Vonul a hó…
|
„Tél fn. Telet, tele.
A leghidegebb évszak, amelyben a növények ált. nyugalmi állapotban vannak.
Az idei, a jövő, a múlt, a tavalyi tél.”
(Magyar értelmező szótár)
|
| Vonul a tél végig a városon, |
| lovak, láncok, bakák – senki se hallja, |
| a fagypatát, nehéz bakancsokat, |
| mintha pokrócba, puha szélbe csavarta |
|
| Bal, jobb! Bal, jobb! Bal, jobb! |
|
|
| Vonul a világ végig szívemen: |
| a voltam, voltál. Meg se rezdül arca. |
| A döggödröt, a holnapférgeket |
| Bal, jobb! Bal, jobb! Bal, jobb! |
|
| Vonul a hó végig a városon |
| a hó a hó végig a városon |
| lovak láncok paták a városon |
| lánctalpas szelek át a városon |
| tratatatacsöndek a városon |
| át és végig árnyak a városon |
| a bal-jobb szájak át a városon |
| vonul vonul vonyít vonít a hó |
|
| Esik a hó Fehér rácsok zuhognak |
| Esik a hó Esik és nem olvad |
| rácshó fémhó fehér fémek zuhognak |
| van vashó kőhó rézhó és nem olvad |
| a fehér fém Rácsok rácsok zuhognak |
| Vasrács havaz Belülről szimatolgat |
| a szív nem mert rácsol ott is és nem olvad |
| a fehér fém Rácsok rácsok zuhognak |
| Hó vagy te is Vonulsz sohase olvadsz |
|
|
Ha kavicsok csikorognak
| Mégis, milyen bölcsőt képzelhetek |
| magam köré, ha már kitaláltam |
| a lábam járni, kalimpálni kezem, |
| a nyelvem, a szám, hogy szabadon oázzam, |
| milyen rácsot és milyen kezeket, |
| ha – mert fölálltam és kiegyenesedtem – |
| körémrács óv, s köröttemkéz lök el |
| attól a földtől, akiben megszülettem. |
|
| Marokkal tömöm számba a reményt: |
| a gyolcs jövőt, ahogy gyerekkoromban |
| faltam az első havat, mintha akácfehér |
| virágot nyárzana a fagy fekete lombja |
| – de mire számhoz ér, már el is olvad, |
| sáros hólét nyeldeklek fuldokolva: |
|
| roszog a jövő rossz fogam alatt. |
|
|
| Ezután csak a fákat szeretem, |
| az októberes fákat, csontmagányuk, |
| szikkadt mosolyuk, őszös, levéltelen |
| lombjaikat, szájtalan susogásuk, |
| ezután csak csontjaik ölelem, |
| akár a földben ölelném apámat. |
| Porlik az idő, malmok: könyörtelen |
| kötvények s rigók bérlik koponyámat. |
|
| Ifjúságom virágot mondó lány volt, |
| nem szavak, égő rózsák buktak a számon, |
| réteket léptem, szivárványzenét, |
| jajjnárciszt, ibolyazenét |
| most boldog vagyok, ha kavicsok csikorognak |
| barlangtorkomból, s ha szikes időm bejárom. |
|
| Mégse siratom vissza ifjúságom. |
| A borosüveget a májusfákon, |
| s a vak szallagokat mind megutáltam. |
|
| Megutáltam a mosolyt az orgonákon. |
|
|
|
Jégember
| Jég, jégember, ember előtti isten, |
| mint barlangban, szikkadt mocsárban, |
| s a Váli csöndre is szívemben. |
|
| Elevenen egy nő szemében, |
| s egy országéban: tetszhalott-tenger. |
| – Úristen, ha egyszer fölengedsz, |
| Sírföldrész, Magyar Északi Sark, |
| mihez kezdünk özönvizeddel? |
|
| Vaskarma, csőre népeket áhít. |
| – Élne egyetlen fűszál itt, |
| s beszélne-e, ha te eloltod |
| homlokod ravatalgyertyáit?! |
|
| virrasztó, virággal világos |
| szemedre most levelek hullnak, |
| s mint síró erdő, mosdat a vérem, |
| konok és Jóbos Vajda János. |
|
|
Dajdajozók
| Valamit megint elvesztegettünk, |
| Elnézem – nem is kell temetnünk – |
| Emlőgödrök. Hullámló, holt ég. |
|
| Ennek szájából csügg a lába. |
| Annak már csak a haja látszik. |
| egy vak – szemefényét dobálja. |
| Magát gyújtaná meg a másik. |
|
| Szájukban nyírfák üde törzse |
| élt. Most jégből, tükörtavon, |
| mered fogaik tönkje, s köztük |
| egy piros kutya, s árnya a szó: |
|
| nyelvük nyüszít, tutul, zajong. |
|
|
Augusztus 7
| Harminchárom éves vagyok, lassan |
