A rakparton

Ne mondjátok, hogy nem igaz, kitanultam én a magányt, és felnőtt lettem hirtelen, kitanultam én a halált, s bár tudom, ki ember, kitelel, nem roskadt hó, új fű a vágy, de addig értem ki felel, ha jóváhagyom a fagy jogát? Az ember fölnő hirtelen, s fölfedezi: ez a világ, megcsapja önző gyötrelem, s ha hisz, golyóért kiált, inkább, mintsem maga legyen. * Ne mondjátok, hogy nem igaz – Íme, olvadó, fényteli délben mentem a Lánchídon, s elkezdett az ég fémleni, elkezdett a víz fémleni, s az ég alól, mint itt maradt, kilépett lapítva a magány, kilépett feszesen a parancs, s hallottam újra: Hátraarc! – a víz elkezdett fémleni, s az ég alól, a föld alól senki nem jött megvédeni. Ne mondjátok, hogy nem igaz – Nyár volt, lustán nyúlt el a part, kilépett a sárga magány, kilépett a dögzöld parancs, s hallottam újra: Hátraarc! Csattant a csend és – Indulás! – nyílt nappal bordáim közé bökték a „félj” géppisztolyát, és vittek a rakpartra le, hol parancsra vetkőztek a fák, lábukhoz helyezve precízen a koszos és elnyűtt gúnyát, s hogy kiszegesedtek csupaszon, vállak, mell, fehérlett a láb, én átláttam lengő águkon verni a remegést magát. Ne mondjátok, hogy nem igaz – Nyár volt, gyöngyházfényű idő, a vízen pillegett szemem, áttetsző, szép szitakötő, elkezdett az ég fémleni – Tarkóra szorította kezét, két suhanc kísérte a Délt, az égről a Duna felé, – Vetkőzni! – Hogy a Dél megállt, s vetkőzött, úgy reggeledett visszafelé a halálravált idő, már nem szégyenkezett, lehullt a kartondélelőtt, karjáról fénykarperecek csörögtek, a szellő-cipőt lerúgta, lemeztelenedett, ott állt az idő csupaszon – nyirkos hajnal volt, mellei töppedten lógtak a hason, csontig száradtak kezei. Ne mondjátok, hogy nem igaz – Nyár volt, szemfényvesztő idő, elkezdett az ég fémleni, deresedni kezdett a kő, veresedni kezdett a kő, s a szürke és bekormozott égen megrándultak a felhők, a csukaszürke vagonok, s zökögtek számlálatlanul, s a rácsokhoz – az emberremény – csak itt-ott szorította vézna gyerekujjait a fény. Ne mondjátok, hogy nem igaz – Nyár volt, könnyű gyöngyház idő, elkezdett a víz fémleni, sisteregni kezdett a kő, egy csattanás, kisiklott az ég, mint vagonajtó kiszakadt a fémlő felhő, s elgurult, hajak zuhogtak, hajak, szemek zuhogtak, hajak, hajtűk, villámok – megeredt beszélt a magára maradt vagon: esett és esett, s hogy gyűltek az apró karikák a vízen – jaj, gyűrűző idő – üres szemüvegkereten át nézett a százezer eső – Ne mondjátok, hogy nem igaz – Nyár volt, szikrázó, lángidő, mellemre rátapadt az ing, vert, belülről vert az eső, szaporodni kezdett a kő, a szurokból és kőből kinőtt egyhelyben topogó lábnyomok cipők lettek, amőba-cipők – s tódultak mindenfelől, topánkák, félretaposott szandálok, körömcipők, saruk, bakancsok, csizmák, papucsok, mentek, láb nélkül, lefele a lépcsőkön, s hogy az áradat körém ért, s rám nézett keze, szégyelltem szemem s lábamat. * Ne mondjátok, hogy nem igaz, kitanultam én a magányt, és felnőtt lettem hirtelen, kitanultam én a halált, s bár tudom, ki ember, kitelel, nem roskadt hó, új fű a vágy, de addig értem ki felel, ha jóváhagyom a fagy jogát? Az ember fölnő hirtelen. Fölfedezi ez a világ, megcsapja önző gyötrelem, s ha hisz, hát golyóért kiált, inkább, mintsem maga legyen. Az ember nem lehet hontalan, sem önmagába száműzött, sem önmagának idegen. Az ember maga a szerelem, szabadságának dolga van mindenkivel. Veled s velem.