Augusztus 7

Harminchárom éves vagyok, lassan egyaránt megérek, mint már annyian, a föld és a fény férgeire, harminchárom év, lassan zuhanhatok fölfelé én is, mint a madár, a kőből lett álom, vagy mint az apám… Nyár van odakint, mondják, de én csak szívemre figyelek, s hallgatom, hogy húz odakint, mint a repülőgépek, rajokban a hó, s hogy robajlik a tél, a tél, a tél, – a lét hangrobbanásait számolom szívemben, – egy-kettő, egy-kettő – menetelnek a percek, de ki vezényel, ki masíroztatja körbe és körbe a vérem a testem négypitvarú kaszárnyaudvarán… Augusztus hetedike van, ma egész nap koromsötét éjszaka volt, mondtam, s a szeretőm – te őrült! – elsírta magát, mert dél volt, gyönyörű dél, reggeltől estelig… Harminchárom év, hajamba lassan fehér hollók települnek, s mind sűrűbb rajokban, pedig azt mondja az írás: „ritka, mint…” Ki egyre kevésbé leszel az enyém, s ki ismered már a hanyattesett bogár bánatát: – „Segítségezik a katica” – kicsi fiam, állj körém, végy a tenyeredbe, vigyél el apámhoz, s tegyél le, két lábra, négy lábra, vagy százezer lábra akár.