| egyaránt megérek, mint már annyian, |
| zuhanhatok fölfelé én is, |
| mint a madár, a kőből lett álom, |
| Nyár van odakint, mondják, de én csak |
| szívemre figyelek, s hallgatom, |
| hogy húz odakint, mint a repülőgépek, |
| rajokban a hó, s hogy robajlik |
| menetelnek a percek, de ki vezényel, |
| ki masíroztatja körbe és körbe a vérem |
| négypitvarú kaszárnyaudvarán… |
|
| Augusztus hetedike van, ma egész nap |
| koromsötét éjszaka volt, mondtam, |
| s a szeretőm – te őrült! – elsírta magát, |
| mert dél volt, gyönyörű dél, reggeltől estelig… |
|
| Harminchárom év, hajamba lassan |
| pedig azt mondja az írás: |
|
| Ki egyre kevésbé leszel az enyém, |
| a hanyattesett bogár bánatát: |
| – „Segítségezik a katica” – |
| vagy százezer lábra akár. |
|
|
Fairtás
| Télen is milyen szomorúan |
| szépek a fák – nem érezik, |
| haptákoló fejszéken túlnan |
|
| Csupasz bőrrel, a fehér börtön |
| mélyén is, bárhogy havazik, |
| – hó, nyaktiló csusszanva döndül – |
|
| Cella mindegyik. Különlő tömlöc. |
| Csak belül, a rácsoló üreg |
|
| Döngnek gyolcsgyanútlan a téli |
| földre. Mint mind, ki halni él. |
| Mosolyuk tűz lesz – melegcsélni – |
| kínjuk meg jajj-nyers fejszenyél. |
|
|
Indulók idején
| Hogy születnek a katonák? |
| hogy nem érzi bakancsa vasát |
| a rugdalódzó megszületőnek – |
|
| Hogy nőnek fel a katonák? |
| Milyen népek nevelik őket, |
| hogy nem látják szemük szuronyát, |
| hogy kezüktől át nem döfődnek – |
|
| Hogy szeretnek a katonák? |
| csak kapcák és csizmák cserélődnek – |
|
| Megemészti-e a föld őket, |
| vagy csak, kezével szorítva hasát, |
|
|
Tört szonett
| Még gondolat se voltál, apám, s a koponyádon |
| már megjelöltetett vörös tintával az a lyuk, |
| a szurony és a csákány élesítették foguk, |
| mozdult a gyalogsági ásó is, hogy elásson, |
|
| még lábad se volt, apám, s a zsaruk, tábornokok |
| már mértéket vettek rólad, ennyi meg ennyi, |
| ilyen bornyút, sírdombot bírsz a hátadon cepelni, |
| mezőből zubbonyt szabtak, kővel ki is gomboztatott, |
|
| s még szíved se volt talán, de első zörejeddel, |
| az első dobbanással eldördült az a fegyver, |
| születtél, lábra álltál mégis, mentél tovább, |
|
| harmincnyolc éven át vitt a tested átlőtt fejjel, |
| s anyád se vette észre a többi hányszázezerrel: |
|
|
Díszszemle X-ben
| Mert a trombiták berekedtek, |
| dobokból jég vert hang helyett, |
| jobb híján egy tábornokot |
| a lelkes és bősz őrmesterek. |
|
| De így is vigyázzba meredtek, |
| hurrázgatták és éljeneztek |
| a kivezényelt fakeresztek, |
|
| Isten egy kiskutyával játszott, |
| mely később megkecskésedett. |
| S a bokrok alatt megszokásból |
| nagypapákat és nagymamákat |
|
|
Harminc körül
| Kalandok? – Csak karambolok. |
| Csodák? – Csődök, csődörszerelmek. |
|
| Kezem lassan karónak sem jó, |
| a szemem arra se, hogy lássak, |
| – ideje beállnom gödörnek, |
| helyet csinálnom a sírásnak, |
|
| mert megjön úgy is. A sás szaga, |
| sár, föld már kisusog a számból. |
| dereslik, kúszik koponyámon. |
|
|
Csak a sírás
| Maszatos fényű levelek hullnak |
| mintha az erdő, az öreg isten, |
| az istenöreg roncsszirma hullna, |
| lódarázs-szemhéja havazna, |
| körözne egyre, s kinőne újra. |
| Támasztom, mintha homlokodnak, |
| hogy hűvösödjek, havasodjak, |
| – lángok, lángok, lángok lobognak – |
| engem már hova bujdokoltatsz. |
| Leszáradt kezeim ropognak |
| lábam alatt, mosolyom lesárgul. |
| Csak a sírás fényei hullnak. |
|
December
| reccsenő árnyát csodálja. |
|
|
Csönd, fény, kés
| Játszani kell a csönddel, |
| a csendbe bele ne haljon, |
