Megkéselve

A vers születése

Az első szót a föld mondja ki.

Az anyaföld, de aztán a dermedt

tél térdei, limlomjai

közül beszélni kezd a gyermek.

Beszélni? – Nyivákolni, sírni.

Csecsemő még csak, nézni az iszonyat

magas lábú fát, telt szájjal inni

a fröcskölő fényt, falni a havat.

Enni a fagyos homokot, a szürkés

égről lekapart, hólyagzó meszet.

S mozdulni: beszélni. Kesernyés

arccal rázni a csörgő vizeket.

De lassan meghasadnak a hantok.

A fagyott föld lassan fölenged.

Jönnek az első boldog hangok:

hóvirág á-k, ibolya m-ek.

Majd újabb kínok, jégfehér kések,

fények fogzása, olvadás

gyors cséi, csöngő csettintések,

feszes ték, rügyfakadás.

És újra az izmok igéi,

az első dadogó mozdulat.

S egyszerre elkezd minden élni:

föld, ég, levegő, kutak.

A kamasz jelzők zöld dagálya,

füvek, erőtől duzzadó

lombok, ágak spartakiádja.

Virágok, dobverők, lobogók.

S aztán? – Már világhatalom,

férfi és szerelmes a vers.

S az elmúlás? – Még nem tudom.

De nem is érdekes.

A Lánchídon

Mostanában megint későn jövök

haza, éjfél és egy között,

vitáim, veszekedéseim dühét itt csitítom

olcsó cigarettával a Lánchídon,

meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell

a víz, végtelenül és közönyösen.

De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között

hideglelősen fölrítt egy tücsök,

a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene,

hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele,

s honvággyal teutánad.

És mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel,

ha megnő a magány és magának énekel.

De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt,

rídogált egy tücsök, egy másik, mondta ciripeit,

és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd

csupa tücsök lenne, csupa száj, csupa síp

vagy szív, mert föntről is fújták, mintha a lekaszált

csillagok közt vert, cirpelt, dobogott volna a fekete nyár.

Bár az is lehet, nem is a tücsök

jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött

belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami

a mélyben, (egy cső, acélváz), s ki kellett mondani,

ki kellett mondani, ha másképp nem, csak így,

egyetlen jajdulással a maga bajait.

Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök

leszek, beszélő híd, kit a kín megütött,

bordáim, ereim vasszerkezeteiben

ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem.

Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok,

pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog,

pedig kitárt kezemben, két part között a híd,

itt a hazatalálás, itt van végre a rím,

s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett,

csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett

áram, ahogy a folyó viszi s lerakja itt

az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait,

s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat

az ember, a vassal, búzával nehéz uszályokat.

De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött

sírjak, s fénytől rettegjek, mint az áramütött,

milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira

s veretett meg fénnyel, hogy nem megyek haza,

csak ácsorgok itt a hídon, míg árammal megtelik

a mozgó zsák, a folyó, s belefeketedik,

és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza

fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?!

Aztán néztem a várost, s láttam, hogy nyugodt

lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog,

és elindultam lassan, álomra hajtani

valahol a fejem, s aludni hajnalig,

mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök?

A hídon rám találhatsz, éjfél és egy között.

Fénylik a nyár

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,

harangok konganak a nyárban,

de fehér törzsén már sír a bogár,

s a fűrész foga fölsír a fában.

Ifjúságom, szerelmeim,

mind, mit föléltem én magamtól,

játszik, susog – hányféle szín –

az ezer tükrű, szájú falombon.

Csobban és lassan gyűrűzik

a levegő, mintha a hűsben

hal úszna el, sugár tűnik

a súlytalan levélsűrűben.

Fény, fény és fény. Mintha a nyár

hajával fonná be a földet,

s az, mint a léghajókosár

vinne, szállana egyre följebb.

Fény, fény és fény. Mintha mohok,

finom szájak szőnék át testem,

legyen egy sejt, ha zuhanok,

s ne kelljen nagyon mélyre esnem.

Fénylik a nyár. Gyöngy és homály,

tán azért gyönyörű, mert látom,

addig talán, amíg megáll

a szem a moccanatlan szájon.

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,

harangok konganak a fában,

de fehér törzsén már sír a szám,

s a fűrész foga fölsír a számban.

Vázlat

Hálóval, szerszámaival,

jön a távolban a vihar.

Megáll, válláról leveszi

a likas esőt, kiveti,

s lassan, majd megszakad bele,

húzza, ereszti lefele.

