Hetedik kavics

1968–1973

 

 

 

 

Vonul a hó

 

 

 

 

Vonul a hó…

„Tél fn. Telet, tele.

A leghidegebb évszak, amelyben a növények ált. nyugalmi állapotban vannak.

Az idei, a jövő, a múlt, a tavalyi tél.”

(Magyar értelmező szótár)

 

1

Vonul a tél végig a városon,
lovak, láncok, bakák – senki se hallja,
a fagypatát, nehéz bakancsokat,
mintha pokrócba, puha szélbe csavarta
a sumák tél: vonul a hó…
Tompán csattog a kő.
De én hallom a marsot.
Vonul a fehér ezred.
Bal, jobb! Bal, jobb! Bal, jobb!
 

2

Vonul a világ végig szívemen:
a voltam, voltál. Meg se rezdül arca.
A döggödröt, a holnapférgeket
gyolcs elmúlásba, fehér
zászlókba csavarja.
Hull, hull a hó.
De én hallom a marsot.
Vonul a tél, a tél!
Bal, jobb! Bal, jobb! Bal, jobb!
 

3

Vonul a hó végig a városon
a hó a hó végig a városon
lovak láncok paták a városon
lánctalpas szelek át a városon
tratatatacsöndek a városon
át és végig árnyak a városon
a bal-jobb szájak át a városon
a vonulások át a városon
vonul vonul vonyít vonít a hó
 

4

Esik a hó Fehér rácsok zuhognak
Esik a hó Esik és nem olvad
rácshó fémhó fehér fémek zuhognak
van vashó kőhó rézhó és nem olvad
a fehér fém Rácsok rácsok zuhognak
Vasrács havaz Belülről szimatolgat
a szív nem mert rácsol ott is és nem olvad
a fehér fém Rácsok rácsok zuhognak
Hó vagy te is Vonulsz sohase olvadsz
 

5

„Az idei
a jövő
a múlt
a tavalyi
tél.”

 

 

 

Ha kavicsok csikorognak

 

1

Mégis, milyen bölcsőt képzelhetek
magam köré, ha már kitaláltam
a lábam járni, kalimpálni kezem,
a nyelvem, a szám, hogy szabadon oázzam,
milyen rácsot és milyen kezeket,
ha – mert fölálltam és kiegyenesedtem –
körémrács óv, s köröttemkéz lök el
attól a földtől, akiben megszülettem.
 

2

Marokkal tömöm számba a reményt:
a gyolcs jövőt, ahogy gyerekkoromban
faltam az első havat, mintha akácfehér
virágot nyárzana a fagy fekete lombja
– de mire számhoz ér, már el is olvad,
sáros hólét nyeldeklek fuldokolva:
roszog a jövő rossz fogam alatt.
 

3

Ezután csak a fákat szeretem,
az októberes fákat, csontmagányuk,
szikkadt mosolyuk, őszös, levéltelen
lombjaikat, szájtalan susogásuk,
ezután csak csontjaik ölelem,
akár a földben ölelném apámat.
Porlik az idő, malmok: könyörtelen
kötvények s rigók bérlik koponyámat.
 

4

Ifjúságom virágot mondó lány volt,
nem szavak, égő rózsák buktak a számon,
réteket léptem, szivárványzenét,
jajjnárciszt, ibolyazenét
szökkentett föl a lábom,
most boldog vagyok, ha kavicsok csikorognak
barlangtorkomból, s ha szikes időm bejárom.
Mégse siratom vissza ifjúságom.
A borosüveget a májusfákon,
s a vak szallagokat mind megutáltam.
Megutáltam a mosolyt az orgonákon.

 

 

 

Jégember

Jég, jégember, ember előtti isten,
mint barlangban, szikkadt mocsárban,
néha rá-rálelek magamban
kőagyaradra, koponyádra,
s a Váli csöndre is szívemben.
Elevenen egy nő szemében,
s egy országéban: tetszhalott-tenger.
– Úristen, ha egyszer fölengedsz,
Sírföldrész, Magyar Északi Sark,
mihez kezdünk özönvizeddel?
Köröz a griffmadár-idő.
Vaskarma, csőre népeket áhít.
– Élne egyetlen fűszál itt,
s beszélne-e, ha te eloltod
homlokod ravatalgyertyáit?!
Az örök semmi Bakonyában
virrasztó, virággal világos
szemedre most levelek hullnak,
s mint síró erdő, mosdat a vérem,
konok és Jóbos Vajda János.

 

 

 

Dajdajozók

Valamit megint elvesztegettünk,
ami miénk se volt még.
Elnézem – nem is kell temetnünk –
tömegsír-barátaimat.
Emlőgödrök. Hullámló, holt ég.
Ennek szájából csügg a lába.
Annak már csak a haja látszik.
Eszelősen zsonglőrködik
egy vak – szemefényét dobálja.
Magát gyújtaná meg a másik.
Szájukban nyírfák üde törzse
élt. Most jégből, tükörtavon,
mered fogaik tönkje, s köztük
egy piros kutya, s árnya a szó:
nyelvük nyüszít, tutul, zajong.

 

 

 

Augusztus 7

Harminchárom éves vagyok, lassan
egyaránt megérek, mint már annyian,
a föld és a fény
férgeire,
harminchárom év, lassan
zuhanhatok fölfelé én is,
mint a madár, a kőből lett álom,
vagy mint az apám…
Nyár van odakint, mondják, de én csak
szívemre figyelek, s hallgatom,
hogy húz odakint, mint a repülőgépek,
rajokban a hó, s hogy robajlik
a tél, a tél, a tél,
– a lét hangrobbanásait
számolom szívemben,
– egy-kettő, egy-kettő –
menetelnek a percek, de ki vezényel,
ki masíroztatja körbe és körbe a vérem
a testem
négypitvarú kaszárnyaudvarán…
Augusztus hetedike van, ma egész nap
koromsötét éjszaka volt, mondtam,
s a szeretőm – te őrült! – elsírta magát,
mert dél volt, gyönyörű dél, reggeltől estelig…
Harminchárom év, hajamba lassan
fehér hollók települnek,
s mind sűrűbb rajokban,
pedig azt mondja az írás:
„ritka, mint…”
Ki egyre kevésbé leszel az enyém,
s ki ismered már
a hanyattesett bogár bánatát:
– „Segítségezik a katica” –
kicsi fiam,
állj körém,
végy a tenyeredbe,
vigyél el apámhoz,
s tegyél le,
két lábra,
négy lábra,
vagy százezer lábra akár.

