Ha elmegyek

Ti talpfa-árnyak, fények, zúgó sínek, elsuhanásom meddig őrzitek – Gondoltok-e rám, ha nem vagyok, útszéli fák, porlombú csillagok – S ha megyek, utánam néztek-e még, kihúzott távcsöveim, jegenyék?!   Lefényképeztétek arcomat,   kutak, elő a negatívokat!   Forrás, fölszökő celluloid-   szalag, víz filmje, arcomat vetítsd,   s te szólalj, helyettem, hangomon,   forgó, síkos szél, te ősmagnetofon! Ha elmegyek, ha sehová leszek, a láthatatlan tenger, az leszek. A földalatti tenger, az vagyok. Periszkópjaim kutak, kavicsok, a te szemed, és fák, és levelek. Radarernyőm a virágképzelet.   Úszom, bálna, a zöld füvek alatt.   Rozstengerek locsolják hátamat.   Vasak, fémek, ásványok, kőzetek   között apám szívéhez közelebb.   Úszom a föld hasában, mintha a   földnek lennék porontya, kishala.   Néha a lassan szikrázó eget   súrolják uszonyaim, a hegyek.   Buborékaim, mint zöldlombú fák   pattannak ki, és elszállnak tovább,   s mint nagy körök, lomha testem fölött,   gyűrűznek, múlnak, elhullnak a mezők. Úszom a földben, de addig, idefent, mi ez a búvárruha szívemen? Mi ez az áttetsző búvárharang? Az ég? Anyaméh? Egyéletű kaland? S milyen súly zúzza be mellemet, a levegő? Kövek vagy képzetek?   Cseng a világ, verődik, zendülök,   mint pohárral leborított tücsök. –   Cseng a nagy ég, az együgyű, szabad   nagy mindenség, s beverem szájamat. –   Cseng az anyag és gőgösen figyel,   tapogat távoli fényeivel,   körülvesz, néz s én zúgok, szédülök   szabadság, látszat, lét és törvény mögött. Nem halok én meg, csak elhalkulok, csak ha a szemed végképp rám csukod, csak ha rám csukják pilláik a fák, kutak, kavicsok, ha nem néz a világ, s elporlad, mint én, pőre göröngy a semmi markában, az anyaföld.