| fölhúzott, halálig-szívünket |
| neki kell adni, játsszék, |
|
| a fényt, szemünkét, ne féljen |
|
|
Havak hámlanak
| Most nagyon jó, mert süt a nap. |
| hályogol. Havak hámlanak. |
| Rézfényt kapirgál egy jérce. |
|
| Vaksi ág szemét dörzsöli. |
| De álmos még, így ki se nyitja. |
| feje alá, megfordul egy fa. |
|
| Rügyek, kisbabák alszanak. |
| Szájuk szélén, akár az álom, |
| hólé fénylik. És süt a nap. |
| Hunyd le a szemed, hogy ne fájjon. |
|
|
Szénrajz
| Hollóerdő. Világgáment kezem |
| mintha szárnyak, a mélykék, mélyzöld között |
| setétjében, koromágak alatt, |
| csőrfák, csőrerdők, és csőrlevelek |
| rengetegében járna egymaga, |
| már nem menekszik, magát nem védi meg, |
| lát madárfényt, verőércsivogást, |
| őzvillámlást a vér medreiben, |
| fénylő tükrök: a váll mély gödrei |
| között önmaga múlását bevárja, |
| akár a fény. És csak az éjszaka. |
| Hollók, hollók. Rigók, rigók, rigók. |
|
Naplójegyzet
| Csak az első szavakat nehéz, csak az |
| m nyéltelen gereblyéjét a száj |
| gyepedző árokpartja fölött, |
| a süppedő földben, a szájban, |
| szívig furakodó féreggyökerét, |
|
|
A fenekedő nincsen ellen
| Szél virágzik, eső virágzik, |
| a habos szélben isten ázik, |
| ázik a lombtalanul lombban, |
| az őszös, szeptember alomban. |
|
| Ázik a föld, ázik az isten, |
| a gyökérhajú, földhajú nincsen, |
| szeptember szivárványa-semmi, |
| ázik, és nem tud megeredni. |
|
| Ázik, áznak az istencsontok, |
| a messze mezőn meszes fényfoltok, |
| szanaszét-szemek, deszkaárnyak, |
| áznak, síró testemben áznak. |
|
| Ázom én is, fekete lombban, |
| az arcomból hullongó koromban, |
| kötelekként tekergő füstben. |
|
| Jaj, ki eddig magamban voltam, |
| hulló eső, magamban hulltam, |
| magamból ki és visszanőttem, |
| magam fölé magam tetőztem; |
|
| egy szál ingben: lélegzetemben, |
| indulnom kell – ahogy születtem – |
| a feneketlen semmi ellen, |
| a fenekedő nincsen ellen. |
|
|
Fanyűvő rímek
| Fanyűvő rímek, kengyelfutó |
| s megmunkálni, fölszántani |
| félnap alatt a nagy világot. |
|
| Vagy mese, versek, a hírös erő, |
| hogy világ pörög mindegyik ujján?! |
| A kacsalábú kastély nem forog, |
| vadászok jönnek, párducok, |
| s a költő lélegző léken csúszkál; |
|
| örül, hogy él. De vers, mit ér |
| a rím, ha nem úgy ölelkezik, |
| mint meztelen testek az ágyon, |
| ha nem úgy értik egymást a sorok, |
| mint a jobb ujjai a szerszámon?! |
|
| Óriások unokája, vers, csak egyszer, |
| egyszer tudnám rólad elmondani: |
| fölkelsz hajnalban, mint a pékek, |
| s neki gyürkőzöl, nem fényből, sárból, |
| – lisztből, kovászból, kenyeret dagasztani. |
|
|
Jelentés
| Már egyre inkább bent és odakint, |
| már egyre inkább jóra és rosszra készen, |
| nézek át a szükölő kerítésen: |
| lélegzetem szűkülő résein. |
|
Régi dal
| Lett így vétkem hatalmas: |
|
| ősz és kuvasz tavasz mar. |
|
| ordas szívem maradt csak: |
|
| Mély vermet kapar bennem. |
|
|
A címzett ismeretlen
| fejem, csak benned nyughatom. |
|
| Hunyd hát rám, erősen, szemed. |
|
| Mint a lepkék, a madarak, |
| megleszek szempillád alatt. |
|
| is elrejthetsz, apám, akár. |
|
| közé rejts el, mint egy magot. |
|
| csorgó, névtelen fájdalom. |
|
| S fázó, szomorkás szerelem |
| csuszkál meztéláb szememen. |
|
|
Csak addig
| megnézhetem minden nap arcomat. |
|
| rábízhatom – vezesse! – voltomat. |
|
| míg akad egy kő, egy tiszta homlok, |
| egy mosoly, amire még írni lehet. |
|
| bár hangosan sose mondom: |
|
|
Amikor
| anyám késsé vált mosolyát, |
|
| a zubbonnyal, csontjaival |
|
| Vinni: a lábunkra forrott |