 

 

 

Fairtás

Télen is milyen szomorúan
szépek a fák – nem érezik,
haptákoló fejszéken túlnan
írmagjuk is elvérezik.
Csupasz bőrrel, a fehér börtön
mélyén is, bárhogy havazik,
– hó, nyaktiló csusszanva döndül –
nem tiltakoznak tagjaik.
Cella mindegyik. Különlő tömlöc.
Csak belül, a rácsoló üreg
erein kopog a begöncölt
láng, a tititás rügyek.
Döngnek gyolcsgyanútlan a téli
földre. Mint mind, ki halni él.
Mosolyuk tűz lesz – melegcsélni –
kínjuk meg jajj-nyers fejszenyél.

 

 

 

Indulók idején

Hogy születnek a katonák?
Miféle anya szüli őket,
hogy nem érzi bakancsa vasát
a rugdalódzó megszületőnek –
Hogy nőnek fel a katonák?
Milyen népek nevelik őket,
hogy nem látják szemük szuronyát,
hogy kezüktől át nem döfődnek –
Hogy szeretnek a katonák?
Tudja-e, ki öleli őket,
méhében menetel tovább,
csak kapcák és csizmák cserélődnek –
Meghalnak-e a katonák?
Megemészti-e a föld őket,
vagy csak, kezével szorítva hasát,
szüli, szüli,
 
csak elli őket?!

 

 

 

Tört szonett

Még gondolat se voltál, apám, s a koponyádon
már megjelöltetett vörös tintával az a lyuk,
a szurony és a csákány élesítették foguk,
mozdult a gyalogsági ásó is, hogy elásson,
még lábad se volt, apám, s a zsaruk, tábornokok
már mértéket vettek rólad, ennyi meg ennyi,
ilyen bornyút, sírdombot bírsz a hátadon cepelni,
mezőből zubbonyt szabtak, kővel ki is gomboztatott,
s még szíved se volt talán, de első zörejeddel,
az első dobbanással eldördült az a fegyver,
születtél, lábra álltál mégis, mentél tovább,
harmincnyolc éven át vitt a tested átlőtt fejjel,
s anyád se vette észre a többi hányszázezerrel:
„jaj, meglőttek fiam…”

 

 

 

Díszszemle X-ben

Mert a trombiták berekedtek,
dobokból jég vert hang helyett,
jobb híján egy tábornokot
fújtak derekukra tekerve
a lelkes és bősz őrmesterek.
De így is vigyázzba meredtek,
s az elléptető levegőt
hurrázgatták és éljeneztek
a kivezényelt fakeresztek,
sírjuk lengető temetők.
Isten egy kiskutyával játszott,
mely később megkecskésedett.
S a bokrok alatt megszokásból
nagypapákat és nagymamákat
csinálgattak a kisdedek.

 

 

 

Harminc körül

Kalandok? – Csak karambolok.
Csodák? – Csődök, csődörszerelmek.
Álljak az országútra és
másé-éveknek integessek?
Kezem lassan karónak sem jó,
a szemem arra se, hogy lássak,
– ideje beállnom gödörnek,
helyet csinálnom a sírásnak,
mert megjön úgy is. A sás szaga,
sár, föld már kisusog a számból.
Füveik liliputi hada
dereslik, kúszik koponyámon.

 

 

 

Csak a sírás

Maszatos fényű levelek hullnak
mintha az erdő, az öreg isten,
az istenöreg roncsszirma hullna,
lódarázs-szemhéja havazna,
körözne egyre, s kinőne újra.
Támasztom, mintha homlokodnak,
az ablak üvegének fejem,
hogy hűvösödjek, havasodjak,
– lángok, lángok, lángok lobognak –
ídösöm, ídös, ídösöm,
engem már hova bujdokoltatsz.
Leszáradt kezeim ropognak
lábam alatt, mosolyom lesárgul.
Csak a sírás fényei hullnak.

 

 

 

December

Vénülő erdővállam
lombot álmodik újra:
levelenként fújja
a nyarat koronájára,
mert havazik erősen.
Embertelet tapodva
baktat bennem a balta.
Célosan, ráérősen.
Mondhatnám magamodva:
„Fejjel lefele élek,
miképp a denevérek,
lábammal akaszkodva.”
Erdőt vénülő vállam
álmodik nyarat ébren.
A levegő jegében
reccsenő árnyát csodálja.

 

 

 

Csönd, fény, kés

Játszani kell a csönddel,
a csendbe bele ne haljon,
fölhúzott, halálig-szívünket
neki kell adni, játsszék,
autózzon, motorozzon.
Játszani kell a fénnyel,
föl kell dobni magasra
a fényt, szemünkét, ne féljen
a sötét sötétben hagyva.
Játszani kell a késsel,
néki kell adni halálunk,
ha már torkunkon térdel,
ne halhasson utánunk.

 

 

 

Havak hámlanak

Most nagyon jó, mert süt a nap.
A hóhér tél szemefehérje
hályogol. Havak hámlanak.
Rézfényt kapirgál egy jérce.
Vaksi ág szemét dörzsöli.
De álmos még, így ki se nyitja.
Gyűrt levegőjét gyömködi
feje alá, megfordul egy fa.
Rügyek, kisbabák alszanak.
Szájuk szélén, akár az álom,
hólé fénylik. És süt a nap.
Hunyd le a szemed, hogy ne fájjon.

 

 

 

Szénrajz

Hollóerdő. Világgáment kezem
mintha szárnyak, a mélykék, mélyzöld között
setétjében, koromágak alatt,
csőrfák, csőrerdők, és csőrlevelek
rengetegében járna egymaga,
már nem menekszik, magát nem védi meg,
lát madárfényt, verőércsivogást,
őzvillámlást a vér medreiben,
fénylő tükrök: a váll mély gödrei
között önmaga múlását bevárja,
akár a fény. És csak az éjszaka.
Hollók, hollók. Rigók, rigók, rigók.

 

 

 

Naplójegyzet

Csak az első szavakat nehéz, csak az
első hangot, csak az
m nyéltelen gereblyéjét a száj
gyepedző árokpartja fölött,
csak az a éjmosta gödrét
a süppedő földben, a szájban,
csak a g
szívig furakodó féreggyökerét,
– aztán:
magam, magam, magam
– És:
magad, maga.
S a többi már
megy könnyedén.
Mint.

 

 

 

A fenekedő nincsen ellen

Szél virágzik, eső virágzik,
a habos szélben isten ázik,
ázik a lombtalanul lombban,
az őszös, szeptember alomban.
Ázik a föld, ázik az isten,
a gyökérhajú, földhajú nincsen,
szeptember szivárványa-semmi,
ázik, és nem tud megeredni.
Ázik, áznak az istencsontok,
a messze mezőn meszes fényfoltok,
szanaszét-szemek, deszkaárnyak,
áznak, síró testemben áznak.
Ázom én is, fekete lombban,
az arcomból hullongó koromban,
feketén havazó ezüstben,
kötelekként tekergő füstben.
Jaj, ki eddig magamban voltam,
hulló eső, magamban hulltam,
magamból ki és visszanőttem,
magam fölé magam tetőztem;
egy szál ingben: lélegzetemben,
indulnom kell – ahogy születtem –
a feneketlen semmi ellen,
a fenekedő nincsen ellen.

