A vers születése

Az első szót a föld mondja ki. Az anyaföld, de aztán a dermedt tél térdei, limlomjai közül beszélni kezd a gyermek. Beszélni? – Nyivákolni, sírni. Csecsemő még csak, nézni az iszonyat magas lábú fát, telt szájjal inni a fröcskölő fényt, falni a havat. Enni a fagyos homokot, a szürkés égről lekapart, hólyagzó meszet. S mozdulni: beszélni. Kesernyés arccal rázni a csörgő vizeket. De lassan meghasadnak a hantok. A fagyott föld lassan fölenged. Jönnek az első boldog hangok: hóvirág á-k, ibolya m-ek. Majd újabb kínok, jégfehér kések, fények fogzása, olvadás gyors cséi, csöngő csettintések, feszes ték, rügyfakadás. És újra az izmok igéi, az első dadogó mozdulat. S egyszerre elkezd minden élni: föld, ég, levegő, kutak. A kamasz jelzők zöld dagálya, füvek, erőtől duzzadó lombok, ágak spartakiádja. Virágok, dobverők, lobogók. S aztán? – Már világhatalom, férfi és szerelmes a vers. S az elmúlás? – Még nem tudom. De nem is érdekes.