Jégember

Jég, jégember, ember előtti isten, mint barlangban, szikkadt mocsárban, néha rá-rálelek magamban kőagyaradra, koponyádra, s a Váli csöndre is szívemben. Elevenen egy nő szemében, s egy országéban: tetszhalott-tenger. – Úristen, ha egyszer fölengedsz, Sírföldrész, Magyar Északi Sark, mihez kezdünk özönvizeddel? Köröz a griffmadár-idő. Vaskarma, csőre népeket áhít. – Élne egyetlen fűszál itt, s beszélne-e, ha te eloltod homlokod ravatalgyertyáit?! Az örök semmi Bakonyában virrasztó, virággal világos szemedre most levelek hullnak, s mint síró erdő, mosdat a vérem, konok és Jóbos Vajda János.