 

 

 

Fanyűvő rímek

Fanyűvő rímek, kengyelfutó
versek, szélfúvó óriások
tudtok-e erdőt irtani,
s megmunkálni, fölszántani
félnap alatt a nagy világot.
Vagy mese, versek, a hírös erő,
hogy világ pörög mindegyik ujján?!
A kacsalábú kastély nem forog,
vadászok jönnek, párducok,
s a költő lélegző léken csúszkál;
örül, hogy él. De vers, mit ér
a rím, ha nem úgy ölelkezik,
mint meztelen testek az ágyon,
ha nem úgy értik egymást a sorok,
mint a jobb ujjai a szerszámon?!
Óriások unokája, vers, csak egyszer,
egyszer tudnám rólad elmondani:
fölkelsz hajnalban, mint a pékek,
s neki gyürkőzöl, nem fényből, sárból,
– lisztből, kovászból, kenyeret dagasztani.

 

 

 

Mert élek…

Mert élek:
meghalok.
Jól tudom.
Csak azt nem:
Büntetés?
Jutalom?

 

 

 

Jelentés

Már egyre inkább bent és odakint,
már egyre inkább jóra és rosszra készen,
nézek át a szükölő kerítésen:
lélegzetem szűkülő résein.

 

 

 

Régi dal

Valaha nádi farkas
voltam, csak énekeltem.
Lett így vétkem hatalmas:
vérebbé nem vedlettem.
Rozsdás szőröm kihullott
az első tejfogakkal.
Bátorságomba bulldog
ősz és kuvasz tavasz mar.
Földönfutó csikasznak
belőle – amíg élek –
ordas szívem maradt csak:
a tiszta, szabad ének.
Ideges nádasban háló,
itt hál most idegeimben.
Horkan, fut a haláltól.
Mély vermet kapar bennem.

 

 

 

A címzett ismeretlen

Apám, bárhova hajthatom
fejem, csak benned nyughatom.
Hunyd hát rám, erősen, szemed.
Szemhéjaid öleljenek.
Mint a lepkék, a madarak,
megleszek szempillád alatt.
Vagy pupillád árnya alá
is elrejthetsz, apám, akár.
Mint óriási levelet
borítsd reám a tenyered.
Végy kezedbe: éjek-napok
közé rejts el, mint egy magot.
A világok közötti tér
eljön úgyis a szememért.
A bordáid, bolygóidat
feszítő, verdeső anyag.
A szádon, szelíd álladon
csorgó, névtelen fájdalom.
A se-ide és se-oda
minek-idő, mindegy-hava.
S fázó, szomorkás szerelem
csuszkál meztéláb szememen.

 

 

 

Csak addig

Csak addig éljek,
amíg egy nő szemében
megnézhetem minden nap arcomat.
Csak addig,
amíg egy gyerek kezére
rábízhatom – vezesse! – voltomat.
Csak,
míg akad egy kő, egy tiszta homlok,
egy mosoly, amire még írni lehet.
Míg tudom tisztán,
bár hangosan sose mondom:
halni is érdemes.

 

 

 

Amikor

Amikor írni kéne
vívni, sikongni kéne,
anyám késsé vált mosolyát,
a hófejszét, derűbaltát
belevágni a télbe.
Amikor írni kéne,
sziszegni, sírni kéne,
a jeges földben apámmal,
a zubbonnyal, csontjaival
szeretkezni kéne.
Amikor írni kéne,
nem írni, inni kéne
– sírkereszt-barátaimat
kitépni, s belevágni
a jövőkbe, a mesékbe.
De mikor írni kell:
a földet vinni kell!
Vinni: a lábunkra forrott
vasbéklyót, vaskoloncot –
fölbukva, csörömpölve
vinni: egymáshoz kötve –
mint álnok álmot az állat.
Vinni – mint koponyánkat.

 

 

 

Családi fénykép

 

 

 

 

Érdi Betlehem

Nagy csönd van, a csend is elült.
Anyaméh, mély barlang a föld,
– perc percre – fényév cseppkövek
növesztik földig fényüket.
Hold sárga szalmát terít,
puha boglya, melenkedik
Mária, mellén tátika
kalingyál, virág-fia.
Körmét házacskák: tehenek
fújják. Füstnyelvük meleg.
Jégcsontú, vén kút, letérdepelve
hajol fölébe, hogy lehelje.
Patás, de azért illedelmet
tudó szél farkával legyezget.
De boldog és így meg nem állja:
titokban magában iázgat.
József ünnepélyes, komoly.
Az állatoknak szónokol.
Haján pöndör fény, gyalu-
forgácsa, fehér, napszagú.
Három felől, rojtos talppal
három meztélábas talpal:
akác, nyárfa, s valahol
egy szerecsen bodzabokor.
Bodza tenyerén gyöngyöket,
akác nyakláncot, fürtöset,
nyárfa meg madarakat,
nyarat hoz az inge alatt.
„Békesség, Néked, Mária!
Békesség, Néked, Tátika!
Nyarat hoztunk, gyöngyöt, virágot,
takard be kezeddel a világot!”

 

 

 

Mondóka

Csitt, csatt, csutka, csütörtök,
kisült-e már a sülttök?
Ha már kisült a sülttök,
én akkorát süvöltök,
hogy rögtön lecsücsültök.
Balázska, a kisördög,
idefut, meg odafut,
jól bevágja a kaput,
elviszi a sülttököt:
fújhatjuk a früstököt.

 

 

 

Májusi mese

Volt egyszer egy szeleske
ugri-bugri kiskecske,
amolyan semmirekellő
maszatos, májusi szellő,
akácleveles-szájú,
akácvirág-szakállú.
Ha a síró fákhoz ért,
utánozgatta a délt,
ha a barackfákra szállt,
épp olyan lett, mint a nyár,
este – mindenki látta –
holdfény volt a patája.
Most meg, látod, itt suhan:
Fuss utána, fuss, rohanj!

 

 

 

Csodakérő

Ajjajjajjajj, jajajajj!
Balázséknál nagy a baj!
Mért ez a sápítozás?
Hiába trónol Balázs?
Rí a tesó, rí a kesza,
a csoszika, a kiscica,
hites hívők, ateisták,
imádkozik a rokonság.
„Kicsi Jézus, arra kérünk,
tégy egy kicsi csodát nékünk,
ne kínlódj szent keresztfádon:
segíts inkább a Balázson!”