Lenn ficánkol, elsiklana,

borzong az akác, a tuja.

Villan a tükörlevelű

nyárfa, s nagy gyorsan lemerül,

csak a morc teknőc, a falu

lapul meg mozdulatlanul.

De már feszül, elnehezül

a háló, már húzzák odafönt,

s szállnak – ahogy a vén keze

engedi, s húzza – fölfele

házak, kutak, sikátorok.

A füsthinaras házsorok.

Ki állhat ott? Nem érdekel.

Érzem, hatalmas kéz emel,

nem akarok lenni, csak az

ő foglya, szelíd kishala,

s szállni, benne, az ismeretlen

fényű és sötétű vizekben.

Autóval az éjszakában

Félországon,

hetedhét határon túlra

robog az autó velem.

Röntgenernyő,

fehér ing feszül mellemen.

Robog velem az autó a múltba.

Kint a jelen.

Sötétül.

Behunyom szemem.

Hullok feneketlen kútba.

Szempilláim, szálas jegenyék

árnyai

zuhognak a fény elébe, az útra.

Mi lesz velem?

Robog az autó velem

Világszéli parasztkonyhában,

a föld vizespadján álló

zománcos bádogvödör az ég.

A langyos, lanyhán remegő sötét víz

lassan gyűrűző levegő.

Egy gyerek fölébred, a vizespadhoz oson.

Belekortyol az égbe. A vödörben

fölzizegnek hártyás szárnyaikkal

fuldokolva úszó, feketés csillagok.

Köhög, elfogja az undor.

Én nem utálkozom.

Ez a fiú, az a mezítlábas

legkisebb öcsém, gyerekkorom.

Robog az autó az úton.

Az útszélen állva, álmok nélkül alszanak

árok elé kötött

akácok, szedrek, jegenyék.

Harsogva ropogtatják az odavetett

szálas éjt.

Topognak, néha meg-megcsikordul

egy-egy vasdarab patáik alatt,

járomszög, félpatkó, lerúgott hold.

Rángó bőrük idegesen hessenti

a hátukon bogárzó csillagokat.

Kátyúk, pocsolyák.

Cérnázó öregasszony nyálazza, pödörgeti,

befűzi az utat az esőbe a szél.

Fut, fut a kocsi velem.

Falu. Hunyorgó tyúkok.

Reflektorfény alatt

kutya kullog.

Nyár van. Lehúzott zsalukra bámul.

Alvók szeme fehérje a házfal.

A háztető ráncos szemhéj, rándul.

Bent, kint ósdi dunnák,

szakadt felhők alatt

átizzadt, csatakos testű földek alszanak.

Kerüli őket az álom.

Kihullott hajuk, holdfény,

vagy szélfútt szalmakazal

ragyog szálankint a kukoricásból.

Fut, fut az autó velem.

Tanyák, kéményeken

lélegzetmozi, álom.

Mutogat képet. Embernek gépet,

csodatévő traktort, boronát,

gyereknek fürge vonatot, mutat

elektromos nyulat.

Tanyai iskolát, kollégiumot.

Nekem

szívemen alszik ez a táj.

Vállamra hajtja fejét a dombsor.

Engem – apátlan férfit – hazavár

a szülőföld. Haza, mint anyám,

engem beszél és reám gondol.

Félretesz a tavalyi borból.

Dombokon fehérrel megterít.

Mézt kínálnak remegő ágak.

Kutakban csönd hűl, friss ebéd,

gyors vizek ifjúdást kívánnak.

Cigarettadóznik, kattannak

a földek, vegyek hát illatot,

szívjam halálig, mi voltam s vagyok

– amíg a szívemre nem ég –,

míg udvaromba nem vet az ég

bukfencszelet vagy virágmagot.

Van-e jogod?

1

Van-e jogod

ríni egy nép helyett,

mert egy nő nem szeret,

és apád itt hagyott?

Van-e jogod

szólni mindenki helyett,

ha se több, se kevesebb

nem vagy, mint azok?

Igaz, a szavakért,

úgy kapsz, mint régen ételért,

de nemcsak azért,

azért ragaszkodsz

a gondos gondolathoz,

hogy a magvasabb gondhoz

ne legyen semmi közöd?

Mert mi lennél

meztelenül és teljesen pőrén,

így egymagad?

Ha lemállanak rólad a szavak!

Maradnál-e még

érték és emberi mérték,

mi nemcsak szép, s ravasz formát

szólni jogot is ad,

s élni,

hittel s hitellel,

mint az uradalmi kovács,

ki élt földbe vetetetten,

meghalt lova után kötötten,

otthon,

Keresztúron, tizenkilencben.

