Vonul a hó

Vonul a hó…

„Tél fn. Telet, tele.

A leghidegebb évszak, amelyben a növények ált. nyugalmi állapotban vannak.

Az idei, a jövő, a múlt, a tavalyi tél.”

(Magyar értelmező szótár)

1

Vonul a tél végig a városon,

lovak, láncok, bakák – senki se hallja,

a fagypatát, nehéz bakancsokat,

mintha pokrócba, puha szélbe csavarta

a sumák tél: vonul a hó…

Tompán csattog a kő.

De én hallom a marsot.

Vonul a fehér ezred.

Bal, jobb! Bal, jobb! Bal, jobb!

2

Vonul a világ végig szívemen:

a voltam, voltál. Meg se rezdül arca.

A döggödröt, a holnapférgeket

gyolcs elmúlásba, fehér

zászlókba csavarja.

Hull, hull a hó.

De én hallom a marsot.

Vonul a tél, a tél!

Bal, jobb! Bal, jobb! Bal, jobb!

3

Vonul a hó végig a városon

a hó a hó végig a városon

lovak láncok paták a városon

lánctalpas szelek át a városon

tratatatacsöndek a városon

át és végig árnyak a városon

a bal-jobb szájak át a városon

a vonulások át a városon

vonul vonul vonyít vonít a hó

4

Esik a hó Fehér rácsok zuhognak

Esik a hó Esik és nem olvad

rácshó fémhó fehér fémek zuhognak

van vashó kőhó rézhó és nem olvad

a fehér fém Rácsok rácsok zuhognak

Vasrács havaz Belülről szimatolgat

a szív nem mert rácsol ott is és nem olvad

a fehér fém Rácsok rácsok zuhognak

Hó vagy te is Vonulsz sohase olvadsz

5

„Az idei

a jövő

a múlt

a tavalyi

tél.”

Ha kavicsok csikorognak

1

Mégis, milyen bölcsőt képzelhetek

magam köré, ha már kitaláltam

a lábam járni, kalimpálni kezem,

a nyelvem, a szám, hogy szabadon oázzam,

milyen rácsot és milyen kezeket,

ha – mert fölálltam és kiegyenesedtem –

körémrács óv, s köröttemkéz lök el

attól a földtől, akiben megszülettem.

2

Marokkal tömöm számba a reményt:

a gyolcs jövőt, ahogy gyerekkoromban

faltam az első havat, mintha akácfehér

virágot nyárzana a fagy fekete lombja

– de mire számhoz ér, már el is olvad,

sáros hólét nyeldeklek fuldokolva:

roszog a jövő rossz fogam alatt.

3

Ezután csak a fákat szeretem,

az októberes fákat, csontmagányuk,

szikkadt mosolyuk, őszös, levéltelen

lombjaikat, szájtalan susogásuk,

ezután csak csontjaik ölelem,

akár a földben ölelném apámat.

Porlik az idő, malmok: könyörtelen

kötvények s rigók bérlik koponyámat.

4

Ifjúságom virágot mondó lány volt,

nem szavak, égő rózsák buktak a számon,

réteket léptem, szivárványzenét,

jajjnárciszt, ibolyazenét

szökkentett föl a lábom,

most boldog vagyok, ha kavicsok csikorognak

barlangtorkomból, s ha szikes időm bejárom.

Mégse siratom vissza ifjúságom.

A borosüveget a májusfákon,

s a vak szallagokat mind megutáltam.

Megutáltam a mosolyt az orgonákon.

Jégember

Jég, jégember, ember előtti isten,

mint barlangban, szikkadt mocsárban,

néha rá-rálelek magamban

kőagyaradra, koponyádra,

s a Váli csöndre is szívemben.

Elevenen egy nő szemében,

s egy országéban: tetszhalott-tenger.

– Úristen, ha egyszer fölengedsz,

Sírföldrész, Magyar Északi Sark,

mihez kezdünk özönvizeddel?

Köröz a griffmadár-idő.

Vaskarma, csőre népeket áhít.

– Élne egyetlen fűszál itt,

s beszélne-e, ha te eloltod

homlokod ravatalgyertyáit?!

Az örök semmi Bakonyában

virrasztó, virággal világos

szemedre most levelek hullnak,

s mint síró erdő, mosdat a vérem,

konok és Jóbos Vajda János.