 

 

 

Három gyerekrajz

Ágh István, Ágh,
világos világ,
világot világol,
világol-világ.
Ágh Jutka, Ágh,
virágos világ,
világot virágol,
világos virág.
Ágh Eszter, Ágh,
virágos virág,
virágot virágol,
virágnyi virág.

 

 

 

Csodák és csudák

Julian Tuwim után
Egyszer júliusban
kéken havazott,
ebcsivitelésre
rigó ugatott.
Füvek kék tavára
tehéncsorda szállt,
sárga égen zöld nap
kék dalt kóricált.
Virágok torkába
lepke fészkezett,
s mindez még egy percig
se történhetett.
Félig leeresztett
szempillámon át
néztem, ámuldoztam:
De csuda világ!
De hogy kinyitottam
szemem, a csoda
eltűnt, s minden szürke
lett és mostoha.
Minden fény s varázslat
köd lett, s jeltelen…
De azóta gyakran
behunyom szemem.

 

 

 

Reggel

Gyönyörű, gyönyörű az idő!
Piros kiscsikó a nap,
 
a mélyből
most bukik elő.
Végigfut az égen
a kék füvű réten,
 
sörénye:
szép nevetése
csapdos utána…
Pattanj piros huszárom
 
falovadra,
vágtass, vágtassunk
 
a nyomába!

 

 

 

A holdról

A Hold
– macska volt.
Kell erre
bizonyosság?
Hiszen még most is
megugatják
a kutyák és kutyuskák.
Ha ott ül kevélyen
az ágak hegyében,
vagy: hátával sarlóz
a kémény tövében,
vagy: gebeszkedik a
lombok begyében;
hát még, amikor puhán
 
– macskatalpon –
átsettenkedik a
holdfény a szobán
vagy az udvarokon
a hold-világa.
Futnak is a kutyák,
s a kutyuskák
az iramló holdfény
nyomába.
Így lehetett,
hogy egyszer
fölfutott
az égigérő fára,
az éjre,
hiszen mi mások
lennének
a vöröslő csillagok,
mint megvarasodott
macskaköröm-nyomok,
miket körbeforrt
az éjszaka
fekete háncsa.
Ezért
a kutyák
dühösen:
Vau, Vau!
A Hold
nyűgösen:
Nyau, nyau!
Azaz
nem is szól,
csak összegömbölyödik
szerényen
és mosolyog, mosolyog
az egészen.

 

 

 

Vigasztaló

Ficerének

 
Mi’ csinál a bikfic
 
bíbic?
Csorba csőrét csutakolja,
tollát-borzát föltorzolja
 
– sirri –
 
sír, rí,
foltos nyakát mutogatja:
 
bibis, bibis,
 
itt is, meg itt is.
Mi’ csinál a szeles
 
szöcske?
A fűszálat ajnározza,
kengyelezi, kantározza.
 
Hej, hó,
 
pejkó!
Sáska után sásvárosba
 
– sirr, surr –
 
– sirr, surr –
 
messzire indul.
Mi’ csinál a búbos
 
banka?
Iját, fiját babusgatja,
esővízzel mosdatgatja.
 
Bíbbel,
 
búbbal,
nem gondolnak ők holnapra
 
semmilyen búval.
Mi’ csinál a kis
 
barackfa?
Barackot nyom kobakodra:
 
Így ni!
Nem kell hát
 
rí–ni!

 

 

 

Vers Balázsnak

Van az éjben egy vén juhász,
a csillagokat tereli,
furulyája is van neki,
vele együtt ki lalaláz,
danolni ki segít neki?
Na ki?
Ki az a ki?
Te vagy, Balázs!
És van a hajnalban egy lovász,
ki a reggelt kivezeti
az éjből, fényt velláz neki,
– napszőre gyémántvillogás –
ki csutakolja, nyergeli,
itatni ki segít neki?
Na ki?
Ki az a ki?
Te vagy, Balázs!
És van a délben egy halász,
ki árnyékát merítgeti
a fénybe, likakkal teli
hálója csupa villanás,
fényt fogni ki segít neki,
a hálóját ki emeli?
Na ki?
Ki az a ki?
Te vagy, Balázs!
És van énbennem egy vadász,
csöndjeimet csettingeti,
orvkezét félre ki löki,
hogy nem talált, hogy nem talál?
ki nem hajt fejet neki?
Na ki?
Ki az a ki?
Te vagy, Balázs!

 

 

 

A zöld pizsamabéka

A zöld pizsamabéka
egy paplanban lakik,
s akármi fura, néha
mindent bepaplanít.
Ilyenkor zöld a párna
és zöld a lepedő,
zöld lesz a kék, a sárga,
s a fehér is zöldellő.
A zöld pizsamabéka,
ha alszik, csupa sás
a sötét is, kikél a
zöldpuha szuszogás,
bicikliküllők árnya
forog a falakon,
mintha a nap hintálna
a tükrös habokon.
A zöld pizsamabéka
magát elfeledi,
a hold, a langaléta,
kis létrát hoz neki,
s ő úgy megy azon égig,
törékeny léceken,
ahogy az ember végig
a vékony éveken.
A zöld pizsamabéka
jósolni is szokott:
jó időt, margaréta-
mezőt, meg jó napot,
annak, ki komor felnőtt,
varázsol éghabot,
borotválkozni felhőt,
buborékpamacsot.
A zöld pizsamabéka
jósolna még sokat,
de hajnalra elég a
lajtorjahold foka,
álma egyre fehérebb,
nagyot bukfencezik,
kuruttyol még, felébred,
kislánnyá változik.

 

 

 

Vers, őszire

Hova fut a nyári szél,
a tavaszi szellő,
ha hullik a falevél,
az idő őszellő.
Hát te, fázós, hova mész?
Te erdő-didergő?
– Most nyit a nagy OTP,
aranyverő erdő.
Hát te, öreg, hova mégy,
a fényt fölkavarva?
– Tele van a föld s az ég
hullongó arannyal.
Aki egy falevelet
elkap, szerencsés lesz,
boltba mehet, mindent vehet
a szerencséjéhez.
Cigijére parazsat,
cicijére lángot,
ha a tél hómadaras,
jégvirágvilágot.
Napbansütött kenyeret,
hajnalhéjú verset,
mosolygós sírás helyett
sírásos jókedvet.

 

 

 

Tánc

Fogd meg a füled!
Így! Így! Így!
Hojszra és tüled!
Úgy, úgy, úgy!
Fogd meg az orrod!
Hüm, hüm, hüm!
Azt a lelógót!
Hum, hum, hum!
Fogd meg a vállad!
Bum, bum, bum!
Félre, ki ványadt!
Böm, böm, böm!
Fogd meg alulról
azt is most,
amivel flancol
a kis kos!
Fogd meg a hm, hm,
kolompod!
Ne add itt
a bolondot!
Him, him, him,
hüm, hüm, hüm,
bum, bum, bum,
böm, böm, böm.