2

De tudnál-e valami,

valami mást,

kaszát ragadni, kapát

és azzal vallani,

mint ők, azok,

kikben csak múlás viszolyog,

s a felejtés nem is halál?

Vagy csak azért beszélsz,

hogy élj, élj,

akkor is élj,

ha a föld megzabál?

S az is mit ér?

Mit ér, boldogít-e a tudat,

hogy tán egy nép, egy osztály

magáénak fogad,

s kitagad

belőled mindent, ami nem ő –

szülő és születő,

nő és csecsemő,

minek is mentenéd magad?

Komor szárnyakon

Csönd

És majd besüpped az ég,

megroskad, összetöpped,

s mint elhagyott sírokon,

elgazosodik a földön az éj.

Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,

mert nem lesz, mi mérje a csöndet,

csak zajtalan némaság, arcba fagyott lehelet, csönd.

Hol lesz akkor barátom a porhadt

temetők nyugalma, lesz-e ember,

síró nénike a fák közt, mekegő

kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?

Lesznek-e méhek?

Lesz-e még valaki – ember –, ki a bomlást

elmúlássá szelídíti?

Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben

Döglegyek, keselyűk, hollók

– zajtalan keringő bolygók –

a Föld felett.

Más nincs

Romváros, nyárrom, romkenyér.

Fénypernye, homályszájak.

menetel, csupa láb a szél.

A búzát behívják bakának.

Tank-hold. Rozsszuronyok vasa.

Villanó, hideglelős fényben

a sárgadinnye kis hasa.

Remeg a reménytelen reményben.

Jegenyekatedrálisok.

Óngyertyák, szurokének.

Olvadt ólomviasz, csurog

derekukról földig a kéreg.

Más nincs, csak csont, húsrács mögött

sétáló sivatag, vadállat

hamu és homok, tükrözött

s vállalt szégyen, fényes gyalázat.

Fák, vízparton

Megfeszül s elernyed a szél. Tovább!

Előredőlve, oldalra bukva,

a fagyott földet sarabolva

vontatják a tavat a fák.

Szinte egyhelyben járnak, szinte

már négykézláb másznak, szinte már hason

kúsznak előre a csíkos havon…

– de húzzák, hátra se tekintve.

Pedig hol a tó! Csonttá fagyott

jégparkett-palota, heresás-

vigalom, néma nádsuhogás.

S Ők maguk – eszelős rabok.

De húzzák, éjszakáról éjszakára

megmarkolják, derekukra kötik

a sodronyszelet, a fényt és viszik,

viszik a világot a napvilágra.

Tél van

Mint döglött ló, bomlik a nyárfaerdő.

A laza bordák, letört ághegyek

mögött a völgy, nyitott, fölhasadt bendő.

A keskeny utak megfagyott belek.

És eldobált mankók, kapcák, fölhasadt árnyak,

szalmába tekert éj és vizelet-

meleg homály, nagy mezők, borostásak,

fagyott lábujjak, püffedt gyökerek.

Sehol egy kút, egy kert. Foszló kazalra

bámul a világ végén egy barackfa,

hallgat farönk, hóból sárgáll a nap –

S mint oltott mész, zuhog a farakásra

a fény, s az ágakat csontig lerágja,

s még nyöszögnek a mélyben, hullámlanak.

Mint az ítélet

Vacogó kivégzőosztag,

fogaim fölsorakoznak.

Tenyerem kétélű balta,

a virágot lenyakazza.

Vijjogó, gyerekkel viselős

nők szállnak. Hasas repülők.

Suhancok, süvítő aknák,

a csöndet fölrobbantják.

Káin szédeleg. Iszonyodva

bámul a világvárosokra.

Ez szerelem volt, odaát

az a csonthamu a család.

Ábelföld nyüszít, mint az állat,

tudja, bűnére nincs bocsánat.

És komor szárnyakon, mint az ítélet,

kivándorolnak a földről a gépek.

Megkéselve

Megkéselve ne késlekedj,

élesítsd meg az életed,

vetkőzz le, légy oly meztelen,

mint vaságyakban a szerelem,

pucér és kiszolgáltatott,

mint mosdatás előtt halott,

mint vallatás előtt rabok,

még szíved sem takarhatod,

hiszen izzik az, mintha fém-

szivárvány lebegne helyén,

hiszen izzik az, mintha csak

nap volna és nem lenne rab.

