Komor szárnyakon

Csönd És majd besüpped az ég, megroskad, összetöpped, s mint elhagyott sírokon, elgazosodik a földön az éj. Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez, mert nem lesz, mi mérje a csöndet, csak zajtalan némaság, arcba fagyott lehelet, csönd. Hol lesz akkor barátom a porhadt temetők nyugalma, lesz-e ember, síró nénike a fák közt, mekegő kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben? Lesznek-e méhek? Lesz-e még valaki – ember –, ki a bomlást elmúlássá szelídíti? Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben Döglegyek, keselyűk, hollók – zajtalan keringő bolygók – a Föld felett.   Más nincs Romváros, nyárrom, romkenyér. Fénypernye, homályszájak. menetel, csupa láb a szél. A búzát behívják bakának. Tank-hold. Rozsszuronyok vasa. Villanó, hideglelős fényben a sárgadinnye kis hasa. Remeg a reménytelen reményben. Jegenyekatedrálisok. Óngyertyák, szurokének. Olvadt ólomviasz, csurog derekukról földig a kéreg. Más nincs, csak csont, húsrács mögött sétáló sivatag, vadállat hamu és homok, tükrözött s vállalt szégyen, fényes gyalázat.   Fák, vízparton Megfeszül s elernyed a szél. Tovább! Előredőlve, oldalra bukva, a fagyott földet sarabolva vontatják a tavat a fák. Szinte egyhelyben járnak, szinte már négykézláb másznak, szinte már hason kúsznak előre a csíkos havon… – de húzzák, hátra se tekintve. Pedig hol a tó! Csonttá fagyott jégparkett-palota, heresás- vigalom, néma nádsuhogás. S Ők maguk – eszelős rabok. De húzzák, éjszakáról éjszakára megmarkolják, derekukra kötik a sodronyszelet, a fényt és viszik, viszik a világot a napvilágra.   Tél van Mint döglött ló, bomlik a nyárfaerdő. A laza bordák, letört ághegyek mögött a völgy, nyitott, fölhasadt bendő. A keskeny utak megfagyott belek. És eldobált mankók, kapcák, fölhasadt árnyak, szalmába tekert éj és vizelet- meleg homály, nagy mezők, borostásak, fagyott lábujjak, püffedt gyökerek. Sehol egy kút, egy kert. Foszló kazalra bámul a világ végén egy barackfa, hallgat farönk, hóból sárgáll a nap – S mint oltott mész, zuhog a farakásra a fény, s az ágakat csontig lerágja, s még nyöszögnek a mélyben, hullámlanak.   Mint az ítélet Vacogó kivégzőosztag, fogaim fölsorakoznak. Tenyerem kétélű balta, a virágot lenyakazza. Vijjogó, gyerekkel viselős nők szállnak. Hasas repülők. Suhancok, süvítő aknák, a csöndet fölrobbantják. Káin szédeleg. Iszonyodva bámul a világvárosokra. Ez szerelem volt, odaát az a csonthamu a család. Ábelföld nyüszít, mint az állat, tudja, bűnére nincs bocsánat. És komor szárnyakon, mint az ítélet, kivándorolnak a földről a gépek.