 

 

 

Családi fénykép

Fáni mondja:
Jó a nyári esőnek,
mert elmehet esőnek,
ugrándozhat, leginkább
féllábon és mezítláb.
Ha én egyszer nagy leszek,
nagy, lakli eső leszek,
minden nagy rétre elmegyek,
minden nagy térre kimegyek,
minden utcán végigmegyek,
minden házba bezörgetek,
minden háztetőt megverek,
s azt kiáltom mindenkinek:
– Juhé!
Itt van a zuhé!
Balázs mondja:
Jó a napnak is nagyon,
gurigázhat szabadon,
ha csak egymaga játszik,
egykapura cicázik.
Ha én egyszer nagy leszek,
pirosló, nagy nap leszek,
minden nagy rétre elmegyek,
minden nagy térre kimegyek,
mindenkinek füttyögetek,
s a ház alól, a kert alól,
a madarak szárnya alól,
a dél s a délután alól
más se szól, csak
gól! gól, gól!
Tüske mondja:
Jó az estnek módfelett,
egész este fenn lehet,
a nyüzsgő-bozsgó álmokat
nézheti, a világokat.
Ha én egyszer nagy leszek,
egész este est leszek,
s ha egyszer odafönn eloltják
a hold kerek monoszkópját,
a felhőt magamra huzom,
de lábam nagyujját kidugom,
s amíg el nem jön az éjfél,
olvasok a csillagfénynél!
Ó, ó, ó!
Miért nem szabad, ami jó!

 

 

 

Balázs dicsekedik

Mihozzánk meg minden reggel
 
eljön egy bohóc,
arca gyűrött vánkos álma,
 
haja kócba-kóc,
pizsamában odaáll a
 
rozsdás fény elé,
állát, arcát tapogatja,
 
s fintorog belé.
Én a mosdókagyló és a
 
fürdőkád között
várom, nézem, s jó előre
 
jókat göcögök,
mert ha arcát lisztbe mártná,
 
nőne rajta hó,
– téli, nyári – az se lenne
 
jobb produkció.
Ilyenkor halkabban jár a
 
hangos villamos,
áramszedővel kukucsál
 
be a trolibusz,
a nap is fölnyúlánkodik,
 
kancsít egy nagyot,
szemükből kidörzsölik az
 
éjt az ablakok.
Ő meg, mint egy fontos ember,
 
– most más dolga van –
kenegeti képét gonddal,
 
akkurátusan,
húz fehért fehérre, habra
 
habot, mázra mázt
– én meg lelkesen nézem e
 
meg-megváltozást.
Most állát hadvezérbüszkén
 
fölszegi, s merész
szemmel végigméri tükrén
 
azt, ki szembenéz,
alsó ajkát begörbíti,
 
aztán csücsörít,
arcát feszesre feszíti,
 
jobb- és balfelit.
Néha megvágja magát, és
 
mond olyanokat,
amiket hallanom nékem
 
még most nem szabad.
Rá is szólnék, de felejtem,
 
hogy mi is tilos,
úgy nézem a vérállító
 
újságpapírost.
És mikor oly jó szagú, mint
 
minden reggelem,
nagyfényesen meghajolna,
 
de nem engedem,
a nyakába csimpaszkodok,
 
hajam a haján,
mert – mondjam-e? – ez a híres
 
bohóc az apám.

 

 

 

Dirirí és Derere

Volt két testvér: Dirirí,
s ikerbátyja, Derere,
Egyik hars kikirikí,
másik haris-nyenyere.
Néha úgy rítt Dirirí,
mint kinek nincs kenyere,
Derere is belerí,
se nyara és se tele.
Volt egy rívás: Dirirí,
meg egy sírás: Derere,
az egyike csupa í,
a másika csupa e.

 

 

 

Kiolvasó

Fáni fönn a fán,
ül a Fáni-fán.
Mert ez a fa
olyan fajta,
csupa Fáni
fakad rajta.
Fáni-fán,
Fáni-fán,
ül a Fáni
fönn a fán.

 

 

 

Mondhatná M is

Halántékunknál repülőgépek zúgnak.
 
A levegő megreped.
Pelenkákkal föllobogózom az udvart.
 
Virágot teregetek.
Szépek a lobogók és szépek a virágok,
 
de nekem legszebb ez a
zászló, ez a magában mosolygó vászon,
 
ez a fehér haza.
Mert nem a megadást remegik e vétlen
 
zászlózó morzejelek.
Csak ennyit: itt egy síró sejt él, de nékem
 
világrész. Egyetlen egy.
Ó, rettentő titkok tudói, ha odafönt jártok,
 
emlékeztek-e még:
hold kélt ott, csillag támadt, valahai álmok
 
volt az a néhai ég.
Ha föltöritek, mint írva van, az utolsó pecsétet,
 
s mint János Jelenései
lapjain, föliszonyul az ítélet,
 
fölzúgtok bevégzeni
a törvényt, a pőre parancsot, lesz-e idő meglátni,
 
itt lent mi vérzik el,
mi vész el, amiről erőtlen prófétálni
 
Jeremiás és Ezékiel?!
Csak ezek a hangtalan hadráló szájak,
 
s a siketnéma fák,
kik mutogatva köréjük állnak,
 
mondják el: volt világ.

 

 

 

A hetedik kavics

 

 

 

 

Három szerelmes sor

Három szerelmes sor? Hát ím: legyen!
Három szavadban elfér életem.
Mit bánom aztán: legyen, ne legyen!

 

 

 

Hívogató

Madaram, madaram
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
sólymozó zokogás,
mi ez a hajnalig
vetkező vízesés,
élni se, halni se,
szakadó szívverés,
nézem az arcodat,
s kétkedve kérkedek,
széthulló arcomat
tartja-e még kezed?
Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
sólymozó zokogás?
Barnuló, nagy rögök,
szemem földje helyett,
lennék kék örömöd,
szitakötő szemed,
elmásolnám magam:
ne legyek barna lomb,
megmásítnám magam:
csak nézz rám, hajnalodj!
Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
sólymozó zokogás?
Takard be szememet,
vakságom bevakold,
félelem fenyeget,
véremmel hál a hold.
Itt vagyok, itt vagyok,
szálló mezőtüzed.
Szíthatod, szidhatod,
kihalok nélküled.