Megkéselve ne késlekedj,

élesítsd meg az életed,

vagy ülj le és csak várd meg itt,

míg minden megbizonyodik,

míg terólad is kiderül:

mért születtél meztelenül,

míg megvasalják tagjaid

őreid, megszokásaid,

s szíved mellé új cellatárs

kerül, a link megalkuvás,

kis szélhámos, olcsó pali,

ki azt sikkasztja csak, ami

társadalmi tulajdonod:

hűséged, szerelmed, jogod –

Megkéselve ne késlekedj,

élesítsd meg az életed,

ülj le, találj ki valamit:

ködöt, ami nem józanít,

s kibírod, hogy a van s a tett

között hogy süllyed a lehet,

a lehetne jobb és emberibb,

a győzelem, ami csak veszít,

míg nézed, hogy harc nélkül a had

hogy rohamoz légvárakat,

s hogy vár ránk, mint egy sérvkötő,

a jobb, szebb, jövendőbb jövő.

Megkéselve mit is tehetsz:

őszinte vagy s belegebedsz.

In memoriam Babics Mária

Lassan három órája már hogy nem vagy

És lassan három napja már hogy nem vagy

És mindegy már három napja vagy évszázada mert nem tudod hogy nem vagy

És akár örök időktől fogva lehetnél mert nem tudod hogy nem vagy

Elegendő-e a föld szeretete a gyökércirógatás

Elegendő-e a rovarok szerelme a nyüvek násza

Megitat-e a földbe lecsorgó eső

Ád-e enned gyökereiből a bokor megfelezi-e veled kenyerét

Szól-e hozzád megigazgatja-e ágyad a fa ne aludj álmodj

Elaltat-e jó bölcső-e az anyaföld

Anya-e valóban vagy mostoha csak

Árva Babics Mária nagyanya

Álltam a gödör szélén s a kapát néztem a csákányt az ásót

a keresztbe tett rudakat a pléhszájú papot

néztem a deszkaágyat a lebegő selymet s befele folyt

befele folyt szárazon mint homok a könnyem

beszakadt sivatag voltam a homok eltömte tüdőmet számat

eltömte a szemem s nem láttam mást csak az emberi gépet

az emelőként mozduló kart a forgó vállat a kapát a csákányt

Ölbe kellett volna kapnom téged kis öregasszony

s ellopni innen elragadni innen a látók közül a járók közül

az éhesek közül a szomjasak közül verekedők és szeretkezők közül

Ölbe kellett volna téged kapnom nagyanya

elvinni az ingem alatt csempészáruként a határon

elvinni innen mindegy hova a mesébe talán csak el innen el

És már kétszemű tüdő négyszájú szem mankós szív döcögő ágyék

és már csupa rángás lüktetés verítékezés széteső szervek szakadó idegek

és már fölágaskodott benned apád hogy megöleljen

és már anyád és unokád voltál

Hol volt a te semmi-hajad a stadionban szétmálló cigarettafüstben

az átizzadt mezekről csorgó vízben hol volt a verítéked

az eltorzult ziháló mellekben hol volt a te kapdosó tüdőd

Immár csak a bőröd él a hajad sejtjei a csontok a mész molekulái

só vagy már víz vagy mész vasak és foszfor

az elemek együtt és külön külön

Koponyád ahol elfért a Tejút kicsiny egy fagyökérnek

Szemgödreid ahol a föld úszott s fehér tenger egy kicsiny egy virágmagnak

Vállad ahol a világ vasait vihetted nem bír meg egy madárt sem

Aludj békében Aludj Szederfák őriznek s a szívem

Ne félj Őriz az anyag mi lettél Őriz az anyaföld

Aludj

A rakparton

Ne mondjátok, hogy nem igaz,

kitanultam én a magányt,

és felnőtt lettem hirtelen,

kitanultam én a halált,

s bár tudom, ki ember, kitelel,

nem roskadt hó, új fű a vágy,

de addig értem ki felel,

ha jóváhagyom a fagy jogát?

Az ember fölnő hirtelen,

s fölfedezi: ez a világ,

megcsapja önző gyötrelem,

s ha hisz, golyóért kiált,

inkább, mintsem maga legyen.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Íme, olvadó, fényteli

délben mentem a Lánchídon,

s elkezdett az ég fémleni,

elkezdett a víz fémleni,

s az ég alól, mint itt maradt,

kilépett lapítva a magány,

kilépett feszesen a parancs,

s hallottam újra: Hátraarc!