| vasbéklyót, vaskoloncot – |
| mint álnok álmot az állat. |
|
| Vinni – mint koponyánkat. |
|
|
Érdi Betlehem
| Nagy csönd van, a csend is elült. |
| Anyaméh, mély barlang a föld, |
| – perc percre – fényév cseppkövek |
| növesztik földig fényüket. |
|
| Hold sárga szalmát terít, |
|
| Körmét házacskák: tehenek |
| fújják. Füstnyelvük meleg. |
| Jégcsontú, vén kút, letérdepelve |
| hajol fölébe, hogy lehelje. |
|
| Patás, de azért illedelmet |
| tudó szél farkával legyezget. |
| De boldog és így meg nem állja: |
|
| József ünnepélyes, komoly. |
| Haján pöndör fény, gyalu- |
| forgácsa, fehér, napszagú. |
|
| Három felől, rojtos talppal |
| egy szerecsen bodzabokor. |
|
| Bodza tenyerén gyöngyöket, |
| akác nyakláncot, fürtöset, |
| nyarat hoz az inge alatt. |
|
| Nyarat hoztunk, gyöngyöt, virágot, |
| takard be kezeddel a világot!” |
|
|
Mondóka
| Csitt, csatt, csutka, csütörtök, |
| hogy rögtön lecsücsültök. |
|
Májusi mese
| Volt egyszer egy szeleske |
|
| épp olyan lett, mint a nyár, |
|
| Most meg, látod, itt suhan: |
| Fuss utána, fuss, rohanj! |
|
|
Csodakérő
| „Kicsi Jézus, arra kérünk, |
| tégy egy kicsi csodát nékünk, |
| ne kínlódj szent keresztfádon: |
| segíts inkább a Balázson!” |
|
|
Reggel
| Gyönyörű, gyönyörű az idő! |
|
|
Vigasztaló
|
Ficerének
| Csorba csőrét csutakolja, |
| tollát-borzát föltorzolja |
|
| nem gondolnak ők holnapra |
|
|
Vers Balázsnak
| Van az éjben egy vén juhász, |
|
| És van a hajnalban egy lovász, |
| az éjből, fényt velláz neki, |
| – napszőre gyémántvillogás – |
|
| És van a délben egy halász, |
| fényt fogni ki segít neki, |
|
| És van énbennem egy vadász, |
| hogy nem talált, hogy nem talál? |
|
|
A zöld pizsamabéka
| zöld lesz a kék, a sárga, |
|
|
Vers, őszire
| Hát te, fázós, hova mész? |
|
| – Tele van a föld s az ég |
|
| boltba mehet, mindent vehet |
|
|
Családi fénykép
| Ha én egyszer nagy leszek, |
| minden nagy rétre elmegyek, |
| minden nagy térre kimegyek, |
| minden utcán végigmegyek, |
| minden háztetőt megverek, |
| s azt kiáltom mindenkinek: |
|
| Ha én egyszer nagy leszek, |
| pirosló, nagy nap leszek, |
| minden nagy rétre elmegyek, |
| minden nagy térre kimegyek, |
| s a ház alól, a kert alól, |
|
| Ha én egyszer nagy leszek, |
| s ha egyszer odafönn eloltják |
| a hold kerek monoszkópját, |
| de lábam nagyujját kidugom, |
| s amíg el nem jön az éjfél, |
| olvasok a csillagfénynél! |
|
| Miért nem szabad, ami jó! |
|
|
Balázs dicsekedik
| Mihozzánk meg minden reggel |
| arca gyűrött vánkos álma, |
|
| mert ha arcát lisztbe mártná, |
| – téli, nyári – az se lenne |
|
| Ő meg, mint egy fontos ember, |
| húz fehért fehérre, habra |
| – én meg lelkesen nézem e |
|
| Most állát hadvezérbüszkén |
|
| Rá is szólnék, de felejtem, |
|
| És mikor oly jó szagú, mint |
| mert – mondjam-e? – ez a híres |
|
|
Dirirí és Derere
| Volt két testvér: Dirirí, |
|
| mint kinek nincs kenyere, |
|
|
Mondhatná M is
| Halántékunknál repülőgépek zúgnak. |
| Pelenkákkal föllobogózom az udvart. |
|
| Szépek a lobogók és szépek a virágok, |
| zászló, ez a magában mosolygó vászon, |
|
| Mert nem a megadást remegik e vétlen |
| Csak ennyit: itt egy síró sejt él, de nékem |
|
| Ó, rettentő titkok tudói, ha odafönt jártok, |
| hold kélt ott, csillag támadt, valahai álmok |
|
| Ha föltöritek, mint írva van, az utolsó pecsétet, |
| lapjain, föliszonyul az ítélet, |
|
| a törvényt, a pőre parancsot, lesz-e idő meglátni, |
| mi vész el, amiről erőtlen prófétálni |
|
| Csak ezek a hangtalan hadráló szájak, |
| kik mutogatva köréjük állnak, |