Dajdajozók

Valamit megint elvesztegettünk,

ami miénk se volt még.

Elnézem – nem is kell temetnünk –

tömegsír-barátaimat.

Emlőgödrök. Hullámló, holt ég.

Ennek szájából csügg a lába.

Annak már csak a haja látszik.

Eszelősen zsonglőrködik

egy vak – szemefényét dobálja.

Magát gyújtaná meg a másik.

Szájukban nyírfák üde törzse

élt. Most jégből, tükörtavon,

mered fogaik tönkje, s köztük

egy piros kutya, s árnya a szó:

nyelvük nyüszít, tutul, zajong.

Augusztus 7

Harminchárom éves vagyok, lassan

egyaránt megérek, mint már annyian,

a föld és a fény

férgeire,

harminchárom év, lassan

zuhanhatok fölfelé én is,

mint a madár, a kőből lett álom,

vagy mint az apám…

Nyár van odakint, mondják, de én csak

szívemre figyelek, s hallgatom,

hogy húz odakint, mint a repülőgépek,

rajokban a hó, s hogy robajlik

a tél, a tél, a tél,

– a lét hangrobbanásait

számolom szívemben,

– egy-kettő, egy-kettő –

menetelnek a percek, de ki vezényel,

ki masíroztatja körbe és körbe a vérem

a testem

négypitvarú kaszárnyaudvarán…

Augusztus hetedike van, ma egész nap

koromsötét éjszaka volt, mondtam,

s a szeretőm – te őrült! – elsírta magát,

mert dél volt, gyönyörű dél, reggeltől estelig…

Harminchárom év, hajamba lassan

fehér hollók települnek,

s mind sűrűbb rajokban,

pedig azt mondja az írás:

„ritka, mint…”

Ki egyre kevésbé leszel az enyém,

s ki ismered már

a hanyattesett bogár bánatát:

– „Segítségezik a katica” –

kicsi fiam,

állj körém,

végy a tenyeredbe,

vigyél el apámhoz,

s tegyél le,

két lábra,

négy lábra,

vagy százezer lábra akár.

Fairtás

Télen is milyen szomorúan

szépek a fák – nem érezik,

haptákoló fejszéken túlnan

írmagjuk is elvérezik.

Csupasz bőrrel, a fehér börtön

mélyén is, bárhogy havazik,

– hó, nyaktiló csusszanva döndül –

nem tiltakoznak tagjaik.

Cella mindegyik. Különlő tömlöc.

Csak belül, a rácsoló üreg

erein kopog a begöncölt

láng, a tititás rügyek.

Döngnek gyolcsgyanútlan a téli

földre. Mint mind, ki halni él.

Mosolyuk tűz lesz – melegcsélni –

kínjuk meg jajj-nyers fejszenyél.

Indulók idején

Hogy születnek a katonák?

Miféle anya szüli őket,

hogy nem érzi bakancsa vasát

a rugdalódzó megszületőnek –

Hogy nőnek fel a katonák?

Milyen népek nevelik őket,

hogy nem látják szemük szuronyát,

hogy kezüktől át nem döfődnek –

Hogy szeretnek a katonák?

Tudja-e, ki öleli őket,

méhében menetel tovább,

csak kapcák és csizmák cserélődnek –

Meghalnak-e a katonák?

Megemészti-e a föld őket,

vagy csak, kezével szorítva hasát,

szüli, szüli,

csak elli őket?!

Tört szonett

Még gondolat se voltál, apám, s a koponyádon

már megjelöltetett vörös tintával az a lyuk,

a szurony és a csákány élesítették foguk,

mozdult a gyalogsági ásó is, hogy elásson,

még lábad se volt, apám, s a zsaruk, tábornokok

már mértéket vettek rólad, ennyi meg ennyi,

ilyen bornyút, sírdombot bírsz a hátadon cepelni,

mezőből zubbonyt szabtak, kővel ki is gomboztatott,

s még szíved se volt talán, de első zörejeddel,

az első dobbanással eldördült az a fegyver,

születtél, lábra álltál mégis, mentél tovább,

harmincnyolc éven át vitt a tested átlőtt fejjel,

s anyád se vette észre a többi hányszázezerrel:

„jaj, meglőttek fiam…”

Díszszemle X-ben

Mert a trombiták berekedtek,

dobokból jég vert hang helyett,

jobb híján egy tábornokot

fújtak derekukra tekerve

a lelkes és bősz őrmesterek.