– a víz elkezdett fémleni,

s az ég alól, a föld alól

senki nem jött megvédeni.

Ne mondjátok, hogy nem igaz

– Nyár volt, lustán nyúlt el a part,

kilépett a sárga magány,

kilépett a dögzöld parancs,

s hallottam újra: Hátraarc!

Csattant a csend és – Indulás! –

nyílt nappal bordáim közé

bökték a „félj” géppisztolyát,

és vittek a rakpartra le,

hol parancsra vetkőztek a fák,

lábukhoz helyezve precízen

a koszos és elnyűtt gúnyát,

s hogy kiszegesedtek csupaszon,

vállak, mell, fehérlett a láb,

én átláttam lengő águkon

verni a remegést magát.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Nyár volt, gyöngyházfényű idő,

a vízen pillegett szemem,

áttetsző, szép szitakötő,

elkezdett az ég fémleni –

Tarkóra szorította kezét,

két suhanc kísérte a Délt,

az égről a Duna felé,

– Vetkőzni! – Hogy a Dél megállt,

s vetkőzött, úgy reggeledett

visszafelé a halálravált

idő, már nem szégyenkezett,

lehullt a kartondélelőtt,

karjáról fénykarperecek

csörögtek, a szellő-cipőt

lerúgta, lemeztelenedett,

ott állt az idő csupaszon

– nyirkos hajnal volt, mellei

töppedten lógtak a hason,

csontig száradtak kezei.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Nyár volt, szemfényvesztő idő,

elkezdett az ég fémleni,

deresedni kezdett a kő,

veresedni kezdett a kő,

s a szürke és bekormozott

égen megrándultak a felhők,

a csukaszürke vagonok,

s zökögtek számlálatlanul,

s a rácsokhoz – az emberremény –

csak itt-ott szorította vézna

gyerekujjait a fény.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Nyár volt, könnyű gyöngyház idő,

elkezdett a víz fémleni,

sisteregni kezdett a kő,

egy csattanás, kisiklott az ég,

mint vagonajtó kiszakadt

a fémlő felhő, s elgurult,

hajak zuhogtak, hajak,

szemek zuhogtak, hajak,

hajtűk, villámok – megeredt

beszélt a magára maradt

vagon: esett és esett,

s hogy gyűltek az apró karikák

a vízen – jaj, gyűrűző idő –

üres szemüvegkereten át

nézett a százezer eső –

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Nyár volt, szikrázó, lángidő,

mellemre rátapadt az ing,

vert, belülről vert az eső,

szaporodni kezdett a kő,

a szurokból és kőből kinőtt

egyhelyben topogó lábnyomok

cipők lettek, amőba-cipők –

s tódultak mindenfelől,

topánkák, félretaposott

szandálok, körömcipők, saruk,

bakancsok, csizmák, papucsok,

mentek, láb nélkül, lefele

a lépcsőkön, s hogy az áradat

körém ért, s rám nézett keze,

szégyelltem szemem s lábamat.

Ne mondjátok, hogy nem igaz,

kitanultam én a magányt,

és felnőtt lettem hirtelen,

kitanultam én a halált,

s bár tudom, ki ember, kitelel,

nem roskadt hó, új fű a vágy,

de addig értem ki felel,

ha jóváhagyom a fagy jogát?

Az ember fölnő hirtelen.

Fölfedezi ez a világ,

megcsapja önző gyötrelem,

s ha hisz, hát golyóért kiált,

inkább, mintsem maga legyen.

Az ember nem lehet hontalan,

sem önmagába száműzött,

sem önmagának idegen.

Az ember maga a szerelem,

szabadságának dolga van

mindenkivel. Veled s velem.

Füstöl a szó

Füstöl a szó, a szám kigyullad,

holnap meggyújtják homlokunkat,

Füstöl a szem, véreres, éget,

mennyboltja vörös, szelet érez,

Füstöl a csont, bűzlik a lángtól,

feketedve gyullong magától,

Füstöl a hús, tűz fut ijedten,

gyújtózsinór – hajszálerekben,

Füstöl a szív, retten magában,

halálos-harangkongatásban.

Füstöl a föld.

Éj

Elvetélhet a nyár? Hozhat

olyan időt, hogy az ég beledördül,

s nem kalászok – glédában álló csonthad

meredezik füstölve az üszöktől?

Elvetélhet a föld? Hozhat

olyan aszályt, hogy kiszárad a testből

csöppig a vér, s a szív, a kiszikkadt

mellből, mint a mag, üszkösen kiperdül?