|
|
Három szerelmes sor
| Három szerelmes sor? Hát ím: legyen! |
| Három szavadban elfér életem. |
| Mit bánom aztán: legyen, ne legyen! |
|
Hívogató
| hova hullsz, hova szállsz, |
|
| hova hullsz, hova szállsz, |
|
| csak nézz rám, hajnalodj! |
|
| hova hullsz, hova szállsz, |
|
|
Mire meglelnek
| A csönd, a hallgatás nagyobb világ, |
| hogy egyedül cipelni lehetne, |
| nagyobb földrész a szerelem, |
| hogy egyedül bejárni lehetne, |
|
| nyílt tájaidra így vetődtem, |
| visszatalálni szülőföldem, |
|
| ártatlan vizek, tükröző nyárfák, |
| zsombék-öl, fű-haj boldogít, |
| egy tükör nekem adja árnyát, |
|
| hogy vissza ne találjak, esik, |
| s elmos mindent a nyomomban, |
| s hiába, azt, aki voltam. |
|
| Mire meglelnek – nyár vagyok, |
| és ősz és tél és újra lángzó |
| tavasz, mert beléd változok, |
| földem, vándorló virágszóm. |
|
|
Veled szemben
| Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna, |
| behunyja szemét, de csak magába mélyed, |
| az ég és a folyó úgy néz egymásra vissza, |
| ahogy csak én szoktalak magamban nézni téged, |
|
| mikor még nem volt este, csak a sárgaréz kupakos |
| nagy öngyújtók csattogtak szanaszéjjel, |
| mert mentek hazafelé a megfáradt nappalok, |
| vállukon fényesre csiszolt, egyenes nyelű fénnyel, |
|
| mikor még nem volt este, csak a neoncséphadarók |
| surrogtak a város fölött, és – szem a szemre – |
| úgy perdült ki a homály zsákjából a fény, mint egykor a lazsnakok |
| szájából a mag: fénytörek, homálypelyva terült a kövezetre, |
|
| s még nem volt este bennem, a falnak vetve hátam |
| még veled szemben ültem, s hallgattam, hogyan reccsen |
| a fatörzseken a kéreg, s behunyt szemmel is láttam, |
| hogy vándorol a hold fáradt, kéklő eredben. |
|
|
Fagy, hó
| Emlékszel még? Fagy, tél, bemeszelt szél. |
| Friss számra, bőrömre emlékszel-e szívem? |
| Valamikor keshedt köpenyemben is szerettél, |
|
| Kivel fekszel le velem, te magam-árva, |
| s ki rád néz, lát-e, és aki megölel, |
| szeret-e úgy, mint az én hársfa- |
|
| Idegenek idegeneként én is. |
| Kenyerem mások szájából eszem. |
| Értem a mások szerelmét, beszélik. |
| De nem anyanyelv az nekem. |
|
| Talán ha szólnék Hozzám, s visszaszólnál, |
| s látnám: látod, kellek: nem-idegen, |
| de meg sem születlek, beléd sem halhatok már, |
|
|
Fény és levegő nélkül
| Add, Uram, el sose múljon tőlem |
| Ha már terített asztalodhoz vetődtem, |
|
| Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól |
| De arcom tenyered vizébe mártom, |
|
| Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem |
| De arcom benne, mint otthagyott rönk a földben, |
|
kihajtott, késeket levelezett. |
|
| Fény és levegő nélkül, mint a verőér, |
| zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért, |
|
| De nem kell a szerelem se, ha börtön. |
| Fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt |
|
étel, mit egykedvűen hörböl a rab. |
|
| A szeretet se kell, a fura fegyver, |
| Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen |
|
| Csak Te igazodsz el a csorbult elmén, |
| Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém, |
|
| Kerül majd bor, könyv, néhány léha |
|
nő is. Hallgatunk hosszasan. |
| Te, ki nem is vagy, s én, aki néha |
|
|
A hetedik kavics
| mert ami volt, vélt szándék, |
| s ami van: nincses nincsem, |
| ba földelt, önös szerelmem, |
|
| s a lesz rég voltos volna, |
| hasadékod – mind – áltat, |
|
| – ki nem akartam, s akartan, |
| más lenni egykor, csak te, |
| most gyémántra varangyban |
|
| jégzöl, ráhűlsz szememre, |
|
| rám halsz, s bár minden ágom |