De így is vigyázzba meredtek,

s az elléptető levegőt

hurrázgatták és éljeneztek

a kivezényelt fakeresztek,

sírjuk lengető temetők.

Isten egy kiskutyával játszott,

mely később megkecskésedett.

S a bokrok alatt megszokásból

nagypapákat és nagymamákat

csinálgattak a kisdedek.

Harminc körül

Kalandok? – Csak karambolok.

Csodák? – Csődök, csődörszerelmek.

Álljak az országútra és

másé-éveknek integessek?

Kezem lassan karónak sem jó,

a szemem arra se, hogy lássak,

– ideje beállnom gödörnek,

helyet csinálnom a sírásnak,

mert megjön úgy is. A sás szaga,

sár, föld már kisusog a számból.

Füveik liliputi hada

dereslik, kúszik koponyámon.

Csak a sírás

Maszatos fényű levelek hullnak

mintha az erdő, az öreg isten,

az istenöreg roncsszirma hullna,

lódarázs-szemhéja havazna,

körözne egyre, s kinőne újra.

Támasztom, mintha homlokodnak,

az ablak üvegének fejem,

hogy hűvösödjek, havasodjak,

– lángok, lángok, lángok lobognak –

ídösöm, ídös, ídösöm,

engem már hova bujdokoltatsz.

Leszáradt kezeim ropognak

lábam alatt, mosolyom lesárgul.

Csak a sírás fényei hullnak.

December

Vénülő erdővállam

lombot álmodik újra:

levelenként fújja

a nyarat koronájára,

mert havazik erősen.

Embertelet tapodva

baktat bennem a balta.

Célosan, ráérősen.

Mondhatnám magamodva:

„Fejjel lefele élek,

miképp a denevérek,

lábammal akaszkodva.”

Erdőt vénülő vállam

álmodik nyarat ébren.

A levegő jegében

reccsenő árnyát csodálja.

Csönd, fény, kés

Játszani kell a csönddel,

a csendbe bele ne haljon,

fölhúzott, halálig-szívünket

neki kell adni, játsszék,

autózzon, motorozzon.

Játszani kell a fénnyel,

föl kell dobni magasra

a fényt, szemünkét, ne féljen

a sötét sötétben hagyva.

Játszani kell a késsel,

néki kell adni halálunk,

ha már torkunkon térdel,

ne halhasson utánunk.

Havak hámlanak

Most nagyon jó, mert süt a nap.

A hóhér tél szemefehérje

hályogol. Havak hámlanak.

Rézfényt kapirgál egy jérce.

Vaksi ág szemét dörzsöli.

De álmos még, így ki se nyitja.

Gyűrt levegőjét gyömködi

feje alá, megfordul egy fa.

Rügyek, kisbabák alszanak.

Szájuk szélén, akár az álom,

hólé fénylik. És süt a nap.

Hunyd le a szemed, hogy ne fájjon.

Szénrajz

Hollóerdő. Világgáment kezem

mintha szárnyak, a mélykék, mélyzöld között

setétjében, koromágak alatt,

csőrfák, csőrerdők, és csőrlevelek

rengetegében járna egymaga,

már nem menekszik, magát nem védi meg,

lát madárfényt, verőércsivogást,

őzvillámlást a vér medreiben,

fénylő tükrök: a váll mély gödrei

között önmaga múlását bevárja,

akár a fény. És csak az éjszaka.

Hollók, hollók. Rigók, rigók, rigók.

Naplójegyzet

Csak az első szavakat nehéz, csak az

első hangot, csak az

m nyéltelen gereblyéjét a száj

gyepedző árokpartja fölött,

csak az a éjmosta gödrét

a süppedő földben, a szájban,

csak a g

szívig furakodó féreggyökerét,

– aztán:

magam, magam, magam

– És:

magad, maga.

S a többi már

megy könnyedén.

Mint.

A fenekedő nincsen ellen

Szél virágzik, eső virágzik,

a habos szélben isten ázik,

ázik a lombtalanul lombban,

az őszös, szeptember alomban.

Ázik a föld, ázik az isten,

a gyökérhajú, földhajú nincsen,

szeptember szivárványa-semmi,

ázik, és nem tud megeredni.

