Autóval az éjszakában

Félországon, hetedhét határon túlra robog az autó velem. Röntgenernyő, fehér ing feszül mellemen. Robog velem az autó a múltba. Kint a jelen. Sötétül. Behunyom szemem. Hullok feneketlen kútba. Szempilláim, szálas jegenyék árnyai zuhognak a fény elébe, az útra.   Mi lesz velem?   Mi lesz velem? * Robog az autó velem Világszéli parasztkonyhában, a föld vizespadján álló zománcos bádogvödör az ég. A langyos, lanyhán remegő sötét víz lassan gyűrűző levegő. Egy gyerek fölébred, a vizespadhoz oson. Belekortyol az égbe. A vödörben fölzizegnek hártyás szárnyaikkal fuldokolva úszó, feketés csillagok. Köhög, elfogja az undor. Én nem utálkozom. Ez a fiú, az a mezítlábas legkisebb öcsém, gyerekkorom. Robog az autó az úton. Az útszélen állva, álmok nélkül alszanak árok elé kötött akácok, szedrek, jegenyék. Harsogva ropogtatják az odavetett szálas éjt. Topognak, néha meg-megcsikordul egy-egy vasdarab patáik alatt, járomszög, félpatkó, lerúgott hold. Rángó bőrük idegesen hessenti a hátukon bogárzó csillagokat. Kátyúk, pocsolyák. Cérnázó öregasszony nyálazza, pödörgeti, befűzi az utat az esőbe a szél. Fut, fut a kocsi velem. Falu. Hunyorgó tyúkok. Reflektorfény alatt kutya kullog. Nyár van. Lehúzott zsalukra bámul. Alvók szeme fehérje a házfal. A háztető ráncos szemhéj, rándul. Bent, kint ósdi dunnák, szakadt felhők alatt átizzadt, csatakos testű földek alszanak. Kerüli őket az álom. Kihullott hajuk, holdfény, vagy szélfútt szalmakazal ragyog szálankint a kukoricásból. Fut, fut az autó velem. Tanyák, kéményeken lélegzetmozi, álom. Mutogat képet. Embernek gépet, csodatévő traktort, boronát, gyereknek fürge vonatot, mutat elektromos nyulat. Tanyai iskolát, kollégiumot. * Nekem szívemen alszik ez a táj. Vállamra hajtja fejét a dombsor. Engem – apátlan férfit – hazavár a szülőföld. Haza, mint anyám, engem beszél és reám gondol. Félretesz a tavalyi borból. Dombokon fehérrel megterít. Mézt kínálnak remegő ágak. Kutakban csönd hűl, friss ebéd, gyors vizek ifjúdást kívánnak. Cigarettadóznik, kattannak a földek, vegyek hát illatot, szívjam halálig, mi voltam s vagyok – amíg a szívemre nem ég –, míg udvaromba nem vet az ég bukfencszelet vagy virágmagot.