Vázlat

Hálóval, szerszámaival, jön a távolban a vihar. Megáll, válláról leveszi a likas esőt, kiveti, s lassan, majd megszakad bele, húzza, ereszti lefele. Lenn ficánkol, elsiklana, borzong az akác, a tuja. Villan a tükörlevelű nyárfa, s nagy gyorsan lemerül, csak a morc teknőc, a falu lapul meg mozdulatlanul. De már feszül, elnehezül a háló, már húzzák odafönt, s szállnak – ahogy a vén keze engedi, s húzza – fölfele házak, kutak, sikátorok. A füsthinaras házsorok. Ki állhat ott? Nem érdekel. Érzem, hatalmas kéz emel, nem akarok lenni, csak az ő foglya, szelíd kishala, s szállni, benne, az ismeretlen fényű és sötétű vizekben.