál, virág-fia. Körmét házacskák: tehenek fújják. Füstnyelvük meleg. Jégcsontú, vén kút, letérdepelve hajol fölébe, hogy lehelje. Patás, de azért illedelmet tudó szél farkával legyezget. De boldog és így meg nem állja: titokban magában iázgat. József ünnepélyes, komoly. Az állatoknak szónokol. Haján pöndör fény, gyalu- forgácsa, fehér, napszagú. Három felől, rojtos talppal három meztélábas talpal: akác, nyárfa, s valahol egy szerecsen bodzabokor. Bodza tenyerén gyöngyöket, akác nyakláncot, fürtöset, nyárfa meg madarakat, nyarat hoz az inge alatt. „Békesség, Néked, Mária! Békesség, Néked, Tátika! Nyarat hoztunk, gyöngyöt, virágot, takard be kezeddel a világot!”