| rád hull, kezdek sajogni, |
| – szeretném nagyon látnom |
|
| Mégis, bár egyre messzebb, |
| hiszen hiszem – lehetlek, |
| s én se vagyok még emlék, |
|
| és élj-se és halj-se, és én-se, |
| csak csöndös, hetediziglen |
| tetszhalott levél, az élne, |
|
| – Most hová a fagyos lángból, |
|
|
Kettős sötétben
| Bolyongtam benned, asszonyhavasban, |
| ugrált szememben fekete láng, |
| lábnyomom, szívem is fák alján hagytam, |
|
| Csak játssza, hogy forrást foganna, |
| aszályt és havakat almol. |
| Mind lombból, ha vérzik az alma, |
| nap bugyog, hold huhol abból. |
|
| Kettős sötétben, éj éjhez kocódva, |
| – gyújtózsinórerem csupa szándék – |
| elől s mögöttem égő kanóccal |
| ott áll az isten, de nem mozdul, vár még. |
|
| Futva, megrogyva, néha féltérden, |
| a káprázó télben és sorsban |
| belémlőtt szívemet nehezebbnek érzem |
| a földnél, s tudom, hogy robban. |
|
| Csak koponyám, ha a földé lett végképp, |
| ihatsz belőlem, hogy bátran megőrizz: |
| ha összegyűlt szememben az ősz és a kék ég, |
| mint őzpatanyomban az őszi esővíz. |
|
|
Levél helyett
| Már megint esik az eső, már megint |
| csupa kék-zöld harapás a szívem, |
| vörös, zöld, sárga neonjaidban ázom |
| Hitted volna-e, hogy megnősz, mint a hajam, |
| Te vagy itt minden romos fal, |
| minden mécses te vagy, minden parázsló, |
| s te vagy itt minden új ház, |
| Szorítom arcomhoz hajad, de laza a szél, |
| nem marad más, csak a hátráló ég, |
| ejtőernyő nélkül szállva, |
|
Mintha te
| Majd a kések, a jó anyák, |
| öled helyett is megneveznek, |
| megölelnek balták, kaszák, |
| mintha te – mellém heverednek. |
|
| Nem vér, virág hullik a számról. |
| Havazik mint… És szeretlek. |
| Csönög a szél. Árnyamhoz láncol. |
|
| S már soha többé nem eresztlek. |
|
|
Epilógus
| Szélből folyó száll szélesen |
|
| Bújhatnék ég szoknyád alá |
|
| Katonák s kurvák Elszökik |
|
| Tigris szempillarács mögött |
| Nem nézek szeme közé többé |
|
| talán ideges gyors beszéded |
| Talán talánod Talán méged |
| Száll a sírás és mosolyog |
|
|
Szeretkezéseink
| Nincs ű, nincs, í, az é csak élene, |
| nincs vé, nincs dé, a dé csak délene, |
| csak krí, csak krű, csak a hangok szíve, |
| félkék, félzöld, a színtelen zene: |
|
| Fény sincs, nincs fény, a fénylés csak fénylene, |
| nincs kék, nincs ég, a kéklés csak églene, |
| nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene, |
| csak fél-í, fél-ű, csak a zene színe: |
|
| Éj sincs, nincs éj, az éjlés csak éjlene, |
| nincs mély, mély sincs, a mélynek nincs hol mélylene, |
| nincs fönt, nincs föld, a föld csak földlene, |
| köd sincs, nincs köd, a ködlés csak ködlene: |
|
| Csönd sincs, nincs csönd, a csönd csak csöndlene, |
| Nincs ő, nincs én, az én csak őlene, |
| nincs tér, idő, csak időtérlene, |
| nincs nincs se, a van, az is csak nincslene: |
|
| Csak te, az ige: a lenni lehelete! |
|
|
| Tíz szán siklik a meztelen havon. |
| Tíz szablya szánt tüzet a hátamon. |
|
| Csónak suhan bőrömön. Hallani: |
| Fölcsap a hó egész hónaljamig. |
|
| Tűzhasáb csördül. Szálló kút gyanánt |
| – forgókésszélként – huss!, elszáll szememből földanyám. |
|
| Eke szánt jégen. Apámban megakad. |
| Mozdonyokkal fűtik hasamat. |
|
| Nap fehér ringben. Szakadó kötelek. |
| Meztelen öklök döngölik szívemet. |
|
| Augusztus forró ege, ostorok. |
| Olvadt nyárfák, törzsük rámcsorog. |
|
| Zuhanó pilóták, égő hanyatt- |
| vágódó föld. Ejtőernyő-hajad. |
|
| És csönd. Mozdulat nélküli füvek. |
| Egy szempilla érinti az eget. |
|
|
| Szeretlek – hallod? – s ha hallod, érted-e? |
| Tudod milyen a vas lélegzete? |
