Ha kavicsok csikorognak

1 Mégis, milyen bölcsőt képzelhetek magam köré, ha már kitaláltam a lábam járni, kalimpálni kezem, a nyelvem, a szám, hogy szabadon oázzam, milyen rácsot és milyen kezeket, ha – mert fölálltam és kiegyenesedtem – körémrács óv, s köröttemkéz lök el attól a földtől, akiben megszülettem.   2 Marokkal tömöm számba a reményt: a gyolcs jövőt, ahogy gyerekkoromban faltam az első havat, mintha akácfehér virágot nyárzana a fagy fekete lombja – de mire számhoz ér, már el is olvad, sáros hólét nyeldeklek fuldokolva: roszog a jövő rossz fogam alatt.   3 Ezután csak a fákat szeretem, az októberes fákat, csontmagányuk, szikkadt mosolyuk, őszös, levéltelen lombjaikat, szájtalan susogásuk, ezután csak csontjaik ölelem, akár a földben ölelném apámat. Porlik az idő, malmok: könyörtelen kötvények s rigók bérlik koponyámat.   4 Ifjúságom virágot mondó lány volt, nem szavak, égő rózsák buktak a számon, réteket léptem, szivárványzenét, jajjnárciszt, ibolyazenét szökkentett föl a lábom, most boldog vagyok, ha kavicsok csikorognak barlangtorkomból, s ha szikes időm bejárom. Mégse siratom vissza ifjúságom. A borosüveget a májusfákon, s a vak szallagokat mind megutáltam. Megutáltam a mosolyt az orgonákon.