 

 

 

Mire meglelnek

A csönd, a hallgatás nagyobb világ,
hogy egyedül cipelni lehetne,
nagyobb földrész a szerelem,
hogy egyedül bejárni lehetne,
éhesen, világra éhesen
nyílt tájaidra így vetődtem,
bejárni ami kénytelen,
visszatalálni szülőföldem,
a vér nádasa lobog itt,
ártatlan vizek, tükröző nyárfák,
zsombék-öl, fű-haj boldogít,
egy tükör nekem adja árnyát,
hogy vissza ne találjak, esik,
s elmos mindent a nyomomban,
hulló csillagok keresik,
s hiába, azt, aki voltam.
Mire meglelnek – nyár vagyok,
és ősz és tél és újra lángzó
tavasz, mert beléd változok,
földem, vándorló virágszóm.

 

 

 

Veled szemben

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna,
behunyja szemét, de csak magába mélyed,
az ég és a folyó úgy néz egymásra vissza,
ahogy csak én szoktalak magamban nézni téged,
mikor még nem volt este, csak a sárgaréz kupakos
nagy öngyújtók csattogtak szanaszéjjel,
mert mentek hazafelé a megfáradt nappalok,
vállukon fényesre csiszolt, egyenes nyelű fénnyel,
mikor még nem volt este, csak a neoncséphadarók
surrogtak a város fölött, és – szem a szemre –
úgy perdült ki a homály zsákjából a fény, mint egykor a lazsnakok
szájából a mag: fénytörek, homálypelyva terült a kövezetre,
s még nem volt este bennem, a falnak vetve hátam
még veled szemben ültem, s hallgattam, hogyan reccsen
a fatörzseken a kéreg, s behunyt szemmel is láttam,
hogy vándorol a hold fáradt, kéklő eredben.

 

 

 

Fagy, hó

Emlékszel még? Fagy, tél, bemeszelt szél.
Friss számra, bőrömre emlékszel-e szívem?
Valamikor keshedt köpenyemben is szerettél,
nemcsak mezítelen.
Kivel fekszel le velem, te magam-árva,
s ki rád néz, lát-e, és aki megölel,
szeret-e úgy, mint az én hársfa-
színű szemem?
Idegenek idegeneként én is.
Kenyerem mások szájából eszem.
Értem a mások szerelmét, beszélik.
De nem anyanyelv az nekem.
Talán ha szólnék Hozzám, s visszaszólnál,
s látnám: látod, kellek: nem-idegen,
de meg sem születlek, beléd sem halhatok már,
csak magam s magad közt.
Ébren, elevenen.

 

 

 

Fény és levegő nélkül

Add, Uram, el sose múljon tőlem
 
a keserű pohár.
Ha már terített asztalodhoz vetődtem,
 
hajtsuk föl, ami vár.
Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól
 
a nap is megriad.
De arcom tenyered vizébe mártom,
 
s vagyok a Te fiad.
Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem
 
azt, aki szeretett.
De arcom benne, mint otthagyott rönk a földben,
 
kihajtott, késeket levelezett.
Fény és levegő nélkül, mint a verőér,
 
bőröm alatt, nyakamon
zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért,
 
fojtogat, s gyomosodom.
De nem kell a szerelem se, ha börtön.
 
Ha nem vagyok szabad.
Fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt
 
étel, mit egykedvűen hörböl a rab.
A szeretet se kell, a fura fegyver,
 
ha megaláz, sárba tapos.
Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen
 
se nyálzok alázatot.
Csak Te igazodsz el a csorbult elmén,
 
Uram, csupán.
Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém,
 
mint az apám.
Kerül majd bor, könyv, néhány léha
 
nő is. Hallgatunk hosszasan.
Te, ki nem is vagy, s én, aki néha
 
magamnak hiszem magam.

 

 

 

A hetedik kavics

Mert mindent elfeledtél,
amit elfeledhettem,
mert mindent elfeleztél,
amit elfelezhettem,
mert ami volt, vélt szándék,
s ami van: nincses nincsem,
temetőárokágyék-
ba földelt, önös szerelmem,
mert a lenne is látszat,
s a lesz rég voltos volna,
hasadékod – mind – áltat,
halálom halálolja,
– ki nem akartam, s akartan,
más lenni egykor, csak te,
most gyémántra varangyban
nézel, bennem-nevedre,
ki nyár egykorhavából
voltál – most telesedve
két sűrűdő aszályból
jégzöl, ráhűlsz szememre,
rám halsz, s bár minden ágom
rád hull, kezdek sajogni,
– szeretném nagyon látnom
magadat mosolyogni.
Mégis, bár egyre messzebb,
talán, talán lehet még,
hiszen hiszem – lehetlek,
s én se vagyok még emlék,
és élj-se és halj-se, és én-se,
csak csöndös, hetediziglen
tetszhalott levél, az élne,
s mégse te-én-tömlöcben.
– Most hová a fagyos lángból,
gyökerem-koronádból,
ha hó havazik a szádból,
ha te havazol a számból.

 

 

 

Kettős sötétben

Bolyongtam benned, asszonyhavasban,
ugrált szememben fekete láng,
lábnyomom, szívem is fák alján hagytam,
valahogy meg ne találd!
Csak játssza, hogy forrást foganna,
aszályt és havakat almol.
Mind lombból, ha vérzik az alma,
nap bugyog, hold huhol abból.
Kettős sötétben, éj éjhez kocódva,
– gyújtózsinórerem csupa szándék –
elől s mögöttem égő kanóccal
ott áll az isten, de nem mozdul, vár még.
Futva, megrogyva, néha féltérden,
a káprázó télben és sorsban
belémlőtt szívemet nehezebbnek érzem
a földnél, s tudom, hogy robban.
Csak koponyám, ha a földé lett végképp,
ihatsz belőlem, hogy bátran megőrizz:
ha összegyűlt szememben az ősz és a kék ég,
mint őzpatanyomban az őszi esővíz.

 

 

 

Levél helyett

Már megint esik az eső, már megint
csupa kék-zöld harapás a szívem,
már megint
vörös, zöld, sárga neonjaidban ázom
Varsó
és Budapest:
Hitted volna-e, hogy megnősz, mint a hajam,
mint az eső,
mint a szél a fákban.
Te vagy itt minden romos fal,
minden mécses te vagy, minden parázsló,
tisztelgő rózsa,
s te vagy itt minden új ház,
minden új emelet.
Szorítom arcomhoz hajad, de laza a szél,
kicsúszik ujjaim közül,
nem marad más, csak a hátráló ég,
egyre nehezülő szívem,
közted és köztem,
föld és ég között,
ejtőernyő nélkül szállva,
szabadon.

 

 

 

Mintha te

Majd a kések, a jó anyák,
öled helyett is megneveznek,
megölelnek balták, kaszák,
mintha te – mellém heverednek.
Nem vér, virág hullik a számról.
Havazik mint… És szeretlek.
Csönög a szél. Árnyamhoz láncol.
S már soha többé nem eresztlek.