|
| Tudod milyen minden kő meztelen? |
| Láttál te már holtat elevenen? |
|
| Szeretni, enni, menni – még szabad! |
| Nem szögesdrótháló a te hajad? |
|
| Szeretni, enni, menni – még lehet! |
| Kinek melléből áll ki a kezed? |
|
| Kétszázhúsz voltos éj – de mennyi van |
| – Úristen – ereim huzalaiban. |
|
|
| Mit csináltál velem, hogy szemöldököd, |
| mint bilincs kattan szemeim fölött? |
|
| Láncból vagy, drága, s lánccal ölelkezel, |
| hogy csörömpöl ruhád, ha vetkezel? |
|
| Dollár vagy tallér fényes köldököd, |
| vagy láncszem az is, hogy fénylik és csönög? |
|
| S ha lábad, a gyönyörűt, szétnyitod, |
| mi dönt le drága, tank, kard, gumibot? |
|
| Vaságyon, búza közt, rizsföldeken, |
| és hogy fekszel? Holtan? Elevenen? |
|
|
| A nőstény, ha üzekszik, a kan, ha szeret, |
| kit húz karóba, milyen ősöket? |
|
| Kinek égő húsa csókod, öl gyanánt |
| kinek készít szép lábad kalodát? |
|
| S harapásaim szöges ostora |
| milyen nép lovának patkónyoma? |
|
| – Hát vigyázz, vigyázz, jól vigyázz velem! |
| Történelmembe zárva vetkezel. |
|
| Vigyázz, vigyázz, hajam, vad tábora |
| lehet neked még tüzes Dózsakorona! |
|
| Kigyúlhatnak ágyad piacain |
| derekad alá hordott csontjaim, |
|
| hasad sáncán, melled dómja előtt |
| ácsolják, hallod-e, a levegőt, |
|
| s mi lesz veled, ha én is elhagyom |
| facölöpváram, cölöpvár-mellkasom |
|
| ha elhagylak, kiéhezett sereg, |
| utolsó végváramat, testedet?! |
|
|
| Hát mi vagyunk mi, drága, hányfele |
| tört kard, szakadt íj, hány föld lélegzete, |
| hány szó, hány száj, hogy mind itt vérzene: |
| mongol bonc, szláv száj, Kölcsey félszeme, |
| az idő terén, a turista világ napszemüvege |
| előtt Európa égő csuvas-szerzetese. |
|
| Ha azt mondom, Vesi, még érted-e? |
| Szádat friss vízként fölkínálod-e? |
|
| Ha azt mondom, Kosza, görbítesz-e |
| kaszát karodból, hogy megölelj vele? |
|
| Ha szólok, Hegycsúcs, mellecskéd kis csecse |
| kék melltartódból kitakaródzik-e? |
|
| Ha azt mondom, Eke, fölszántod-e |
| ékes magad, hogy engem vess bele? |
|
|
| A nagy időbe zárva, meztelen |
| lánc, csörgő láng, szeress szerelem. |
|
| Földim vagy, s földem. Minden föld. Te vagy |
| maga a Föld is, hát ne csúfítsd el magad. |
|
| Szakadt szempillám lásd meg, a szemem |
| az apámon foszló lyukas katonaköpenyen. |
|
| Fűcsomóanyám lásd meg, mert bele- |
| markol a föld és elinal vele. |
|
| Hajcsomószavunk lásd meg, mert kihull, |
| és magtalanul és számlálatlanul. |
|
| Hajcsomómagunk lásd meg és ne hagyd, |
| hogy kicseréltessen a szív s az agy. |
|
| Hogy kiheréltessen a szem, s a kéz, |
| Szeress minket, nagy idő, ölelés. |
|
|
| Szeress, szeress, a meztelen havon |
| tíz szablya szánt, tíz boldog fájdalom. |
|
| Csónak suhan hajamon. Jég etet |
| vállamon hömpölygő mezőtüzet. |
|
| Fény hull. Kés hull. Szempilláim mögött |
| havazik: pillantásaidba ütközök. |
|
| Reszkető tér. Pillék és levelek. |
| Augusztushasú nyárfaéj remeg. |
|
| Ejtőernyőbe csavarva, hanyatt- |
| fekszem az ágyon, elborít hajad. |
|
| Fölöttem, hallom, suhan kezed. |
| Szempillámmal érintem az eget. |
|
|
Ezt az éjt csak a szemed oltja ki. |
|
Ezt a fényt csak a kezed mondja ki. |
|
|
Ezt a színt nem lehet fölbontani. |
|
Ezt a kínt nem lehet kioltani. |
|
|
Ezt a földet nem lehet mondani. |
|
Ezt a csöndet nem lehet hallani. |
|
|
| Nincs ű, nincs í, az é csak élene, |
| nincs fény, nincs kék, a kék csak églene, |
| nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene, |
| nincs ő, nincs én, az én csak őlene: |
|
| Csak te, az ige, a van lehelete! |
|