Elvetélhet a világ? Hozhat

olyan magányt, hogy a szerelem beleőszül,

s csak a hazudók, a hülyék, csak a holtak

hebegése marad meg az időből?

Honnan szökött hozzám a nyári éj?

Szájában ezüstzabla, rágja a holdat.

Hallgat. Emberi nyelven nem beszél.

Csak rúgkapál, csak dobog,

csak szólongat.

Aztán

elkaszálhat a szél,

elfűrészelhet a nap.

Zölden, szabadon kinövök a földből.

Csigolyáim fölszállnak, mint a harmat.

Gyöngysor leszek a nap nyakában.

Nők szájában fehér nevetés.

Nincs mit szégyenlenem.

A jövő fehér fala előtt

álltam és éltem.

Úgy képzelem

Úgy képzelem, nem meghalok,

csak egyszer sejtjeim megunnak,

és mint a sátoros cigányok,

másik ég alá vándorolnak.

Elindulnak toronyiránt,

amerre önmagukat sejtik,

s bejárják ifjúságukért

négy égtáját a szabadságnak.

Addigra én már kormos föld leszek,

lucskos tűz, esőtől eloltott.

Csak nézem, lábamnál hogy dülöngnek

a vetések zöld tüzei.

Úgy képzelem, ha meghalok,

csak olyan lesz, mintha egyszer

arra ébrednék, nem szeretsz,

s most világgá kell mennem újra.

Ha elmegyek

Ti talpfa-árnyak, fények, zúgó sínek,

elsuhanásom meddig őrzitek –

Gondoltok-e rám, ha nem vagyok,

útszéli fák, porlombú csillagok –

S ha megyek, utánam néztek-e még,

kihúzott távcsöveim, jegenyék?!

Lefényképeztétek arcomat,

kutak, elő a negatívokat!

Forrás, fölszökő celluloid-

szalag, víz filmje, arcomat vetítsd,

s te szólalj, helyettem, hangomon,

forgó, síkos szél, te ősmagnetofon!

Ha elmegyek, ha sehová leszek,

a láthatatlan tenger, az leszek.

A földalatti tenger, az vagyok.

Periszkópjaim kutak, kavicsok,

a te szemed, és fák, és levelek.

Radarernyőm a virágképzelet.

Úszom, bálna, a zöld füvek alatt.

Rozstengerek locsolják hátamat.

Vasak, fémek, ásványok, kőzetek

között apám szívéhez közelebb.

Úszom a föld hasában, mintha a

földnek lennék porontya, kishala.

Néha a lassan szikrázó eget

súrolják uszonyaim, a hegyek.

Buborékaim, mint zöldlombú fák

pattannak ki, és elszállnak tovább,

s mint nagy körök, lomha testem fölött,

gyűrűznek, múlnak, elhullnak a mezők.

Úszom a földben, de addig, idefent,

mi ez a búvárruha szívemen?

Mi ez az áttetsző búvárharang?

Az ég? Anyaméh? Egyéletű kaland?

S milyen súly zúzza be mellemet,

a levegő? Kövek vagy képzetek?

Cseng a világ, verődik, zendülök,

mint pohárral leborított tücsök. –

Cseng a nagy ég, az együgyű, szabad

nagy mindenség, s beverem szájamat. –

Cseng az anyag és gőgösen figyel,

tapogat távoli fényeivel,

körülvesz, néz s én zúgok, szédülök

szabadság, látszat, lét és törvény mögött.

Nem halok én meg, csak elhalkulok,

csak ha a szemed végképp rám csukod,

csak ha rám csukják pilláik a fák,

kutak, kavicsok, ha nem néz a világ,

s elporlad, mint én, pőre göröngy

a semmi markában, az anyaföld.

Úgy írtam én

Úgy írtam én eddig a verset,

ahogy csak népmesék születtek,

a valót mondtam, nem a világot,

a szelet, nem a mozduló ágat,

csak úgy, ahogy a semmibe nézett

egy – ki tudja ki – és megébredt,

s ahogy fölnéz, hát sírástól

bugyborékol a rét, tűz táncol,

s zöld ág, leveles hasú kígyó

forgolódik, sziszeg a kíntól.

E dalokat el kell temetnem,

hogy dallá magamat tehessem –

ifjúságom kell megtagadnom,

hogy fiatal, s egyetlen maradjon –

mert várjon virág, vagy csak a föld,

nem mindegy, hogy mit örököl:

csak, ami voltam, az leszek.

Nincs szebb és rettenetesebb.