 

 

 

Epilógus

Nélkül és volnaéletem
Élni-halniból madarak
Megjön a sírás Megmarad
Szélből folyó száll szélesen
Klorofill-alagutak alól
a sárga a kék kitolat
Jaj apám-anyám várhatom
vonatomat virágomat
Kereked alá tulipán
hajthatnám hajdani fejem
Bújhatnék ég szoknyád alá
Öle rejtsen el és legyen
Katonák s kurvák Elszökik
körülem minden Laza part
Emlékeim nem üldözik
Megjön a holt és betakar
Válla és irgalma fölött
egy viola ketyeg örökké
Tigris szempillarács mögött
Nem nézek szeme közé többé
Talán kapdosó mosolyod
talán ideges gyors beszéded
Talán talánod Talán méged
Száll a sírás és mosolyog

 

 

 

Sárkeresztúri ének

 

 

 

 

Szeretkezéseink

 

1

Nincs ű, nincs, í, az é csak élene,
nincs vé, nincs dé, a dé csak délene,
csak krí, csak krű, csak a hangok szíve,
félkék, félzöld, a színtelen zene:
NINCS HANG
É é nélkül
Vé vé nélkül
Hang hang nélkül
Csak a zene színe
 
Nincs hang
Fény sincs, nincs fény, a fénylés csak fénylene,
nincs kék, nincs ég, a kéklés csak églene,
nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene,
csak fél-í, fél-ű, csak a zene színe:
NINCS FÉNY
Fény fény nélkül
Kék kék nélkül
Zöld zöld nélkül
Csak a zene színe
 
Nincs fény
Éj sincs, nincs éj, az éjlés csak éjlene,
nincs mély, mély sincs, a mélynek nincs hol mélylene,
nincs fönt, nincs föld, a föld csak földlene,
köd sincs, nincs köd, a ködlés csak ködlene:
NINCS FÖLD
Éj éj nélkül
Mély mélység nélkül
Föld föld nélkül
Csak a lenni lehelete
 
Nincs föld
Csönd sincs, nincs csönd, a csönd csak csöndlene,
Nincs ő, nincs én, az én csak őlene,
nincs tér, idő, csak időtérlene,
nincs nincs se, a van, az is csak nincslene:
NINCS SlNCS
Csak te, az ige: a lenni lehelete!
 

2

Tíz szán siklik a meztelen havon.
Tíz szablya szánt tüzet a hátamon.
Csónak suhan bőrömön. Hallani:
Fölcsap a hó egész hónaljamig.
Tűzhasáb csördül. Szálló kút gyanánt
– forgókésszélként – huss!, elszáll szememből földanyám.
Eke szánt jégen. Apámban megakad.
Mozdonyokkal fűtik hasamat.
Nap fehér ringben. Szakadó kötelek.
Meztelen öklök döngölik szívemet.
Augusztus forró ege, ostorok.
Olvadt nyárfák, törzsük rámcsorog.
Zuhanó pilóták, égő hanyatt-
vágódó föld. Ejtőernyő-hajad.
És csönd. Mozdulat nélküli füvek.
Egy szempilla érinti az eget.
 

3

Szeretlek – hallod? – s ha hallod, érted-e?
Tudod milyen a vas lélegzete?
Tudod milyen minden kő meztelen?
Láttál te már holtat elevenen?
Szeretni, enni, menni – még szabad!
Nem szögesdrótháló a te hajad?
Szeretni, enni, menni – még lehet!
Kinek melléből áll ki a kezed?
Kétszázhúsz voltos éj – de mennyi van
– Úristen – ereim huzalaiban.
 

4

Mit csináltál velem, hogy szemöldököd,
mint bilincs kattan szemeim fölött?
Láncból vagy, drága, s lánccal ölelkezel,
hogy csörömpöl ruhád, ha vetkezel?
Dollár vagy tallér fényes köldököd,
vagy láncszem az is, hogy fénylik és csönög?
S ha lábad, a gyönyörűt, szétnyitod,
mi dönt le drága, tank, kard, gumibot?
Vaságyon, búza közt, rizsföldeken,
és hogy fekszel? Holtan? Elevenen?
 

5

A nőstény, ha üzekszik, a kan, ha szeret,
kit húz karóba, milyen ősöket?
Kinek égő húsa csókod, öl gyanánt
kinek készít szép lábad kalodát?
S harapásaim szöges ostora
milyen nép lovának patkónyoma?
– Hát vigyázz, vigyázz, jól vigyázz velem!
Történelmembe zárva vetkezel.
Vigyázz, vigyázz, hajam, vad tábora
lehet neked még tüzes Dózsakorona!
Kigyúlhatnak ágyad piacain
derekad alá hordott csontjaim,
hasad sáncán, melled dómja előtt
ácsolják, hallod-e, a levegőt,
s mi lesz veled, ha én is elhagyom
facölöpváram, cölöpvár-mellkasom
ha elhagylak, kiéhezett sereg,
utolsó végváramat, testedet?!
 

6

Hát mi vagyunk mi, drága, hányfele
tört kard, szakadt íj, hány föld lélegzete,
hány szó, hány száj, hogy mind itt vérzene:
mongol bonc, szláv száj, Kölcsey félszeme,
az idő terén, a turista világ napszemüvege
előtt Európa égő csuvas-szerzetese.
Ha azt mondom, Vesi, még érted-e?
Szádat friss vízként fölkínálod-e?
Ha azt mondom, Kosza, görbítesz-e
kaszát karodból, hogy megölelj vele?
Ha szólok, Hegycsúcs, mellecskéd kis csecse
kék melltartódból kitakaródzik-e?
Ha azt mondom, Eke, fölszántod-e
ékes magad, hogy engem vess bele?
 

7

A nagy időbe zárva, meztelen
lánc, csörgő láng, szeress szerelem.
Földim vagy, s földem. Minden föld. Te vagy
maga a Föld is, hát ne csúfítsd el magad.
Szakadt szempillám lásd meg, a szemem
az apámon foszló lyukas katonaköpenyen.
Fűcsomóanyám lásd meg, mert bele-
markol a föld és elinal vele.
Hajcsomószavunk lásd meg, mert kihull,
és magtalanul és számlálatlanul.
Hajcsomómagunk lásd meg és ne hagyd,
hogy kicseréltessen a szív s az agy.
Hogy kiheréltessen a szem, s a kéz,
Szeress minket, nagy idő, ölelés.
 