|
|
Oszip Emiljevics Mandelstam éjszakái
| Ki ültetett a torkomba rigót? |
| Ki rakatott madár-sípokkal bélelt |
| torkomba borotvapenge-fészket, |
| kés-sugaras, halálig dáridót? |
|
| Nem a lantot, a láncot pengetem; |
|
| hangszalagjaim csörögnek, mint a láncok, |
| vagy mint a csillagok odafenn, |
| a gravitációs, vasba veretett világok, |
|
|
| Ó, végtelenség, világ Szibériája, |
|
| Én, a pétervári bőrös zsidó |
| mért vagyok kő most, kőtömbből-éjszaka. |
|
| És megtanítom az emberi beszédre |
| az újraszavakat, az énekelnifákat, |
| megtanítom a madarakat az égre… |
|
| Suttogásom hullhatatlan levél, |
| levélzik lombhatatlan, pedig már avarló |
| avar mögöttem minden, minden árnyék, |
| s mint zsíros humuszba, süppedek hanyatt- |
| árnyamba vissza, árnyak magam is |
| – mégis vagyok: a száj előtti szó, |
| zizegő levél lombok és fáktalan, |
| a járás maga, láb és kerék előtt, |
| vagyok a nélkül jövőideje… |
|
| (Hogy silbakol a holdsisakú éj. |
| Benéz belőlem, rám-oltja magam. |
|
| Úristen! Denevér ország a szemem. |
| Szempilláim lábbal lefele |
|
| Koszlott kabátban, mintha bíborpalástban, |
| vörös hajammal, mintha koronámban, |
| – „Tábornok, tábornok!” – kiabálnak utánam |
| a gyerekek az utcán, megállok. |
| Ők az én rendjeleim, mosolyuk |
| váll-lapom, kezük a kardom, |
|
| Gyertyák, gyertyás jegenyék lobognak, |
| torkomba tömve verseim lobognak, |
| fehérlap reggeleim kormohodnak, |
| csöndpernyék görcsberántva koromodnak. |
|
| – Feketén ég el az írás, mint a vér. |
|
|
| Fehéren suhog, mint egy arc a csöndből. |
|
|
Sárkeresztúri ének
| Szanaszét széledt ujjaimmal |
| elveszett koponyám most megkeresem, |
| szanaszét széledt ujjaimmal |
| elveszejtett arcom elé emelem, |
|
| Szólal az egyik, de melyik? |
| Szólal a másik is, de melyik? |
| (mintha tükrök között beszélnék:) |
|
| s milyen keserves tél után, |
| tavaszos, nyaras, őszös tél után, |
| sárosan, hófoltoktól lucskosan, |
| sarasan, pocsolyáktól foltosan, |
|
| (Egyik szemem kinyitom félig.) |
|
| Most anyám már mosolyog újra, |
| hótól lucskos haját kibontja, |
| sártól saras haját lebontja, |
| s a végtelen-kék tekenőben |
| mossa a fényes levegőben, |
| mossa, virággal szappanozza, |
| tavalyi lombjával lugozza. |
|
| (Másik szemem is kinyitom félig.) |
|
| Nézem a koponyám – külön van, |
| nyakam tapogatom – külön van, |
| kezemet keresem – külön van, |
| elszéledt ujjaimat küldöm |
|
| tavalyi-pörzsölt-fű-szempillám |
|
| a temetetlen szomjúság közé, |
| a testembe préselt kőkori virághoz, |
| mit nem mutat ki röntgen és kés se, |
| vissza a csöndhöz, a csöndbe, |
| csöndkishúgom édes öléhez, |
| kistestvérem édes öléhez.) |
|
| De bátyámfám nem hágy nyugodnom, |
| napfényes tükröket tolultat, |
| késes tükröket leveledzik, |
| borotvafény vagdossa arcom; |
|
| Fűfivérem se hágy aludnom, |
| szemhéjam alá föltüremlik, |
| fiakat füvell maga mellé, |
| fölpöckölik nehéz szempillám. |
|
| (Mindkét szemem kinyitom újra) |
|
| Mindkét szemem maga az égbolt, |
| úszó szigetei nap és hold. |
|
| (Szemem színét szitakötők hozzák.) |
|
| Anyám már a haját szárítja, |
| földszagú haját szárogatja, |
| haját most öklére csavarja, |
| bátyámfa karjára aggatja, |
| lábam nagy ujjára aggatja, |
| elszéledt ujjaimra teríti, |
| elveszett koponyámra teríti. |
|
| koponyám nyakamra forrad, |
| ujjaim tenyeremhez forrnak, |
| anyám magamhoz visszaforraszt.) |
|
| – Szanaszét széledt ujjaimmal |
| elveszett koponyám most megkeresem, |
| szanaszét széledt ujjaimmal |
| elveszejtett arcom elé emelem, |
|
|
|