Ázik, áznak az istencsontok,

a messze mezőn meszes fényfoltok,

szanaszét-szemek, deszkaárnyak,

áznak, síró testemben áznak.

Ázom én is, fekete lombban,

az arcomból hullongó koromban,

feketén havazó ezüstben,

kötelekként tekergő füstben.

Jaj, ki eddig magamban voltam,

hulló eső, magamban hulltam,

magamból ki és visszanőttem,

magam fölé magam tetőztem;

egy szál ingben: lélegzetemben,

indulnom kell – ahogy születtem –

a feneketlen semmi ellen,

a fenekedő nincsen ellen.

Fanyűvő rímek

Fanyűvő rímek, kengyelfutó

versek, szélfúvó óriások

tudtok-e erdőt irtani,

s megmunkálni, fölszántani

félnap alatt a nagy világot.

Vagy mese, versek, a hírös erő,

hogy világ pörög mindegyik ujján?!

A kacsalábú kastély nem forog,

vadászok jönnek, párducok,

s a költő lélegző léken csúszkál;

örül, hogy él. De vers, mit ér

a rím, ha nem úgy ölelkezik,

mint meztelen testek az ágyon,

ha nem úgy értik egymást a sorok,

mint a jobb ujjai a szerszámon?!

Óriások unokája, vers, csak egyszer,

egyszer tudnám rólad elmondani:

fölkelsz hajnalban, mint a pékek,

s neki gyürkőzöl, nem fényből, sárból,

– lisztből, kovászból, kenyeret dagasztani.

Mert élek…

Mert élek:

meghalok.

Jól tudom.

Csak azt nem:

Büntetés?

Jutalom?

Jelentés

Már egyre inkább bent és odakint,

már egyre inkább jóra és rosszra készen,

nézek át a szükölő kerítésen:

lélegzetem szűkülő résein.

Régi dal

Valaha nádi farkas

voltam, csak énekeltem.

Lett így vétkem hatalmas:

vérebbé nem vedlettem.

Rozsdás szőröm kihullott

az első tejfogakkal.

Bátorságomba bulldog

ősz és kuvasz tavasz mar.

Földönfutó csikasznak

belőle – amíg élek –

ordas szívem maradt csak:

a tiszta, szabad ének.

Ideges nádasban háló,

itt hál most idegeimben.

Horkan, fut a haláltól.

Mély vermet kapar bennem.

A címzett ismeretlen

Apám, bárhova hajthatom

fejem, csak benned nyughatom.

Hunyd hát rám, erősen, szemed.

Szemhéjaid öleljenek.

Mint a lepkék, a madarak,

megleszek szempillád alatt.

Vagy pupillád árnya alá

is elrejthetsz, apám, akár.

Mint óriási levelet

borítsd reám a tenyered.

Végy kezedbe: éjek-napok

közé rejts el, mint egy magot.

A világok közötti tér

eljön úgyis a szememért.

A bordáid, bolygóidat

feszítő, verdeső anyag.

A szádon, szelíd álladon

csorgó, névtelen fájdalom.

A se-ide és se-oda

minek-idő, mindegy-hava.

S fázó, szomorkás szerelem

csuszkál meztéláb szememen.

Csak addig

Csak addig éljek,

amíg egy nő szemében

megnézhetem minden nap arcomat.

Csak addig,

amíg egy gyerek kezére

rábízhatom – vezesse! – voltomat.

Csak,

míg akad egy kő, egy tiszta homlok,

egy mosoly, amire még írni lehet.

Míg tudom tisztán,

bár hangosan sose mondom:

halni is érdemes.

Amikor

Amikor írni kéne

vívni, sikongni kéne,

anyám késsé vált mosolyát,

a hófejszét, derűbaltát

belevágni a télbe.

Amikor írni kéne,

sziszegni, sírni kéne,

a jeges földben apámmal,

a zubbonnyal, csontjaival

szeretkezni kéne.

Amikor írni kéne,

nem írni, inni kéne

– sírkereszt-barátaimat

kitépni, s belevágni

a jövőkbe, a mesékbe.

De mikor írni kell:

a földet vinni kell!

Vinni: a lábunkra forrott

vasbéklyót, vaskoloncot –

fölbukva, csörömpölve

vinni: egymáshoz kötve –

mint álnok álmot az állat.

Vinni – mint koponyánkat.