8

Szeress, szeress, a meztelen havon
tíz szablya szánt, tíz boldog fájdalom.
Csónak suhan hajamon. Jég etet
vállamon hömpölygő mezőtüzet.
Fény hull. Kés hull. Szempilláim mögött
havazik: pillantásaidba ütközök.
Reszkető tér. Pillék és levelek.
Augusztushasú nyárfaéj remeg.
Ejtőernyőbe csavarva, hanyatt-
fekszem az ágyon, elborít hajad.
Fölöttem, hallom, suhan kezed.
Szempillámmal érintem az eget.
 
Ezt az éjt csak a szemed oltja ki.
 
Ezt a fényt csak a kezed mondja ki.
 
Ezt a színt nem lehet fölbontani.
 
Ezt a kínt nem lehet kioltani.
 
Ezt a földet nem lehet mondani.
 
Ezt a csöndet nem lehet hallani.
 

9

Nincs ű, nincs í, az é csak élene,
nincs fény, nincs kék, a kék csak églene,
nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene,
nincs ő, nincs én, az én csak őlene:
Csak te, az ige, a van lehelete!

 

 

 

Oszip Emiljevics Mandelstam éjszakái

 

1

Fehér fehér fehér fehér
fehér fehér fehér fehér
fehér fehér fehér fehér
 

2

Ki ültetett a torkomba rigót?
Ki rakatott madár-sípokkal bélelt
torkomba borotvapenge-fészket,
kés-sugaras, halálig dáridót?
 

3

Nem a lantot, a láncot pengetem;
hangszalagjaim csörögnek, mint a láncok,
vagy mint a csillagok odafenn,
a gravitációs, vasba veretett világok,
béklyóban-földek,
 
mintha a szívem.
 

4

Ó, végtelenség, világ Szibériája,
vak kalodám…
 

5

A hó
A hó a tél
a télA hó holdja.
 

6

Én, a pétervári bőrös zsidó
egyszülött fia,
 
aki fának születtem,
mért vagyok kő most, kőtömbből-éjszaka.
 

7

És megtanítom az emberi beszédre
az újraszavakat, az énekelnifákat,
megtanítom a madarakat az égre…
 

8

Suttogásom hullhatatlan levél,
levélzik lombhatatlan, pedig már avarló
avar mögöttem minden, minden árnyék,
s mint zsíros humuszba, süppedek hanyatt-
árnyamba vissza, árnyak magam is
– mégis vagyok: a száj előtti szó,
zizegő levél lombok és fáktalan,
a járás maga, láb és kerék előtt,
vagyok a nélkül jövőideje…
 

9

(Hogy silbakol a holdsisakú éj.
Benéz belőlem, rám-oltja magam.
Fénylik,
vigyorog az arca.)
 

10

Úristen! Denevér ország a szemem.
Szempilláim lábbal lefele
csimpaszkodnak,
mint maga az éjség.
Adjátok vissza a nap
bitófáit
legalább!
Fényt!
 

11

Fehér fehér fehér fehér
fehér fehér fehér fehér
fehér fehér fehér fehér
 

12

Koszlott kabátban, mintha bíborpalástban,
vörös hajammal, mintha koronámban,
– „Tábornok, tábornok!” – kiabálnak utánam
a gyerekek az utcán, megállok.
Ők az én rendjeleim, mosolyuk
váll-lapom, kezük a kardom,
születésük jövőm
kitüntetései.
 

13

Gyertyák, gyertyás jegenyék lobognak,
torkomba tömve verseim lobognak,
fehérlap reggeleim kormohodnak,
csöndpernyék görcsberántva koromodnak.
– Feketén ég el az írás, mint a vér.
 

14

Fehéren suhog, mint egy arc a csöndből.
 

15

Fehér fehér fehér fehér.

 

 

 

Sárkeresztúri ének

Szanaszét széledt ujjaimmal
elveszett koponyám most megkeresem,
szanaszét széledt ujjaimmal
elveszett koponyám most
elveszejtett arcom elé emelem,
– hadd nézzék egymást!
Egyiket a másik.
Szólal az egyik, de melyik?
(Nem tudom én sem.)
Szólal a másik is, de melyik?
(Nem tudom én sem.)
Mondom hát én
magam, magammal,
(mintha tükrök között beszélnék:)
 
Tél után,
 
keserves tél után,
s milyen keserves tél után,
tavaszos, nyaras, őszös tél után,
sárosan, hófoltoktól lucskosan,
sarasan, pocsolyáktól foltosan,
ködös erdőként – lassan,
napos erdőként – lassan,
talán kiteleltem én is,
bátyáimmal, fivéreimmel
talán kizöldelek én is.
(Egyik szemem kinyitom félig.)
Most anyám már mosolyog újra,
hótól lucskos haját kibontja,
sártól saras haját lebontja,
s a végtelen-kék tekenőben
mossa a fényes levegőben,
mossa, virággal szappanozza,
tavalyi lombjával lugozza.
(Másik szemem is kinyitom félig.)
Nézem a koponyám – külön van,
nyakam tapogatom – külön van,
kezemet keresem – külön van,
elszéledt ujjaimat küldöm
elszéledt ujjaim után
– az is külön van!
Tavalyi-levél-szemhéjam
lehunyom inkább,
tavalyi-pörzsölt-fű-szempillám
leeresztem inkább.
(Vissza,
csak vissza,
vissza a gyökerek közé,
a vak virágok közé,
a temetetlen szomjúság közé,
ereim kőlenyomatához,
a testembe préselt kőkori virághoz,
mit nem mutat ki röntgen és kés se,
vissza,
csak vissza,
vissza a csöndhöz, a csöndbe,
csöndkishúgom édes öléhez,
kistestvérem édes öléhez.)
Nem akarok látni!
De bátyámfám nem hágy nyugodnom,
napfényes tükröket tolultat,
késes tükröket leveledzik,
borotvafény vagdossa arcom;
Fűfivérem se hágy aludnom,
szemhéjam alá föltüremlik,
fiakat füvell maga mellé,
fölpöckölik nehéz szempillám.
(Mindkét szemem kinyitom újra)
Mindkét szemem maga az égbolt,
a láthatár egyik karéja,
úszó szigetei nap és hold.
(Szemem színét szitakötők hozzák.)
Anyám már a haját szárítja,
földszagú haját szárogatja,
haját most öklére csavarja,
bátyámfa karjára aggatja,
lábam nagy ujjára aggatja,
elszéledt ujjaimra teríti,
elveszett koponyámra teríti.
(Hova hajszálai hullnak,
koponyám nyakamra forrad,
ujjaim tenyeremhez forrnak,
anyám magamhoz visszaforraszt.)
Mert látnom kell,
nekem kell látnom!
– Szanaszét széledt ujjaimmal
elveszett koponyám most megkeresem,
szanaszét széledt ujjaimmal
elveszett koponyám most
elveszejtett arcom elé emelem,
– Hadd nézzék egymást!
Egyiket a másik.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]