A Lánchídon

Mostanában megint későn jövök haza, éjfél és egy között, vitáim, veszekedéseim dühét itt csitítom olcsó cigarettával a Lánchídon, meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell a víz, végtelenül és közönyösen. De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között hideglelősen fölrítt egy tücsök, a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene, hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele, s honvággyal teutánad. És mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel, ha megnő a magány és magának énekel. De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt, rídogált egy tücsök, egy másik, mondta ciripeit, és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd csupa tücsök lenne, csupa száj, csupa síp vagy szív, mert föntről is fújták, mintha a lekaszált csillagok közt vert, cirpelt, dobogott volna a fekete nyár. Bár az is lehet, nem is a tücsök jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami a mélyben, (egy cső, acélváz), s ki kellett mondani, ki kellett mondani, ha másképp nem, csak így, egyetlen jajdulással a maga bajait. Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök leszek, beszélő híd, kit a kín megütött, bordáim, ereim vasszerkezeteiben ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem. Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok, pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog, pedig kitárt kezemben, két part között a híd, itt a hazatalálás, itt van végre a rím, s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett, csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett áram, ahogy a folyó viszi s lerakja itt az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait, s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat az ember, a vassal, búzával nehéz uszályokat. De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött sírjak, s fénytől rettegjek, mint az áramütött, milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira s veretett meg fénnyel, hogy nem megyek haza, csak ácsorgok itt a hídon, míg árammal megtelik a mozgó zsák, a folyó, s belefeketedik, és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?! Aztán néztem a várost, s láttam, hogy nyugodt lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog, és elindultam lassan, álomra hajtani valahol a fejem, s aludni hajnalig, mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök? A hídon rám találhatsz, éjfél és egy között.